Fantomkommandó

Szűcs Enikő: Darázsváros
(regényrészlet)
Akkoriban sokat csavarogtam. Felszedegettem a járdáról a szétszórt üveggolyószilánkokat, apró fémpénzeket, csavarokat. Amikor már elég sok összegyűlt, totemeket építettem belőlük. A szüleim nem örültek a szenvedélyemnek, elszívják előled a teret, vágták többször a fejemhez. Hiába engedtem végül az unszolásuknak, s dobtam ki a kollekciómat, később ismét az utcákon kapirgáltam. Amióta elköltöztem, magam mögött hagytam a gyűjtögető mániámat is. Úgy tűnik, volt valami erő a szülőváro­somban, ami arra hajtott, mentsem meg a hulladékból azt, amit más észre sem vesz. Talán a föld alatti nagy gázmennyiség, mely többször azzal fenyegetett, kitör és felrobbantja az egész környéket.
Egyik gyűjtögető utamon a szomszédos utcában lófráltam. Mély gödörben találtam egy rozsdaette vascsövet. Akkora volt, mint a karom. Amikor hozzáértem, hideg, durva anyagként hatott. A rozsda keserű szaga facsarta az orromat. Magasba emeltem a csövet, mint egy kardot, magasan a nap felé, majd lesújtottam vele a betonra. Újabb szikrát vet egy-egy emlékforgács, elővillannak a hangok: az éles, a tompa, az érces.
Tavasszal munkaakciókat szerveztek az iskolánkban. Talicskában hordtuk a lim-lomot a méhtelepre. A lerakat a csonka kezű Krisztus-szobor közelében volt, közvetlenül a csirkegyár után. Krisztus testét ezüst színűre festették, mintha nem is pléhből, hanem nemesfémből öntötték volna ki, utána pedig felakasztották a fehérre meszelt betonkeresztre. Osztálytársaimmal akármikor elhaladtunk mellette a jól megpakolt talicskával, hosszan néztem az ezüstösen csillogó alakot. Ragyogott a tavaszi napfényben a szenvedésbe dermedt test.
Egyszer azt hittem, megvakulok a szobor körüli fényözöntől. Behunytam a szemem, mindig is féltem a vakságtól, hogy nem látok többé mást, csak a tartósított múltat. Az egyik osztálytársam, Bezeg rázott fel a gondolataimból: Mit szólsz, ha ellopnánk, mennyit adnának érte? Fogalmam sincs, de biztos többet ennél a kacatnál, amit most magunkkal cipelünk, válaszoltam. Ezt meg honnan veszed, netán üzleteltél már kegytárgyakkal? Nem, de gondolj bele, egy Krisztusért csak többet adnak, mint rozsdás csövekért, kopott fémdarabokért. Ja, feltéve, ha hisznek benne. Szerintem nem Isten miatt nyúlnának mélyebben a pénztárcába, hanem az emberalak végett, az mégiscsak vonzóbb a szedett-vedett szemétnél.
Vitánkat félbeszakította a méhtelep munkása, akit Kéménynek becéztünk, kásás hangon elmagyarázta, hogy a mérés után hol pakoljuk le a hulladékot, elpöccintette a csonkig szívott cigarettát, meggyújtott egy másikat, s visszahúzódott bódéjába a tévé elé.
