Feeling blue?

Januárban különleges kiállítás kapott helyett a Bánffy-palota emeleti dísztermeiben, mely újabb bizonyíték arra, hogy a galériák mellett a Művészeti Múzeum is nyitott a kortárs művészet számára.
Anca Bodea, a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem adjunktusa rendszeresen kiállít országszerte és külföldön. Tanulmányai során Erasmus-ösztöndíjjal 2003-ban a Liège-i Képzőművészeti Egyetem hallgatója volt, 2006-2008 között Rómában tanult, 2011-ben pedig a velencei Peggy Guggenheim Museumban vett részt szakmai gyakorlaton.Festészete a figuratív és absztrakt ábrázolásmód határán helyezkedik el, mely az emberábrázolás hiányában is annak nyomairól, érzéseiről, hangulatairól beszél. Korábbi sorozataiban az ember melegét még őrző ágyak, gyűrött párnák, lepedők, üres terek, szobák jelentek meg, melyekből éppen kilépett valaki. Persona című sorozata az önarckép műfajában rejlő lehetőségeket kívánja felfedezni, a klasszikus konvenciókat megtörve, sokszor hátból vagy távolba néző, lesütött szemmel ábrázolja magát a festő, mellőzve a nézővel való szemkontaktust.
Legújabb, Electric Paradisum című tárlata egy paradicsom-parafrázis, melyben nem az ember, hanem a természet kap főszerepet. A nagyméretű vásznakat buja növényzet uralja, mely teljesen magába szippantja a nézőt. A képek egyfajta teatralitást sugároznak, melyben a művész rendezőként jelenik meg: az éjszakai fényviszonyok, a fluoreszkáló kékkel ábrázolt szárazföldi és mélytengeri növényzet mind az ő keze munkája. Bár megborzongunk a hideg, neonkék ábrázolásokat nézegetve (időtlen rejtélyességük leginkább egy sci-fire emlékeztet), mégis valamiféle vonzalmat kelt bennünk e világ.
A kék számtalan árnyalata jelenik meg a festményeken, mégsem a melankólia jellemzi őket. Nem érezzük az ember hiányát, vagy létünk nyomasztó kicsinyességét. Egy számunkra ismeretlen világ tárul elénk, mely felkelti bennünk a gyermeki érdeklődést, és a festő nyomába eredünk, aki bevezet minket e fura, éjszakai világba.
A kék szín teljes mértékben uralja a munkákat, legyen szó a szinte áttetsző, fénnyel átitatott világosabb árnyalatokról, a vibráló neonról, vagy az éjszaka bársonyos sötétjéről. E tudatosan leszűkített színskála ellenére sincs bennünk hiányérzet: nem sóvárgunk a napfelkelte után, mely újra kiszínezné a növényzetet, és életet lehelne a szinte csak kontűrökkel érzékeltetett állatokba.
A kiállított képeknek nincs külön címük, melyek megkönnyítenék a néző számára az éjszakai világban való boldogulást: nekünk kell kitalálni a labirintusból, nekünk kell felépítenünk a saját történeteinket, melyekhez a festő díszletet és megvilágítást szolgáltat. S ha a festmények világa nem elég ahhoz, hogy e különös paradicsom kitárulkozzék előttünk, egy külön, elzárt teremben installáció várja a látogatót, mely a szó szoros értelmében belépést nyújt az Electric Paradisum-ba: a papírkivágásokkal installált, ultraibolya-lámpával megvilágított terem háromdimenziós kivetülése e festménysorozatnak – a látványt garantáltan beégeti memóriánkba.