.svg)
A szeminárium szó értelmezéséhez a mag jelentésű semen latin szóból kell kiindulnunk, s így az egyetemi előadásokon „elvetett” ismeretek és tudás alkalmazásának, gyakorlásának, szakmai viták során való „beérésének” kereteként és alkalmaként értelmezhető. Emlékezetem szerint valahogy így mutatta be a szeminárium szó jelentését a másodéves egyetemi hallgatóival való első találkozásán, 1973 őszén a világirodalmat előadó és a szemináriumokat is maga vezető klasszika-filológus professzorunk, Szabó György, aki Szabédi Lászlótól vette át még 1952-ben e tárgy egyetemi szintű előadását.
Minthogy Kántor Lajos a Konglomerát című munkájának* a részeit szemináriumoknak nevezi, mondhatni a magvetést követő fázisra, az érlelés folyamatára gondolhat így az olvasó. Előrejelzi tehát ezáltal a szerző, hogy bizonyos gondolatok, eszmék, kutatási eredmények vetésének, de még inkább beérési folyamatának elbeszélésére kerül sor ebben az irodalmi műben.
Mindenik rész egy-egy irodalom- és eszmetörténeti keresztmetszet tulajdonképpen, sőt az erdélyi magyarság huszadik századi történetének mondhatni egy-egy korszeletét vázolja fel bennük a szerző, s ezeknek az irodalmi, tágabb értelemben történelmi momentumoknak vagy csomópontoknak általában az előzményei is felszínre kerülnek, esetenként pedig valamely későbbi időpontból, esetenként az elbeszélés jelenéből is megvilágíttatnak.
Regényszerű elbeszélő alkotás a Konglomerát, középpontban Sebestyén Lászlóval, a fiktív szemináriumok organizátorával és vezetőjével, akiben egyértelműen a mű szerzője, Kántor Lajos ismerhető fel, s akinek irodalom-, eszme- és társadalomtörténeti kérdéseire, a kisebbségi helyzetbe került erdélyi magyarság huszadik századi múltjára és jelenére keres válaszokat három, általa preferált valós személyiség, Szabédi László (1907–1959), Gaál Gábor (1891–1954) és Szilágyi Domokos (1938–1976) munkáiban. A filológus és irodalomtörténész Sebestyén mindhármuk munkásságának és életművének alapos ismerője, kutatója és feldolgozója, aki ezúttal hármójuknak egy-egy előre kijelölt tárggyal, valós történelmi helyzettel vagy problémakörrel kapcsolatos nézeteit, állásfoglalását mutatja be. Huszadik századi irodalmunk három meghatározó szereplője áll az SzGSz iniciálékkal jelölt fiktív regényalak mögött tehát, aki(k)nek a munkáihoz, írott formában fellelhető szövegeihez fordulva keres válaszokat Sebestyén a benne felmerült, illetve a mai valóság által, az elbeszélés jelenében, a 2010-es évek elején felvetett kérdésekre. Együtt kérdezi Sebestyén a benne úgymond sajátosan élő hármast.
Egy-egy fontosabb kérdéskör felvázolására, illetve a válaszok keresésére külön fejezetet, azaz szemináriumot szentel a szerző. Ilyen kérdéskörnek minősül a klasszikus magyar irodalmi hagyományból Vörösmarty, továbbá a transzszilvanizmus, az erdélyi magyar színház kérdése, a kisebbség és többség viszonya a történelem változásai közepette, aztán a sztálinizmus és a sematikus irodalom problémája, a humor és szatíra irodalmunkban, vagy a magyarországi 1956 és az erdélyi magyar írók s a többi.
Ezen túlmenően pedig a szeminárium a képzeletbeli viták keretéül szolgáló szellemi környezetként tételeződik, és fiktív, regényszerű ténynek tekinthető, akárcsak SzGSz, aki(ke)t írásaik révén úgymond bevon a játékba a szerző, felidézendő a múlt egyes momentumait.
