Farkasok közt (részlet Az arany szárítókötél című regényből)

‍6.0

Apám, aki még mindig nem volt az apám, ült a teraszon és nézte a nagy diófát. A reggeli pálinkázáson már túl volt, kellemesen bizseregtek az ujjai, a szél ringatta a fa lombjait. Apám akkor még nem hallott az impresszionistákról, és nem szerette a színeket sem. Kizárólag grafitot használt, időnként szenet is. Világa fekete-fehér volt, ujjai alatt sötét ráncokat vetett a diófa, remegtek a levelei, de ezt a remegést nem tudta visszaadni a tízéves. Apám lánya, aki sokáig kacérkodott a faragással, később hosszan vizsgálta azt a sokféle levelet, mozgó, didergő, lebegő levelet, amit apám, a kópé, kőbe és fába vésett. Légies mozdulatait soha nem akadályozta a kalapács és a véső. Mindent lerajzolt, ami a szeme elé került. Világa fekete-fehér képek sorozata lett, árnyékai súlyosan ránk vetültek hosszú évtizedekre.

A diófára varjak szálltak, a tízéves sebesen vázolta repülésük és érkezésük, igyekezett gyors mozdulattal megörökíteni őket, de félig sem készült el, amikor a madarak tovaszálltak. Apám dühösen csapta a grafitot a földhöz, nézte a félkész rajzot, és arra gondolt, jobb lesz, ha olyan modell után néz, ami nem mozog. A ház felé fordult, de a teraszról nem látta be rendesen. Hóna alá kapta a rajzfüzetet, másik kezébe a hokedlit, amit fejésre használt nagyanyám, az illatos, és hátrament a csűrig. Tyúkok futkostak körülötte, a kakas messziről méregette, libák nyújtogatták felé a nyakukat, és sziszegésükkel igyekeztek elriasztani a tízévest, de apámat csak az érdekelte, hogy megtalálja a szöget, ahonnan a legjobban látható a ház. Mire újra nekiállt, a napot fenyegetően körbevették a felhők. Apám mániákusan követte a fény útját, folyton arrébb ült, hogy a legjobb fény, kontúr- és árnyékviszonyok közé szorítsa a házat. A grafit vastag vonalakat hagyott, apám sietősen követte, amit látott, a pincétől haladt a padlás felé, álltak a terasz tartópillérei, amikor a vonalak görbülni kezdtek, sehogy sem akartak kiegyenesedni, a tízéves körül beborult a világ, a tyúkok elültek, a szél erősödött, port kavart a csűr körül. De apám mozdulatlanul ült, figyelte a házat, ami nőni kezdett és közeledni, a pincében kivilágosodott, majd hirtelen elsötétült minden. Aztán megint kivilágosodott, mintha villámlana, a pince ablakai mögött árnyak suhantak el, maszatos árnyékok, de a tízéves nem ijedt meg, vadul satírozott, és figyelte a formátlan alakokat. A fény a következő pillanatban már a konyhában villogott, és apám hallotta, hogy a közeledő házban kaparják a falakat. A grafit lecsúszott a papírról, apám megállt, felnézett és fülelt. A ház közeledett felé, majdnem elérte, ha kinyújtotta volna a karját, meg tudta volna érinteni. De apám, a tízéves, legyőzte ijedtségét, és félhomályban, gomolygó porban folytatta a rajzot. Az ajtón hangosodott a kaparászás, nyüszítés és vonyítás keveredett bele. Apám nyugtatgatta magát, biztos az anyja zárta be a kutyát, amikor elment a boltba. Folytatta a rajzot, görcsöt kaptak az ujjai, de nem hagyhatta abba, a képből kilógott a ház, fölé tornyosult, a padlásáról varjak repültek ki, elfeketítették az eget, letarolták a kertet, hangjukkal megsüketítették a falut. Apám be akarta fogni a fülét és behunyni a szemét, de az ujjai nem engedték el a ceruzát, szorosan rákulcsolódtak, amikor kinyílt az ajtó, és egy farkas ugrott ki a házból, szeme világított a sötétben, megeredt az eső, a sűrű cseppek között is megtalálta apámat a világító tekintet, és jöttek egymás után a farkasok, szétszaggatták a tyúkokat meg a kakast, tetemektől bűzlött a hátsó udvar, apám meg állt, szorította maga elé a rajzfüzetét, megdermedt a félelemtől, amikor körbeszimatolta az a farkas, az első, világító tekintetével. Érezte a kézfején a bűzös leheletét, vicsorgására lecsukta a szemét, s mire kinyitotta, az anyja szólt, hogy ebéd, gyere, lelkem, kihűl a leves, Szabóné gallérja, amit szeretsz, és apám nem hitt a szemének, amikor ránézett a rajzfüzetre: a ház körül farkasok szimatoltak.

