Esteban Cocinero féltve őrzött titka

Azúr Kinga: A Grófnő

Hommage à Julio Cortázar
Esteban Cocinero hispán író világszerte ismert volt a termékenységéről. Évente átlag 15-20 könyvet írt, de volt olyan esztendő is, amikor 30 kötetnél nem adta alább. Minden epikus műfajban otthonosan mozgott, leginkább azonban a fantasztikus novellákat kedvelte. „A képzelet a hatodik érzékszervünk. Az emberek többsége azonban nem él ezzel a csodálatos adottsággal. Így aztán egy idő után elsorvad, mint bármelyik más érzékszerv, hanem használják” – nyilatkozta valamelyik rangos irodalmi díj átvételekor. Amúgy nem szeretett nyilatkozni. Kártékony fényűzésnek tartotta, nevetséges fontoskodásnak, amely értékes perceket vesz el az alkotásra szánt időből.
Magas, szikár, zárkózott férfi volt. Magányosan élt egy isten háta mögötti faluban. Az ügynökével is csak telefonon tartotta a kapcsolatot. Az a bőbeszédű emberke intézte minden hivatali kötelezettségét. Esteban Cocinero a könyvbemutatóit is sajátos módon tartotta: rövid, maga által készített filmfelvételeken köszönte meg olvasói érdeklődését. Irigyei az irodalmi élettől való távolmaradását ügyes üzleti fogásnak vélték. Tény, hogy e rendhagyó érintkezési forma által még titokzatosabbá vált az emberek szemében. Számos legenda keringett róla. Egyesek tudni vélték, hogy valami ritka rendellenesség miatt képtelen aludni, s éjszaka is folyamatosan alkot. Mások, hogy több tucatnyi írót foglalkoztat, akik mintegy futószalagon gyártják a neve alatt megjelenő könyveket. Voltak, akik azt rebesgették, hogy kis népek csak általa ismert irodalmából lopja a különleges ötleteket. Egy élelmes irodalmár Esteban Cocinero, a rejtőzködő írótitkai címmel vaskos könyvben jelentette meg az általa összegyűjtött mendemondákat.
A valóság persze egészen más volt. Esteban Cocinero tényleg az írásnak szentelte az életét. Évente csak egyszer, mindig szeptember első hétfőjén hagyta el lakhelyét. Azt a kis, hegyaljai falut, ahol már csak néhány analfabéta öreg élt, akik rá se hederítettek, s a könyveket legfennebb tűzgyújtásra használták. Ekkor a hetente egyszer közlekedő autóbusszal a legközelebbi nagyvárosba utazott papírt, írógépszalagot vásárolni. Esteban Cocinero ugyanis rögeszmésen ragaszkodott hivatása hagyományos eszközeihez: a legfinomabb papírra írt legendás Remingtonával, amelyet sikeres érettségi vizsgája után kapott ajándékba régiségkereskedő nagyapjától. Minden reggel pontban hatkor kelt, megitta első adag méregerős kávéját, benézett a hátsó szobába, majd munkához látott. Napi tíz-tizenkét órányi szorgos írás után a házban vagy a kertben matatott. Takarított, a fásszínbe hordta a szomszédos faluból rendelt tűzifát, szőlőt metszett, a rozoga kerítést javítgatta. Mikor mire volt szükség éppen. Ilyenkor olvasói leveleire gondolva halványan elmosolyodott. Mi a titka, Mester? Honnan jön ez a sok remek ötlet? Hogy nem fogy már ki a témákból? Szinte mindenikben ezeket a kérdéseket tették fel neki, melyekre természetesen nem válaszolt.
Esteban Cocinero valószínűleg addig írt volna lankadatlan szorgalommal, amíg a Halál – megunva ezt a példátlan grafomániát – pontot nem tesz páratlanul gazdag életműve végére. Népes olvasótábora legnagyobb bánatára azonban nem így történt. Pedig tényleg kevesen múlott.