Miután lemérték a kupacunkat, egy kisebb halomhoz szállítottuk, mely egészen hátul, a telep végében helyezkedett el. Hatalmas szeméthegyek mindenütt. Emitt egy kopott bicikliváz, összegyűrődött sárhányók, amott behorpadt abroncsok, mosógépdobok, szanaszét szögek, girbe-görbe talicskakerekek, radiátorcsövek, autós alkatrészek, régi, használhatatlan disznópörkölők és csupa olyan szerkezet, amit fel sem ismertem. Miután kiürítettük a talicskánkat, alaposan körbenéztem, néhány kacatot meg is ütögettem. Különösen egy nagy, talpas I betűre, illetve a római egyesre emlékeztető vasdarab hangja és alakja csábított magához. Amikor rácsaptam, olyan hangot adott ki, mint egy harang. Rideg volt a tapintása, finom a hangzása. Nem is tétováztam sokat, beleraktam az üres talicskánkba. Nem messze az I-vastól megpillantottam egy viszonylag ép talicskakereket. Rácsaptam egyet-kettőt a közelében heverő vékony, különböző hosszúságú csövekkel: kemény tűhangok verődtek vissza. Ment is a talicskába a többi mellé, a csövekkel együtt. Három csövet választottam, ez három hangszínt jelentett: a rozsdabarna hosszú cső magas frekvencián, tompán szólt, a vékonyabb, nála kisebb, rozsdamentes csőnek mélyebb volt a hangja, míg a legkisebb, a végeinél laposra formált, sérülésekkel teli csőnek metsző volt a hangzása. Vas autófelnit akartam még. Többet is megnéztem, ütögettem, de legtöbbször színtelenül szólaltak meg. Egy viszonylag jól megőrzött abroncsra figyeltem fel, néhány karcolás volt a külső részén a lyukak körül. Több helyen is ráütöttem a kéznél levő rudakkal, idegborzolóan jajgatott.
Az osztálytársaim kiröhögtek, tudták, hogy a hulladékért kapott pénzt én kacatokra fogom költeni. Nem érdekelt a gúnyolódásuk, alig vártam, hogy hazaérjek, s a šupában kipakoljam a tárgyaimat. A šupa szerbül fészert jelent, azért használtuk így, mert jobban hangzott a magyar elnevezésnél. A szerbek is így vannak a számukra idegen magyar szavakkal, a két nemzet egymás szókincsével seftel. Édesanyám szerb, s vele szerbül vagy kevert nyelven beszélek, szemben a magyar édesapámmal, akivel kizárólag magyarul, de ettől függetlenül apám is šupának hívta a fészert. Annak ellenére, hogy már nem élek szülőváro­somban, a kettős nyelvi mozgás megmaradt bennem. Velem költözött az a konfliktus is, amely a két nyelv súrlódásából fakadt.
A šupában előszedtem az összeguberált gyűjteményemet. Magam elé helyeztem az I-vasat, balra az abroncsot, jobbra a talicskakereket, mindegyiket karnyújtásnyira. Az I-vas elé rakosgattam a három csövet, először a leghosszabbat, majd a legkisebbet, végül a közepest. Letérdeltem eléjük, hosszan néztem őket. Fokozatosan kialakult egy viszonyrendszer, beindult valamiféle láthatatlan anyagcsere. Munkáskesztyűt húztam, melyet apám a kertészkedéshez használt. Megragadtam a legkisebb csövet, ráütöttem az I-vasra, szép, csengő hang töltötte be a šupát. Az abroncs idegesítően magas hangja következett, elég volt szinte csak megérinteni a csővel a legnagyobb, középső lyuk körül dudorodó körvonalat, máris belehasított a fülbe a hang. A talicskakerék vékony, pontszerű hangjai új színt vittek az eddigiekbe. Örömmel püföltem a vasakat, azért is vonultam a šupába, mert sejtettem, szüleimet őrületbe kergetné a hangszertelepem. Nem is mutattam meg nekik, egy zsákba rejtettem a tárgyaimat, majd a šupa sarkába dugtam, s letakartam egy barna, szakadt pokróccal. Semmi sem látszott belőlük a sötétben. Csak akkor vettem elő a vasakat, mikor a szüleim dolgozni mentek, s egyedül hagytak otthon. A vasak olyanok lettek számomra, mint az erotika: titokban gyönyörködtem bennük.Néha beavattam egy-egy osztálytársamat. Először kíváncsiskodva figyelték a tárgyak formáit, a hangokat, maguk is kipróbálták őket, ám hamar elunták az egészet, számukra mindez csak értéktelen vacak volt. Leszámítva Darazsat, aki azonnal fellelkesült, s arra biztatott, szálljak be a zenekarába, ahol ő gitározik, barátja, Lópata pedig bendzsózik, már régóta együtt pöntyögnek. Köztük van a szomszédja is, a ragyás arcú Szike, akinek jó kis dobcucca van, szülei garázsában próbálnak. Izgatott lettem, gondolkodás nélkül rávágtam az igent. Megbeszéltük, hogy miután a šupa nagyobb volt a garázsnál, ott jobban elférünk, s eztán nálam zenélünk. Megkértem a szomszédaimat, ne árulják el a szüleimnek, hogy mi zajlik a šupában. A mellettünk lakó cefreszagú Csomort néhány sörrel lekenyereztem, így gond nélkül zajonghattunk, míg szüleim dolgoztak.