‍

6.1.

Apám öccse szerint minden másképp volt. Az ordasokat ő látta először, apám ellopta tőle a farkasokat, tizenkét éves koráig minden képén ott vicsorítottak. A fekete szobában laktak, apám így emlékszik. Nem szabadott azon a szobán átsétálni, mert ha szimatot kaptak a vérszomjas állatok, rögtön megölték a kisfiúkat. Apám öccse meg volt győződve róla, hogy rájuk vadásznak, különösen rá, és ha nem figyel, a hasát felhasítják, beleit kihúzgálják, vérével megfestik a falakat, és nagyanyám, az illatos, amikor belép majd a fekete szobába, megbotlik a kihúzott belekben, amire a farkasok kiteregetik apám öccsének véres ruháit, felcsíptetik leharapott fülét, hajánál fogva üvöltő fejét, máját, szívét, kitépett karjait és szalmakalapját. Apám öccsének vére úgy beissza magát a falakba, hogy azt soha többet nem lehet tisztára meszelni, folyton átüt, felvöröslik, akár a nap, mielőtt lebukik. Apám öccse erről meg volt győződve, ha tehette, csak átrohant a fekete szobán, ilyenkor azt képzelte, vastag páncélt növeszt magán a félelemtől, mint a teknősök, és belebújik, ha éjszaka üvöltenek a farkasok. Hangtompító is volt a páncélon, meg fegyverek, amelyek hatástalanítják a megveszett ordasokat. Apám öccse egy páncélos hadijárműnek képzelte magát, amikor átsuhant a szobán. Egy dologban egyetértettek a testvérek, nem szabad benézni a faragott támlájú fekete ágyak alá. Szép századfordulós biedermeier darabok voltak, ahogy a tálaló is, a fehér márvány lapjával, amin világosan lehetett látni, hogy egy egész farkashorda vicsorog, nyáluk lefolyt a padlóra, és azon könnyű volt elcsúszni. Egyszer apám öccse belelépett a lefolyt, ragacsos nyálba, a tócsa magához rántotta, nem tudott szabadulni, mint egy bogár a hátán, csak kapálózott magatehetetlenül, Gregor Samsa megirigyelte volna. A farkasok előbújtak az ágy alól, morogva, állkapcsukat csattogtatva közeledtek apám öccse felé, aki összepisilte magát a félelemtől, és eszeveszetten sikoltozott. De sem az ammóniaszag, sem a sikoltozás nem mentette meg apám öccsét a halálfélelemtől, csak az a keskeny fénycsík, ami a farkasokra vetült, mikor apám kinyitotta a másik szoba ajtaját. Felmarkolta a kis hugyost, akiből folyt még a sárga lé, és fintorogva, prüszkölve kihajította a büdös csomagot a konyhai sezlonra. Az ajtót becsapta. Mindketten hallották, hogy kaparják az ajtót a farkasok, és ettől a naptól fogva képtelenek voltak szabadulni tőlük.

‍

6.2

Apám a szerpentin alján állt. A hó túlzás nélkül térdig ért, állítja. Anyám kineveti. Busz nem járt, a farkasordító hidegben a kocsik is ritkán. 1972. Szilveszter napján apám nekivágott. Vonattal jött Temesvárról, és tudta, fel kell jutnia a Bálványosra, mire besötétedik. Hosszú, vastag pelerint viselt, trapézfarmert és dandycsizmát, amelynek magasított széles sarka volt, és hegyes orra. Apám lányának erről mindig Prince jut eszébe, ahogy testhezálló dresszben, magas talpú cipőkben rázza a seggét a klipekben. De ez a kép sehogy sem fért össze az apjával, aki hirtelenszőke volt, haja a vállát verte, szűk zöld szemeivel mindig távolra nézett, mintha soha nem az embert nézné, hanem azt, ami mögötte van.

