Faust és a modern civilizáció (Karácsonyi Zsolt fordítása)

‍Faust și civilizația modernă

‍

Együtt kell élnünk és öregednünk a Fausttal. Elmondhatatlan, mekkora a sietős olvasó hiábavalósága, aki úgy véli, hogy azonnal közel kerülhet egy olyan alkotáshoz, melynek létrehozása a mestertől egy egész élet áldozatát követelte meg. Tegyük azt is hozzá, hogy a „tragédia” alcím, amit Goethe az egész költemény számára fenntartott, csupán egy maradványa annak az elképzelésnek, ahogy az első változatában létrejött, abban a változatban, amely már 1775-ben készen állt. Akkor még az volt a cél, hogy drámai formában mutassa be egy kivételes karakter katasztrófáját, aki a Gonosz szellemével kötött tiltott szövetségben tévelyeg. Végül azonban a Faust valami mássá alakult át, a karakter fokozatos megtisztulásává, az élet értelméhez való győzelmes eljutás történetévé. Ilyen szempontból, Goethe művei közül a Faust csakis a Wilhelm Meisterrel vethető össze, a másik nagy irodalmi konstrukcióval, amely az alkotó és gondolkodó alapvető tapasztalatait foglalja össze.

Érdekes nyomon követni mindazon avatárokat, amelyek a költemény első változatától (amelyet Goethe egy 16. századi népkönyvből kapott) egészen utolsó és végleges formájáig tartanak. A népkönyv, melyet Goethe már gyermekkorában ismert, egy valós szereplőnek tulajdonított olyan kalandokat, amelyeket már évszázadok óta őrzött emlékezetében az emberiség. Történelmi hiposztázisában a híres Magister Georgius Sabelicus Faustus junior egy vagabundus diák volt, aki jelentős hírnévre tett szert a mágia, a halottidézés, az asztrológia, a tenyérből, levegőből és tűzből jóslás tudományainak ismerője, ahogy névjegykártyaszerűen ő maga ismertette saját személyét egy korabeli forrás szerint. 1480-ban a svábföldi Knittlingenben, a krakkói egyetemen tanulmányozza a mágiát, a humaniórákat Heidelbergben és Erfurtban. Számtalan kalandban van része, és ezek közül néhányban mint sarlatán jelenik meg, aki nem tartóztatta meg önmagát a legvadabb tréfáktól sem. Például amikor Melanchtont, a német reformátort azzal fenyegeti, hogy annak ételeit kirepíti a konyha kéményén keresztül, vagy amikor meggyőzi a batenbergi Bronhörst gróf káplánját, hogy adjon egy adott bormennyiséget azért, hogy ő mint mágus megígérje: megtanítja, miként lehet penge nélkül borotválkozni. Mindezek ellenére: komolyan vették, sőt olykor még tartottak is tőle. Camerarius, a filológus kikéri véleményét arról, hogy milyen végkifejlete lehet az V. Károly és I. Ferenc közötti háborúnak, amikor pedig Filip von Hutten Venezuela számára fegyverez fel egy hajóflottát, prognózist kér tőle az expedíció várható eredményeiről, utólag pedig igazolja, hogy minden úgy ment végbe, miként azt megjósolta. E mágus erőit olyannyira elismerték, hogy Ingolstadt városa csak azután száműzi, hogy a mágus ígéretet tesz, nem áll bosszút az őt száműző város lakóin.