S hogy szükség van ma is a felmerült kérdések ilyen, regényes keretek között való tárgyalására, vagyis megvitatására, a nézetek szembesítésére és ütköztetésére, ahhoz nem férhet kétség, minthogy a kérdések tárgya, illetve alfája és ómegája a Sebestyén által konglomerátumként tételezett szűkebb haza, Erdély. Ebből a – Szabédi ifjúkori naplójából származó – tételezésből kiindulva adta a szerző művének az Erdély alcímet.
Költők s bírálók állanak a Konglomerát középpontjában – hogy az egyik fő regényalak, Szabédi szavaival, pontosabban híres avagy elhíresült versének címével éljek. Az 1946-ban írt Szabédi-vers még két, egymást kizáró lehetőséget állít az akkori idők írástudói elé: a háború utáni új világ és társadalmi berendezkedés melletti lelkes megszólalásét vagy a hallgatásét: „Vagy ontsatok könnyet a romra, / vagy énekeljétek a holnapot, / ha lelkesedtek, rajta fel, rohamra, / ha nem, hallgassatok.”
Puszta életrajzi adatok is alátámasztják, hogy ama romokon épült holnap, a hamarosan berendezkedő kommunista rezsim mindhárom jeles írástudó pályáját vagy előbb, vagy utóbb, de kerékbe törte. Az uralkodó rendszerrel kötött alkujuk egymáshoz nem mérhető, de kihatásában végzetesnek bizonyult mindhármuk esetében. Szabédi és Gaál hol cselekvő részesei, hol pedig célpontjai voltak az új rendszernek, Szilágyi inkább kiszolgáltatottja, hogy aztán, a történelmi idő különböző pontjain ugyan, de végső soron mindhárman áldozataivá váljanak.
Életművüket kevés szál kapcsolja egymáshoz, mind eszmei-ideológiai téren, mind az irodalmi és esztétikai eszmények tekintetében inkább a távolság volt a feltűnő hármuk között. Mondhatni a véletlen műve, hogy Szabédi, Gaál és Szilágyi „összege” adja az SzGSz nevű regényalakot. Végül is ilyen a konglomerátum maga, azaz – egy értelmezést idézve – „különnemű elemek halmaza”, illetve „egyveleg”...
A szemináriumok vezetését vállaló Sebestyén viszont kínál olyan témákat megvitatásra, amelyekhez mindhárman valamiként viszonyultak munkásságuk valamely szakaszában, s ezek mindenikük esetében leírt szövegekként léteznek, idézi is ezeket mint dokumentumokat Sebestyén, s ezen vélemények szembesítése minden esetben egy-egy szakmai vita formáját ölti, vagyis megvalósul a fiktív szeminárium. Egyik legsikerültebb az első, az Apokrif Vörösmarty című. Ebben csillogtatja meg a szerző irodalomtörténészi-filológusi felkészültségét, emellett jó érzékkel teremt problémahelyzetet, mértékkel idéz dokumentumokat, s célra törő a gondolatvezetés. Vagyis ez a fejezet éppen egy jó esszé kívánalmainak tesz eleget.
Sebestyént, a negyedik regényalakot mindhármukhoz különös szálak fűzik: Szabédit kedvelt egyetemi tanárának és szeretett mesterének tekinti, Gaált mint a régi Korunk főszerkesztőjét elődjének, Szilágyi Domokost diák- és nemzedéktársának, s ezen túlmenően meg kell jegyeznünk, hogy kritikusként és irodalomtörténészként mindhármuk munkásságát mintegy félszázadon át tanulmányozta, kutatta, értelmezte és értékelte.
Azáltal, hogy a szerző Sebestyénben megteremti a negyedik regényfigurát, aki az ő alteregója tulajdonképpen, lehetőséget is teremt, hogy saját maga alakjára és szerepére távolságtartóan, kevésbé elfogultan tekintsen. Nem emlékirat ugyanis, hanem regényes alkotás, pontosabban esszéregény a Konglomerát.