Apám állt a szerpentin alján, és nézte a hófelhőket. Szél fújt, felkavarta a havat, meglebbentette a pelerint, fázott. Megtapogatta az ingje zsebét, megnyugodott, és nekivágott a hegynek. Csúszott az út, ahol letaposta a havat egy-két arra járó autó, máshol magas hótorlaszok alakultak ki. Apám ment, hajtotta a hideg, az emelkedőtől viszont izzadt, fújtatott, rágyújtott, de nem állt meg. Ha hangot hallott, hátrafordult, nem jön-e egy kocsi, ami felvinné a hegy tetejére. De csak a fák recsegtek, a varjak károgtak, és ahogy sötétedett, hallani lehetett az erdő mélyén a farkasüvöltést. Apám, saját bevallása szerint, nem félt tőlük, kirajzolta magából a halálfélelmet, de anyám állítja, hogy apám berezelt, mindenhol farkast látott, hordába verődött farkasokat, akik megérezték az izzadó, lihegő hús szagát és a nyomába eredtek. Apám szedte a lábát, már-már kocogott a dandyjében, pedig mindig utálta a futást. Figyelte az árnyékokat, hogyan gyűlnek köré, a bicskáját megszorította a farzsebében. Anyám szerint apám drámai túlzásokba esik, Toldi Miklósnak képzelte magát, holott ezt semmi sem indokolta. Apám, Toldi Miklós, egyszer csak szemtől szembe találta magát egy vicsorgó farkassal, aki a kanyarban állt. Toldi apám nem készülhetett fel a támadásra. Mire magához tért, a farkas leteperte a hóba, csorgott rá a nyála, és karmait apám mellkasába mélyesztette, a torkába készült harapni, de Toldi sem volt rest, míg egyik kezével próbálta magától eltartani az ordast, addig a másikkal kitapogatta a bicskát, és egy hirtelen mozdulattal felhasította a hasát. A farkas belei úgy omlottak apám, Toldi Miklós pelerinjére, mint a lavina, ő pedig nézte, hogyan üvegesedik az ordas szeme. Mivel biztosra akart menni, szúrt még egyet a nyakába, így már döfi, gondolta, a farkas is át akarta az ő torkát harapni. Lehajította magáról a véres állatot. Lesöpörte a pelerinről a bűzlő beleket, és amikor meglátta, hogy az ordas mekkora kárt tett az új, divatos darabban, rögtön levette, és a friss hóban elkezdte sikálni. A hátizsákjában a laposüveg mellett volt szappan is, amit nagyanyám, az illatos készített otthon. Apád, mint Ágnes asszony, gúnyolódik anyám, sikálta a pelerint a hóban, amíg elég tisztának nem találta. Felvette vizesen és ment tovább, didergett, hiába kortyolta a pálinkát, csonttá fagyott, mire felért a kocsmába. Anyámnak elállt a szava, amikor meglátta.

‍

6.3

Anyám azt mondja, osszam el ezt a történetet kettővel. Apád, a mitikus, röhög anyám, a hantás, teszi hozzá. Anyám aznap a Futó Falkával szilveszterezni ment a Bálványosra. Felszaladtak a hegyre, jó lesz edzésnek, gondolták, aztán meg jöhet az ereszd el a hajam. Reggel visszakocognak Kézdivásárhelyre, ez volt a terv. Apámról szó sem volt.

Mire a Falka megérkezett a kocsmába, az egyetlen vendéglátóipari egységbe, amelyik nyitva volt a méregdrága szálloda mellett, már dugig volt a hely. Alig fértek be. Megbámulták őket: négy fiatal lány tréningruhában, csapzottan, izzadtan. De ők nem foglalkoztak senkivel, kértek egy-egy nagy pohár vizet meg Eugenia kekszet, mert farkaséhesek voltak. Egy idő után arra lettek figyelmesek, hogy a férfiak köréjük gyülekeztek, és felváltva bámultak az asztaluk felé, italokat küldtek és mosolyogtak. A Falka nőstényei ittak mindenki egészségére, közben beindult a buli, táncoltak, ugráltak, de egy percre el nem engedték egymást, képtelenség volt közéjük férkőzni. Míg egyszer csak anyámat valaki hátulról átkarolta.

Anyám megfordult. Még mozdulat közben lefejtette magáról az illetéktelen karokat, és belenézett azokba a kék szemekbe, amelyek üldözték álmában, és nappal sem engedték, ahogy az ő izmai korábban a kék szemekhez tartozó fiút. Anyám hátraugrott, mintha darázs csípte volna meg, nem akarta látni régi szerelmét, akivel majdnem egy éve szakított. Azóta megállás nélkül futott, a Falkával vagy nélkülük, de akárhogy sprintelt, azok a kék szemek folyton előtte lebegtek a horizonton, pedig apám akkor már naponta szerelmes leveleket küldött neki. De anyám csak ritkán válaszolt, mintha magát erősítené, megfeszítette az izmait, hogy ne engedjen egyetlen férfinek sem.