Azon a bizonyos szeptemberi napon a városban tartózkodott éppen. Már bevásárolt. Hatalmas bőröndjét telepakolta a legfinomabb írópapírral, s száz darab kitűnő minőségű írógépszalagot is sikerült beszereznie. Aznap az évszakhoz képest szokatlanul meleg volt. Átkozottul meleg. Igen, pontosan így írta volna készülő novellájában, de legnagyobb bosszúságára nem tehette. Esteban Cocinero ugyanis verejtékező homlokát törölgetve a központi buszállomáson várakozott. Sajnos a gépjármű meghibásodott, a pótjárat másfél óra múlva indul, tudatták vele az információs irodánál. Egy ideig még ott téblábolt az állomáson, irigykedve nézve a fel- és leszálló utasokat, aztán bőröndjét cipelve kimerészkedett az állomás előtti térre. Még volt egy jó félóra az indulásig. Gondolta, beül a szemközti kávézóba. Jólesően hátradőlt a nádfonatú karosszékben, mely a fárasztó gyaloglás után szinte olyan kényelmesnek tűnt, mint az ő kopott, zöldbársony bevonatú fotelje. Egy pohár jeges vizet rendelt. A pincér azonban, nem tudni, miért, gabonapálinkát szolgált fel neki. Áttetsző volt, jégdarabok úszkáltak benne, a gyanútlan író hatalmasat kortyolt belőle. Mintha villám cikázott volna át rajta, érezte, az ínye, a torka, a nyelőcsöve azon nyomban porrá ég. A pokoli tüzet azonban kellemes bódultság követte. Esteban Cocinero, aki szerzetesi szigorral szabályozott életmódja miatt csak lexikonból ismerte az erős szeszek tudatmódosító hatását, úgy gondolta, hogy a sok munka után igazán ráférhet ennyi lazítás. Ekkor ült le vele szemben az a tolakodó fiatalember. Istenem, soha nem hittem volna, hogy a Mestert színről színre láthatom, lelkendezett vallásos áhítattal. És beszélt és beszélt. Dicsérte az író élőbeszédszerű stílusát, váratlan fordulatokban gazdag történeteit, melyekben a ravaszul szőtt képzelet fátylán átfénylik mindig a valóság, s így a leghétköznapibb ember is magára ismerhet bennük. Esteban Cocinero egy ideig szórakozottan hallgatta az ifjú parttalan áradozását, ám amikor az feltette a már oly sokszor megfogalmazott kérdést: Mester, mi az ön kivételes művészetének a titka?, szokásától eltérően válaszolt is rá. Házam hátsó szobájában láncra fűzve, ketrecbe zárva őrzöm a Múzsát. Mert tudja meg, fiatalember, legtöbb céhtársam hiába próbálja elhitetni, hogy az alkotáshoz nem kell más, csak hivatástudat, erős akarat és rendszeres munka, pofátlanul hazudik mindenik. Higgye el nekem, fiatal barátom, Múzsa nélkül egyetlen jó írást sem lehet produkálni.Ezt én egész életművemmel bizonyíthatom. A fiatalember elképedve hallgatta, majd boldogságtól repeső szívvel rebegett hálát, és alázatosan hajladozva kihátrált a kávézóból. Esteban Cocinero pár perccel később tántorogva szállt föl az autóbuszra. Utazás közben elnyomta az álom, s amikor faluja határába érve, a gödrös úton rázkódó buszban felriadt, azt hitte, hogy a fiatalembert is, meg az általa mondottakat is álmodta csupán. A pálinka lehetett az oka, gondolta, az a hülye pincér jól kicseszett velem. Másnap kipihenten ébredt. Megitta első méregerős kávéját, s önkéntelenül a hátsó szoba felé vette az irányt. Amint az ajtón belépett, kimondhatatlan rémület hasított a szívébe.
Néhány héttel később pár oldalas novella jelent meg egy tudományos-fantasztikus folyóiratban. Arról szólt, hogy egy kezdő írónak sikerül rabságba ejtenie a Múzsát, ketrecbe zárva, láncra verve tartja, hogy soha ne hagyhassa cserben.
A novella nem keltett feltűnést. Amikor megjelent, Esteban Cocinero ügynökének bejelentésével volt tele a sajtó. A szűkszavú bejelentés szerint a világhírű író örökre búcsút mondott az írásnak. A hírt Esteban Cocinero egy rendkívüli sajtótájékoztatón személyesen is megerősítette. Azt mondják, olyan szomorú volt a tekintete, hogy a jelenlevők egyetlen kérdést sem mertek föltenni neki a szavait követő csendben.