Igaz, ez a távolságtartás – ami nyelvtanilag abban nyilvánul meg, hogy az elbeszélő egyes szám harmadik személyben beszél a szereplőkről – nem akadályozza meg az elbeszélőt abban, hogy néha mégis Sebestyén szerepét eltúlozza, például egyik alkalommal egy kisiskolás kori fogalmazványának idézésével (vö. 93.). Nem találom ugyanis indokoltnak, hogy a sztálinizmus az irodalomban-kérdés „szemináriumi” vitájában helyet kellene adni ama fogalmazványnak, kétlem, hogy úgymond illusztrálni kellene egy közismert történelmi tényt, miszerint az 1950-es évek elején minden intézményes formában elképesztő szintet ért el a sztálinizáció foka.
Ugyanakkor érthetetlen lehet az olvasó előtt, hogy a valós kérdéseket nyíltan felvető és megtárgyaló fiktív szemináriumok során az elbeszélő miért mentegeti néha Sebestyént, akinek lett volna alkalma fontos irodalomtörténeti momentumok tisztázására irodalmunk egy-egy kulcsszerepet játszó szereplőjével azok életidejében, de végül is nem tette meg. Marosi Pétertől például elmulasztotta megkérdezni, hogy 1949 szeptemberében az Utunk szerkesztőségében sor került-e Szabédi-versek és a költő magatartásának, hallgatásának megvitatására (vö. 122.). Bajor Andorral pedig azt kellett volna tisztáznia, hogy milyen belső vagy külső motívumok indították Szabédi-ellenes, hatásában egy merénylettel felérő paródiája (Egy költő és a vöcsök) megírására (vö.174.). Előfordul, hogy történelmi eseményekhez, nevezetesen a magyarországi 1956-hoz kapcsolódó fontos írói-politikai állásfoglalások esetében mellőzi az aláírók teljes listájának közlését, csak egyes erdélyi magyar írók nevét sorolja fel például, akik az 1956 novemberi, magyarországi íróknak címzett levelet aláírták, másokét viszont elhallgatja (vö. 198.).
Végül a fiktív szemináriumok vezetőjének úgymond figyelmetlenségét tenném szóvá, hiszen két esetben is valamely résztvevőnek ugyanazon „hozzászólására” épít, azaz ugyanazon Gaál-, illetve Szabédi-szöveget két fejezetben is közreadja. „Reám vonatkozó irgalmatlan és a valóságtól teljesen elvont bíráló megjegyzésed után remélni merem, hogy a jövőben nagyobb mértékben fogsz segítségemre lenni abban a törekvésemben, hogy munkalehetőséget teremtsek a magam számára, mint amilyen mértékben a múltban segítettél” – írta egy kiélezett helyzetben Szabédi Gaálnak, s ez a 122. és a 172. oldalon egyaránt olvasható. Különben e levélrészlet irodalmunk akkori két kulcsszereplője közötti feszült kapcsolatot dokumentálja A másik, ugyancsak kétszer idézett szöveg pedig arra példa, amikor a bírálóból vádló, illetve költők fölött ítélkező irodalmi diktátor lesz. „A Szabédi László-féle hallgatásba való elvonulás nemcsak korszerűtlen, de korellenes is” – egyebek mellett ezt jelentette ki Gaál 1949-ben, egyik Utunk-cikkében, amelyből hosszabb idézetet találni a könyv 121. és a 172. oldalán.
Erdélynek, eme történelmi konglomerátumnak olyan időszakát idézi Kántor Lajos könyve, amelyben – újból Szabédi szóhasználatát követve – költők s bírálók nemcsak a megszólaláshoz, de a hallgatáshoz való jogukat is nehezen, sok esetben komoly áldozatok árán tudták (vagy nem tudták) kiküzdeni...
Azt gondolom befejezésül, a fiktív szeminárium vezetője által felvetett kérdések sokaságának érdemi bemutatására nem alkalmas egy recenzió, sőt ezek a három-négy évvel ezelőtti, azaz az elbeszélés jelenében megfogalmazott kérdések annyira aktuálisak, hogy ezeket csakis egy igazi szeminárium keretében lehetne megvitatni.
Kántor Lajos: Konglomerát (Erdély). Budapest, Kossuth Kiadó, 2012.
