Ezt még leírhatom – Mărcuțiu-Rácz Dóra verseiről

Dóra verseiről mondhatjuk: esszéversek. Esszék abban az értelemben, hogy nem az érzelmi működések, traumatörténetek vagy hermetikusan zárt, intellektuális sűrítés termékei, hanem többnyire egy-két etikai, társadalmi, közéleti problémát, kérdéskört járnak körül. Fogja a témáját, keretbe, történetbe helyezi – de itt a történet nem a narratív csavarok vagy a karakterek prózai-lélektani kimunkáltságát hivatott bemutatni, hanem logikai-gondolati keretet nyújt az adott kérdéskör alapos, többoldalú megvizsgálásához.

Ez a versek tétje, a már minden nő hazament kötetében is ez a poétika dominált, és ezt folytatja tovább, némi árnyalással. Népszerű, érzékeny témákat kontextualizál, problematizál és próbál konkrét helyzetek által relativizálni. Éppen ezért kérdésként vetem fel, és kérem, beszéljünk erről: mennyire sikeres és érvényes ez a fajta megközelítésmód? Képesek-e ezek a versek úgy hozzányúlni az adott, kényes, nagy témákhoz, mint szexizmus, rasszizmus, kisebbségi lét? Ha igen, mitől érvényesek mint megszólalás, ha pedig nem: hol buknak el?

A versek egyes szám első személyben szólalnak meg, viszont már az első versből nyilvánvaló, hogy nem szabad összemosni a szerző személyét a versek beszélőjével (soha nem érdemes, csak ilyen alanyi jellegű megszólalás esetén különösen fontosnak érzem ezt hangsúlyozni). Ennek a fecsegő, konfesszív beszédmódnak van hagyománya: a magyar irodalomban Petri György nyomán sok irányzata kialakult, Simon Márton, Endrey-Nagy Ágoston vagy Nagy Hajnal Csilla egy líraibb, absztraktabb megszólalásmódot képvisel, Vida Kamilla vagy Locker Dávid költészetében az élőbeszéd-szerűség destilizált megszólalásmódja dominál, amit viszont erős humor és önironikus gesztusok jellemeznek. Ugyanakkor ezeket a beszédmódokat a román lírában is tetten érhetjük, Vlad Drăgoi ironikus, cinikus megszólalásmódjában, Robert Gabriel Elekes mágikus realizmusában vagy Anastasia Gavrilovici részletgazdag vallomásos kiáradásaiban. Nyilván az elmúlt évtizedek költői megszólalásaira hatással volt az angolszász líra, főként a slam poetry olyan jelesebb – kötettel is rendelkező – képvsielői, mint Rudy Francisco, Sabrina Benaim, Olivia Gatwood vagy Neil Hilborn. Viszont az írás alapú költészetben talán a legismertebb képviselője ennek a beszédmódnak az új-zélandi Too Much Information poétikai isklola fő képviselője, Hera Lindsay Bird, akinek verseit az utóbbi időben rengetegen próbálják magyarra fordítani.

Mindez illusztrációként fontos, hogy Mărcuțiu-Rácz Dóra versei izgalmasak, megszólalásuk karakteres, de hasonló poétikát és esztétikát képviselő alkotók azért akadnak még bőven. Ennek a megszólalásmódnak egyik erénye, hogy feszegeti a líraiság határait, de ez a veszélye is: meddig mehet el egy vers a líraiság lebontásában? Konkrétabban, Dóra esetében: nem fecsegi-e túl ezeket a témákat?

És a megszólalás, a történetvezetés formáit is tematizálnám. Hol valóban alanyi, hol eltávolodik, de a versek formája mégis keretezhető: in medias res kezdés, egyből a történet közepén, az élőbeszéd zaklatottságát tükröző mondatok közé beszivárog pár tételigazság: legyen ez az, hogy a nyámnyilákkal homokot etetnek, hogy „ezt még leírhatom”, ref­lektálva a politikai korrektség nevében zajló, de azt félremagyarázó, reflektálatlan boszorkányüldözésekre, vagy az, hogy „az még nem politikai, hogy álmomban orbán viktor unja a versemet”, vagy az ilyen mondatok: „olyan undorral nézünk egymásra, mintha rokonok lennénk”. Ezekben az igazságokban van humor, irónia és szurkálódás, lehet velük azonosulni és vitatni őket, de vajon valóban olyan provokatívak, mint amilyen szándék dolgozik bennük?

És ezek a versek a gyors felvezető és pár könnyed csavar után mindig egy hatékony poénban, csattanóban végződnek, amik egyenként talán működnek – kérdés, működnek-e ezek egyáltalán –, de így halmozva, nem oltják-e ki egymást? Nem válik-e túl receptszerűvé ez a versforma?

Tehát, összegzésül: az élőbeszédszerű esszéversek izgalmasan járnak körül közéleti kérdéseket, eljátszanak a lírai én és a versbeszélő közötti távolság és közelség kérdéseivel, és az élőbeszédszerű megszólalás tartalmaz fordulatokat és humoros beékeléseket. Kérdés, hogy ezek a beékelések elégségesek-e ahhoz, hogy a szövegek érvényesek maradjanak, sikeresen és elég elmélyülten járják-e körül és vizsgálják meg a felvetett témákat, mennyire képesek tényleges integratív erővel fellépni? Illetve szintén kérdés lehet, hogy bár a szövegek úgy tesznek, mintha nem foglalnának állást, azért valóban képesek-e állásfoglalástól távol maradni? És a nyelvezete, a köznyelvszerűség és az utalásrendszer mennyire koherens, mennyire van összhangban a mondanivalóval? És vajon ennyi ilyen jellegű vers egymás mellé kerülve is ugyanolyan érvénnyel szólal meg, erősítik vagy kioltják egymást ezek a megszólalásmódok és szövegépítkezési eljárások?

Tudom, hogy ez sok kérdés, de ezekre nekem is csupán részleges válaszaim vannak, úgyhogy arra invitálok mindenkit, vitassuk meg és segítsünk visszajelzéseinkkel megtalálni azt a hangot, amelyen érdemes tovább alkotni a már minden nő hazament markáns megszólalásmódja után.

Köszönöm a figyelmet.

Fenti szöveg a november 14-én a kolozsvári Bulgakov kávéházban lezajlott 14. Bréda Ferenc Irodalmi Körön elhangzott vitaindító szerkesztett változata.

André Ferenc (1992, Csíkszereda) költő, slammer, műfordító, a Hervay Könyvek sorozat társszerkesztője. Kötetek: szótagadó (Jelenkor, Budapest, 2018), Bújocskaverseny (Koinónia, Kolozsvár, 2020). Idén jelenik meg legújabb verseskötete a Jelenkor Kiadónál. Jelenleg Kolozsváron él.