Anyám hátraugrott, a Falka körbezárta, és belevicsorogtak a kék szemű fiú arcába. Közben megszólalt a Love, love me do, és anyám belenézett azokba a kék szemekbe, és ismét eszébe jutott az a meleg tavaszi nap és a fiú izmos, fehér teste, kirontott a Falka gyűrűjéből, egyenesen ki a hóba, a fiú meg utána, futni kezdtek, a fiú még a lejtő előtt elkapta anyámat, magához húzta, és anyám elgyengült, épp csak egy pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy a testük a Beatles-dal ritmusára mozduljon, pontosan ugyanúgy, ahogy nem is olyan régen. A lilára fagyott apám akkor ért fel a hegyre. Közvetlenül a táncoló anyám mellett állt meg. Ingzsebében egy gyűrűvel.

‍

6.4

Anyám úgy emlékszik, apám egy piros Daciából szállt ki. Az autó hangját is fel tudja idézni, meg a füstöt, ami a kipufogóból jött. De nem rémlik neki, hogy apám meg lett volna fagyva. Nedves volt a pelerinje, ezt anyám a hóesésnek tudta be, meg annak, hogy a pálinka, amit apám magával hozott, útközben kifolyt, és jutott belőle a pelerinre. Nem kellett volna a szerpentinen felfelé inni, dohog anyám, de hogy minek is szól ez a dohogás, azt nehéz megfejteni. Apám mindenesetre ott állt anyám mellett, és bámult a kék szemű pofájába. Úgy látszik, akad itt még egy kis dolgom, dünnyögött magában apám, majd se szó, se beszéd behúzott egyet a kék szeműnek, aki meg volt róla győződve, hogy nem találkozott még apámmal, de apám mégis mindent sejtett, pedig anyám sem beszélt róla soha.

Anyám lánya addig kutatott a régi fényképek között, amíg meg nem találta a kék szeműt, és váratlanul odanyomta anyám orra alá: ez meg ki? Anyám elvörösödött. Erre anyám másik lánya is tisztán emlékszik, tényleg volt ilyen, és anyám csak annyit tudott motyogni, hogy egy régi barát, mire anyám lánya hozzátette, hogy milyen szépek lehetnénk, de nem fejezte be a mondatot. Ezen anyám nem tudott röhögni. Tény, hogy apám levelein viszont lehetett vihogni, amelyek mind úgy kezdődtek, hogy Te Kék szemű Angyal, vagy te Gyönyörűséges Tündér. Apám, a nyálgép.

Apám Don Huan.

Apám Bud Spencer.

Az ütés után a kék szemű nem állt fel a hóból, de nem is döglött meg, mint a farkas. Égő arcára havat szorított, és megszeppenve nézte, ahogy anyám és apám ordítoznak egymással.

Aznap nem került elő apám ingzsebéből a gyűrű. Anyám szerint nem is volt nála. Az is úgy volt, ahogy a farkas. Sehogy.

A Futó Falka máshogy emlékszik. Anyámék veszekedve értek vissza a kocsmába. Nem értették, mi történt: anyám, a titokzatos, kiment a kék szeművel és visszajött egy bűzlő hippivel. Hogy apámnak pontosan mitől volt pöcegödörszaga, számukra rejtély maradt. A nagy ijedtségre inni kellett, apám meghívta a Falkát egy körre, meg még egyre, és még ki tudja, hányra. Az biztos, apám lánya szerint, hogy anyámnak éjfélkor már fogni kellett a homlokát, és apám fogta, hogy le ne hányja a sörényét. Állítólag anyám ujjára még éjfél előtt felkerült a jegygyűrű, de hogy a lánykérés pontosan mikor, hogyan történt, azt senki sem tudta megmondani. Reggelre viszont eltűnt a gyűrű anyám ujjáról, mire a Falka a sörpadokon megébredt. Anyám szerint nem volt semmilyen lánykérés, ő csak a sok rumra emlékszik. Mire a Falka a csipát kidörgölte a szeméből, apám meg anyám még félrészegen hógolyóztak a kocsma előtt. Anyám, a sörényes farkas, a vad csatározásban néhányszor összecsapta a fogait, morgott, idétlenül vonyított apám fülébe, ami apámnak kifejezetten tetszett, hagyta, hogy anyám legyűrje és karmaival végigszántsa az arcát. Körülöttük a Falka vonyított.

‍