Kóma lett a bandánk neve, s arra utalt, hogy egy tetszhalott állapotban lévő test hangjait erősítjük fel, mindazt, amit nem lehet szabad füllel hallani. Darázs hozzáfűzte még, hogy az üstökös fejét is kómának nevezik, a nagyobbaknál ebből alakul ki a fényes csóva. A végeredmény egyfajta növényszerű hangburjánzáshoz vezetett.
Pár hónap múlva különös élmény részegített meg a šupában. Miután kipróbáltam különböző ritmusokat, primitív dallamszerkezeteket, letettem a földre a csöveket. Percekig figyeltem a körülöttem lévő acélkompozíció csendjét. A különböző formában heverő tárgyak összefüggő rendszert rajzoltak ki. Ez a látvány megbontott és többszintű teret mutatott. A fekvő abroncs viszonylagossá tette a vízszintest, akárcsak a megdöntött talicskakerék. Az I-vas pedig maga volt a szíve a tér metamorfózisainak, mert ha a szára tövénél fogtam, akkor I-betűt, illetve római egyest, ha pedig a száraira állítottam, akkor kövér H-betűt formázott. Ám az is feltűnt, mintha dupla T-jelű vas lenne: akármelyik szárát tartottam fent vagy lent, mindig T-betűt mutatott, a különbség csupán annyi volt, hogy a törzs egyik szára nagyobb a másiknál. Az abroncs pedig O-ként vagy nullaként tűnt fel. A változások számtalan szó kezdőbetűjét, számtalan nyelvet idéztek fel. Ahogy ütöttem a vasakat, láttam is a hangokat:
T-H-II-H-TO-T-HI-O-IO-TH-H-HO
Naponta játszottam a hulladékhangszereimen, míg szüleim munkahelyükön dolgoztak. Közben egyre inkább érzékeltem, a vas olyan, mint a növény, csupa ösztönös és érzelmi rezgés. Hogy meg tudjon szólalni, ütni kell, hol finoman, hol erőteljesebben, attól függően, milyen hullámzás érvényesül benne. Amikor megérintem a vasat, a meteoritok, a Föld magjának fájdalmát, vágyát hallom. A bőröm alatt rejtőző részleteket. Rá kell hangolódni, bizonygattam a zenekari társaimnak, akik azt hitték, begolyóztam, kezdem túlzásba vinni a dolgokat. Ha a vasnak érzelmei vannak, akkor csókold meg!, kiáltotta Darázs. Nyaljál be neki!, vihogott Lópata. A ragyás arcú Szike azonban együtt érzett velem, aki a bőrről állította ugyanazt. Ti meg dugjátok a fütykösötöket a húrjaitok közé!, vágtunk vissza közös erővel. Lassan összecsiszolódtunk, a zene volt a mágnes, melyhez úgy tapadtunk, mint a reszelék. Azt hittük, semmi sem tud elszakítani minket egymástól. Míg ki nem tört a háború.