Exkarnáció

I.

idegen férfiak kérnek bocsánatot helyetted

lassan udvariasan fél szemmel rám nézve

mindannyian egy kicsit 

jobban hasonlítanak rád 

mint te magadra mostanában

visszatartják asszonyaik 

a mosatlanok után hagyott csendet

azt mondják valakinek muszáj kimondani

lehet szükségtelen bár vonzó 

amiért az ő karjaikban felejtelek 

ma az ösztönökre hagyatkozom

helyetted tapogatnak ott 

ahol már csak magamtól kérhetek 

van valami visszataszító undor 

ha rájuk nézek azt hittem 

nem látják ahogy pótollak

belém másznak bőröm alatt 

dörzsölik a vénák vonalait

ilyenkor én kérek tőlük helyetted 

idegen férfiak testem hős katonái 

csatatérré változtatják a sűrű öbölháromszöget

ma engedem hátha helyetted is kitalálnak innen

II.

egy előző világban itt a helléni-öböl partján 

nyaralunk. gyerekeink még nincsenek. 

nemrég elhanyagolt parasztházat vettünk

egy zsákfaluban, viszonylag közel a városhoz.

azóta sincs jogosítványom, de a vonatállomás

húsz perc könnyű séta. télen nehezebb, 

ezzel nem számoltunk, de semmi baj,

nekem ritkán kell bejárni, és a kerámiákat 

bőröndben is el tudom vinni a piacra.

te gyakrabban jársz, de szereted, hogy van időd

megpihenni két világ között. mondod is: 

a hazaérkezés azért mégiscsak kárpótol.

egy előző világban így élünk, több mint tíz éve már.

a kutya már nem él – tavaly temettük el.

nehéz év volt. te azt mondod, 

mindent megtettünk. a gödröket, 

– amik ásásáról sosem tudtam leszoktatni –

még nem töltöttem vissza.

épp várom a gyász végét. hátha lesz valaki, 

aki majd helyette folytatja.

egy előző világban így élünk, több mint tíz éve már. 

a gyerektéma egyre fontosabb, 

és magabiztosak vagyunk abban is,

hogy jó szülők leszünk. bár nem sietjük el, 

de már nem látjuk értelmét az abortusznak.

egy előző világban így élünk, több mint tíz éve már.

mintha csak tegnap lett volna – mondod  

egyik reggel, a tornácon, zsályateát szürcsölve.

sokáig küzdöttem, hogy megmaradjon. 

egy előző világban így élünk, több mint tíz éve már.

a százegyediken meg majd kendőket hímzek a szófán.

III.

azt kérdezik, mikor jön már az unoka,

nem vád, csak szokás,

mintha a testnek kötelessége volna továbbgördülni,

mintha belőlem magától nőne valaki más.

miért vinném tovább ezt a sűrű, zavaros anyagot?

aztán persze minden férfi apámként jött,

és én lettem az anyjuk reflexből,

tudták, hol van az a pont,

ahol már nem kérdezek vissza,

mert a teher öröklődik,

mielőtt rajtam maradna az egész.

most már talán

senki nem fog hiányozni,

csak ők ketten,

akik miatt

annyi évig

hiányzott minden.

IV.

hazamész felkapcsolod a lámpát

megnézed van-e valami ehető

valami emberi a lakásban

lehúzod a cipőd még rajta van a nap

a tükröd nem ítél el csak visszanéz

mint az eladó aki pontosan tudja

hogy nem fogsz vásárolni

nézelődni azért még szabad

a csapból folyik a víz nem forró nem hideg

valahol középen mint te egy ideje

ha tehetnéd rágyújtanál jobb mint

nem csinálni semmit

ez az este is pont olyan

mint az összes többi

csak ma épp te vetted észre

V.

A réten, amit eddig csak képzeletben láttam,

pont annyira, hogy eltakarják a napot,

megjelennek:

a varjak,

rám szállnak, belém kapaszkodnak,

és pár nehezebb szárnyverdesés után

már az égben pihenek.

Te épp megjelensz, pár ismeretlennel,

akiket nagy nehezen találtál a szomszéd faluban,

keresésemre indultok.

De én nem vesztem el, látod?

Mennyi nézőpontból lehet ezt is.

Egy ideig még maradtok,

megvárjátok a földre szállást.

Szétkarmolt testemen csillog a nyár.

Bárcsak meg tudnálak ölelni – mondom

ebben a végtelen katarzisban,

de serceg a bőröm,

holnapra tollaim nőnek.

Látod? Repülök!

Onnan nézve már minden csak zuhanás.

VI.

Van a falunak egy része, ahová csak titokban.

Lassan, hangtalanul, nehogy meglássa a pap.

Az Isten velem van, de ezt még a pap sem tudja.

Arrafelé cigányok laktak. 

A testem változásairól is csak

suttogva – nehogy meghallják a cigányok.

Évekig attól féltem, hogy ha olyankor utcára megyek,

megérzik rajtam a vér szagát, hogy rám köpik majd a szégyent.

De a cigányok vizet mertek nekem a kútból,

csalánt kentek a hajamra,

szél ellen kötötték meg a ruhámat,

és amikor már nem voltak szavaim a gyászra,

helyettem énekeltek.

Most is érzem a szagukat,

ázott föld és égett gyökér,

Mert a füstnek nincs bőre, csak néma ropogása,

mint a gyökereknek, ahogy a hamuból –

ott, ahol újra fel lehet majd nőni.

VII.

álmaimban egy panelkonyhában élünk

olajszagú hajnalokban főzöd a csendet

félelmeink minden reggel egy másik testben ébrednek

ma fel nem adott leveleket égetek

hamvaikat homlokomra kenem

mintha bármit is vissza lehetne adni a bőrnek

mintha belőled bármi is visszanőne

valami nevén nem nevezett

mint a fiunk akit két gondolat között mint én aki ugyanott vetéltem el

a csapból néha még csorog

nem lehet eldönteni kié

azóta nem tudok megnyugodni

mióta gyereksírást hallok

VIII.

Anyám a szenvedés elviselésére tanított,

hogy a pofonnak az arcon

nemcsak nyoma, de helye is van.

Karikás szemei alatt

évekig hordta a nyomort,

bántalmazott nők

megfáradt kezei vagyok.

Hatévesen farkasokkal a házban

pakoltam ki a szekrényekből a terheket,

Tüdőbe penészedett sűrű flegmával

köptem szembe a gyerekkorom.

Egyszer egy férfi, aki talán apámra hasonlított,

hiénákat megszégyenítő módon

tépte le rólam a bugyit, hónapokig

látszott a szégyenné dörzsölt bőr.

Aztán ugyanaz a férfi lett a farkasom,

karikás szemeim alatt a nyomor

évekig kerülgette a szekrényeket a házban.

Anyám,

reszkető félelmed vagyok.

Fehér kendő hajadon a szél.

Párolognál, megszületek.

‍