Fal nélküli palota

Kisebb koromban gyakran játszottam a házunktól nem messze lévő mezőn. Minden tavasszal pitypangok ezrei borították sárgás színbe. Egyik legszebb emlékem, amikor édesanyám kijött velem a mezőre és koszorút fontunk a sárga csodákból. Beszélgettünk, nevettünk, virágot gyűjtöttünk és fontunk. A koszorúkat fejünkre téve pukedliztünk és tettettük, hogy nemesek vagyunk. Én szerettem játszani a hercegnőt, anyumra pedig mindig királynőként tekintettem. (…)

Az életemre mindig is úgy tekintettem, mint egy tündérmesére. Bár vannak rossz pillanatok és korszakok, sosem megy semmi a kárunkra. Vagy jó vége lesz, vagy egy hasznos leckét kapunk, amiből tanulhatunk.

De a gyermeki hiszékenység lassan alábbhagy. Van egy fordulópont, amikor már nem az arannyal teli üstöt keressük a szivárvány végén, és nem próbálunk meg sárból, vízből és mindenféle zöldből bájitalt keverni. Mosolygunk régi énünkön, és visszasírjuk azt az időt, amikor még hittünk a varázslatban s a vele járó csodákban. (…)

A szükség megtanít alkalmazkodni, a rossz megtanít értékelni a jót, és a csalódás megtanít igazán örülni.

Ezeket a leckéket a nehéz úton tanultam meg, a saját bőrömön tapasztalva. Illetve tanulom most is, ugyanis a kormány úgy döntött, egy beteg viccbe belerángat minket. És hogy ki az a mi? Minden egyes tizennégy éves kamasz. Senki sem tudja, hogy vagy mint. Az utolsó emlékünk egy rossz álom, majd a következő pillanatban egy félhomályban úszó térben ébredtünk. (…)

(…) A sziget felé eveztem. Hamarosan a csónakokat megtöltötték az elrablók és az elraboltak. Ők is a sziget felé tartottak. Olyan gyorsan eveztem, ahogy csak tudtam, mert nem akartam, hogy a nyomomba érjenek. Úgy éreztem, hogy a karjaim le fognak szakadni a helyükről, tudtam, hogy később hatalmas izomlázam lesz emiatt. De akkor és ott ez mind nem érdekelt. Minden próbálkozásom ellenére ketten is beértek. Két oldalról hozzám közel eveztek. Próbáltam az evezővel arrébb lökni a csónakjukat, de nem sikerült. Felálltam és újra a vízbe ugrottam. Úszni kezdtem, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Ez hiba volt. Egyikük a vízbe ugorva hamarosan utolért. Hiába harcoltam, fél kezével magához húzva tartott erősen, és megvárta, amíg egy csónak a közelünkbe ér. Ennyi volt. Amint felrakott a csónakba, a kezeimet összekötözték, ám fejemre nem húztak zsákot.

Kikötöttünk. Ketten közrefogtak és úgy vezettek. Ezúttal nem ellenkeztem. Számoltam, hány lépést haladunk előre és oldalra. Nem tudtam, hasznos-e ez az információ számomra, de akkor is tovább számoltam. Nagyjából húsz percet sétáltunk. Már nem hallottam a víz morajlását, csak lépteink hallatszottak egy szilárdabb úton.

Mikor megálltunk, azt mondták, várjunk, ameddig szólítanak minket. Szótlanul álltunk és vártunk, pont ahogy kérték. Aztán füttyszavakat hallottunk. Elindultunk előre. Eloldozták kezeinket, azután leemelték fejünkről a zsákokat. Tapsolni és dobbantani kezdett a minket figyelő tömeg. Egyikük előrelépett és elmondta, hogy különböző csoportokhoz csatlakozhatunk és elláthatunk bizonyos feladatokat. Bár nem kötelező, erősen ajánlott. (…)

Mindennek már három hónapja. Azóta kéthajónyi kamasz érkezett. Távolról néztem érkezésüket. Különösmód a távcsövet megtarthattam, így nyugodtan nézhettem végig, ahogy a magukat begyűjtőknek nevező csapat megy az újabb „szállítmányért”. Érdekesmód egyikük sem ellenkezett soha. Rajtam kívül mindenki elfogadta sorsát.

Olyan városban élünk, mit képernyőn soha nem látni. Romok közt élünk. Betört ablakok szilánkjai borítják talpunk alatt a földet. Egyesek elfoglalják magukat, mások magukba roskadva várják utolsó napjukat. Még nem vesztettük el minden büszkeségünk, de mind versenyzünk egy olyan szeretetért, melyet egyikünk sem kap már meg többé. (…)

(…) Hiányzik a fal nélküli palotám. Itt is vannak pitypangok, de sárgás színük már nem készteti ajkaimat, hogy széles mosolyra húzódjanak. Azt mondják, emeljem kezeimet a magasba. Biztatnak, mintha ők előrébb volnának nálam. Minden este táncolunk hazugságaink körül, saját kezeinkkel öleljük körbe magunkat. Álmaink sem mentsvárak már, inkább mély óceán, melynek közepébe esve vidáman úszunk az árral, majd felébredve ráébredünk a torz realitásra és fuldoklunk csalódottságunkban. 