Ennek az embernek a kalandjait a fent említett népkönyv teszi örök életűvé, és a színdarab is, amelyet helyzettől függően vagy hús-vér emberek adtak elő, vagy bábelőadásokon volt megtekinthető. Elsősorban angol színtársulatok játszották, a német közönség számára összeállított repertoárjuk fő elemeként, számos turné keretében, minden alkalommal nagy sikerrel. A kortársak örömmel fogadták az ember életének bemutatását, aki merészségében az ördöggel szövetkezve, kifejezte azokat az individualista törekvéseket, amelyek a reformáció atmoszférájának köszönhetően szökkentek szárba. E forrásokból, melyek Goethe forrásaivá is váltak, táplálkozik a nagy ­Erzsébet-kori drámaköltő, Cristopher Marlowe alkotása is, amely megnemesíti a hős jellemét, Faust nála a tudásszomj, valamint a hatalomvágy és az uralkodni vágyás áldozatául esik. De a tragédia megőrzi erkölcsileg építő jellegét Marlowe átdolgozásában is, mert Faust végül is megbűnhődik gyilkos szövetsége okán, annak ellenére, hogy az okok, melyek a szövetség megkötéséhez vitték, a lélek magasabb régióiból származtak. A motívum fejlődésének egy meghatározó pillanata Lessinghez kötődik, aki elidőzött ugyan a téma előtt, de anélkül, hogy egy véglegesre kimunkált eredményt hozzon létre. Lessing töredékei, amelyek posztumusz látnak napvilágot és Goethe tudomására jutnak, tartalmaznak egy értékes megjegyzést. Lehetséges-e, kérdezi Lessing, hogy valaki éppen az Isten által az emberbe táplált legnemesebb ösztönnek essék áldozatául? A Faust bűnösségével kapcsolatos kétkedés, Lessing intellektuális atmoszférájú százada által keretezve, nagy hatást gyakorolt Goethe elképzeléseire. Az Ős-­Faustban a hős már nem a népkönyv által stigmatizált bűnös, hanem az a lény, aki a világ titkának megfejtésével szemben helyezkedik el, és aki a megfejtés érdekében nem habozik, hogy a mágia praktikáihoz forduljon és végül Mefisztóval is alkut kössön. Ámde, összhangban a népkönyvvel és Marlowe korábbi drámájával, a hőst végül valószínűleg fel kell áldozni az emberi dimenziókat meghaladó merészségéért. E feltételezés szerint tehát Faust a Sturm und Drang időszakának tipikus alakja marad, titáni karakter, akárcsak Prométheusz vagy Mohamed, kiknek a fiatal Goethe egy-egy tragédiát tervezett szentelni, párhuzamosan Goetz von Berlichingen alakjával, akit Goethe, mint drámai hőst, ugyanabból a 16. századi individualista világból varázsol elő, amelyhez Faust is tartozik. Összehasonlítva a költemény korábbi részleteivel, a végleges változat egy új eszmét eredményez: Faust nem önnön pusztulása, hanem saját megváltása felé halad. A Mefisztóval kötött alku is ilyen értelemben határozódik meg: Faust beleegyezik lelkének elvesztésébe, ha életének új vezetője egy olyan, az örömtől annyira telített percet szerez neki, hogy az, aki erre annyira vágyott, és nem találta meg a tudományok hiábavaló megismerésében, sem a felső szellemek mágikus megidézésében, így szóljon végül: „Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” A költemény drámai kérdésfelvetése arra összpontosít, hogy vajon sikerül-e Mefisztónak ezt a percet megszerezni Faust számára. Azonban hiába ajánlja fel az érzékek örömeit Auerbach pincéjében és a szerelmét Margit karjai közt, a hatalom élvezeteit a császár udvarában, vagy annak boldogságát, hogy a szépség legmagasabb ideálját is elérheti a Helénával való múló találkozásban. A várt kijelentés elmarad minden egyes fent említett körülmény között. Kimondani csak a százéves aggastyán fogja, aki elragadva a tenger hullámaitól, egy, az ártól veszélyeztetett területet és egy szabad és boldog népet álmodva e terület határai közé, meg kívánja állítani a percet ebben az örömteli pillanatban. A szavakat: „Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!”, Faust tehát nem egy jelenvaló pillanathoz intézi, hanem egy jövendőbeli vízióhoz, és Isten hiszi, hogy megválthatja azt, aki sosem hagyott fel törekvéseivel. Az angyalok Faust lelkét az egekbe emelik, katolikus szimbólumok közepette, egészen a Szűzanyáig, és egy misztikus kórus zengi az örök nőiség dicséretét, a szeretet és tűrés erejét, amely kormányozza a világot.

Feltehetjük a kérdést, mi történt, milyen mélyreható változások zajlottak le, az erkölcsi hangsúlyok milyen áthelyeződései, amelyek elválasztják a népkönyvet az Ős-Fausttól, és utóbbit a végleges változattól, hogy az létrejöhessen? Csupán most válik egyértelművé, hogy miért volt szükség évtizedekre a Faust különböző változatai között. Nem csak Goethe kellett megöregedjen időközben, hogy a mélyen emberi jelentésekkel felruházott költemény megszilárduljon, de át kellett alakuljon maga a korszak is, a történelem erőinek is türelmesen ki kellett várniuk az idő háborúinak egybeszálazását, hogy a 16. századbeli gaz mágus alakja olyan emberré váljon, aki megváltását egy egész élet tévelygései után éri el, melyek tetteket felszínre hozó fenségük által mégis értékesek.

‍

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

Fordítói jegyzet:

A lefordított tanulmányrészlet Tudor Vianu Filosofie şi Poesie. Filosofi și poeți – către o concepție estetică a lumii (Filozófia és költészet. Filozófusok és költők – a világfelfogás esztétikai koncepciója felé) című kötetében jelent meg (Casa Școalelor, Bucureşti, 1943).

‍