Hazavágyunk.

(…) Leggyakrabban egy tömbház tetején ülök. Napközben könnyű figyelni, ki mit csinál, éjjel pedig hullócsillagnál kívánni mi sem egyszerűbb. Néha azt kívánom, bárcsak egy lehetnék közülük, hogy legalább a szeretteimet követhessem figyelemmel, kápráztassam el fényemmel, és ne hiányommal bántsam őket folyamatosan.

A naplementéket még mindig csodálom. De már csak szomorúsággal töltenek el. A kellemes narancsszínben már nem látok kedvesen melengetőt. Nem találok vigaszt benne, csak fájó emlékeket, melyek tőrként hatolnak szívem leggyengébb zugaiba, belülről fájdítva azt.

Az itt töltendő keserves idő egyszerre telik lassan és nagyon gyorsan. Egy nap örökkévalóságnak hat, ám mire észbe kapunk, telnek a hetek s a hónapok. Még mindig nem találtam meg a helyem ebben a közösségben. Nem próbáltak meg közelíteni hozzám, ahogy én sem erőltettem meg magam barátkeresés kapcsán. Bár szeretem a társaságot, azonban azt a mennyiségű gondolatot és szenvedést, melyet magamban hordok, senkire sem zúdítanám rá szívesen. Magamat őrlöm, marcangolom önmegsemmisítő gondolatokkal, bár ennél tovább sosem jutok. Valahol még él bennem a remény, hogy valaha hazajuthatok. 

Egy este megint kivártam, míg mindenki elaludt. Lemásztam a tetőről. Az erdő felé tartottam, viszont ehhez négy épületen át kellett vágnom, ha nem akartam senkit felébreszteni.

Az első két épületen simán átmentem. Mint az várható volt, egy árva lélek sem tartózkodott bennük. A hold fénye átsütött a hajdani ablakok helyén, nem hagyva engem vakon tapogatózni. A harmadik épület közepén járhattam, mikor furcsa érzés kerített hatalmába. Mit sem törődve vele, továbbhaladtam. Az egészet a képzeletem szüleményének tituláltam. Egészen addig, amíg egy kéz ragadta meg csuklómat, és gerincem vonalán végigfutott a jeges borzongás. Azon percen lendült másik kezem, és az illető majdnem kapott egy jobbegyenest. Ügyesen kitért előle, majd magához közelebb húzott. Felnéztem rá. Az orrunk szinte összeért, s ajkaimon éreztem légvételét. Tudtam, kivel állok szemben. Ő lenézett rám, és pár másodpercig csak álltunk egymás íriszét kémlelve. Aztán elengedett és egyet hátralépett. Én végre kiengedtem az eddig benntartott levegőmet, ő pedig megköszörülte a torkát. (…)

(…) Percek kérdése volt csupán, és mindenki az üvöltöző Nilszt figyelte. Tipikus, mindegy, mi van, a dráma mindig jobban leköti kortársaimat. Otília arcát figyelve észrevettem, hogy egyre dühösebb lesz. A még mindig üvöltöző Nilsz elé állt, és egy olyan pofont adott neki, hogy egyszeriben abbamaradt az üvöltözés. Ennyit mondott a fiúnak: „Ember vagyok, nem tűröm, hogy állathoz sem méltó módon bánjanak velem”.

Nilsz nevetni kezdett. Körbemutatott a szigeten. Kijelentette, hogy ez az egész csak egy játék, és mi vagyunk a sakktáblán a parasztoknak megfelelő bábuk. Ez a kijelentés mindegyikőnket a gondolataink mélyére küldött. Aztán tapsot hallottunk. Három lassú taps kíséretében egy őszes, fehér inget és nadrágot viselő ember lépett elő. Kezében egy távirányító-szerű dolgot tartott, de csak egy nagy piros gomb állt az egész felületen. Azt megnyomva mindenhonnan füst árasztotta el a teret, és köhögve térdre estünk. Azt hittük, azok az utolsó perceink.

Mindennek már három hónapja. Jelenleg egy autó hátsó ülésén ülve bámulok ki az ablakon és nézem a naplementét. Már legalább hússzor voltam a pszichológusnál, de az agymosása nem használ. Senki sem hisz nekem. Azt mondják, a sziget, a hajók, ez az egész história csak egy kitaláció, az agyam szüleménye. Nekem mondhatják, de már nem vagyok ugyanaz a személy, mint azelőtt.

Hazatérés után a falak nélküli palotámba sietek. Lefekszem a földre, és keresem a csillagokban a csillagképeket, melyekről Nilsz mesélt nekem. (…)

A Méhes György tehetségkutató pályázat III. helyezettje próza kategóriában, junior korcsoportban.

‍