.svg)
Székely Ian: Untitled
Habtalan, sárga lötty. Pont, mint ez az este. Apám mondta mindig, hogy olyan, mint a pisi, mikor a hülye fia elfelejtette behűteni a söröket. Egyedül ült az asztalnál, csak ő meg az ott porosodó pohár. Még kevesen voltak, a Nap dobott néhány sugarat, hogy tudassa, még nincs ott az idő. Devalami utánozhatatlan hangsúllyal mondta, mintha nem is betűket formált volna a hangja, hanem magát az anyagot ott a nyelvtövénél, mintha az egész testét összehúzná, s kirajzolná az undort az arcára, aztán még köröz vele egyet a nyelve körül, hogy jobban érezze, s még dühösebb lehessen rám, és a földre köpi a hangba tekert, húggyal hígított hányadékot. Azujjai folyamatosan kopogtak az asztalon, az egész emberből nem mozdult más, csak a puha bőr tompította csontcsattogás hallatszott a faasztalon. Rögtön egymás után, még időt se hagyva kihangzani az előttük lévőt, koppantak. Ritmustalannak tűnt, de néha mintha próbált volna megbújva rájátszani valami dallamszerűre, nem sajátra, hanem valami ismertre. Nemrég jöttem rá, egyik este belenyilallott az agyamba, a hosszú évek során felhalmozódott köpetek sora apám s köztem. Érdekes, persze, biztos, csak véletlen, de félévente legalább öt-hat centit közeledett a lábamhoz, néha elképzelem, ahogy életre kel benne az apám, s felém csúszik az a nyálkás massza, hogy szóljon: Megint elbasztad! De sosem ért el, persze, ez nem az ő hibája. Az enyém, mert ahogy a korom egyre kevésbé tudta igazolni a butaságomat, annál nyíltabban fejezte ki, hogy az Angyal nem létezik, szóval ne kéregess gitárt meg dobot karácsonyra, meg azt, hogy lehet, jobb lenne, ha itthon maradnék, ahelyett, hogy velük mennék. Lement a Nap, még nem vette észre senki, de már csak a lámpák fényei világítottak. Sűrűsödni kezdett a cigarettafüst, és lassan az asztalokon lévő foglalt táblákat emberek váltották fel. A pincér egyre gyorsabban futkosott a beemberesedett kiszögellések körül, de az ő pohara még mindig ugyanúgy állt, és ő is ugyanúgy gubbasztott előtte a széken, mint egy unottan odalapátolt homokkupac, ami lassan folyik szét, csak tisztelettudatból még megvárja, hogy elfogyjon a söre.
Mondjuk, tény, hogy én szoktam panaszkodni a tanáraim miatt, ő meg a jegyeim miatt. Aztán ketten valahogy összerakjuk, hogy maradjak itthon tanulni, pedig azok az esték, miután felengedett a rutinhülyeségem miatt, s végre nem kerülte a tekintetem, a kedvenceim voltak. Bár akkor sem nézett rám, csak akkor már ösztönösen nem. Mintha kifakult volna a térből az az egyetlen pont, én. Persze, anyám mindig veszekedett vele, hogy miért nem figyel rám, meg mintha elfelejtene, de nem látja jól a dolgot. Én szerettem ott lenni csendben, s hallgatni, ahogy zenél a többiekkel, csak ülni a tűz körül, nem szólni, csak hallgatni, mintha eltűnnék. Teljesen megtelt a kocsma. Az asztalok mellett egymásba passzírozva az emberek, vérmesedő szemek a füsttől, s üvegkolóniák az asztalokon. De ő egyedül ült, egy kisebb asztalnál, s a székeket is mind elvitték mellőle. Kissé félrebiccentette a fejét, a színpad felé, s úgy maradt. Egy gitárt nézett az állványon, még csak nem is Fender vagy Gibson, csak egy Epiphone, amit csak az ára különböztet meg egy játékgitártól. A hangszedője egyik széle enyhén befele állt, mintha be akarna esni. Középről kifele sárgából átjátszott pirosba a perem fele, akár Jimmy Page-é, csak túl élénkek lettek a színek, már-már rózsaszínes. Barbiegitár. Ahogy a testet nézte, mintha rándult volna egy aprót, egy megvetésnyit a szája, de aztán látta a kifeszített húrokat, ahogy tovanyúlnak a nyakon, egész a kulcsokig, a lapos fekete fát a fogólapon, s közben lelassultak az ujjai, és simogatni kezdték az asztal fáját, először még mintha a húrtalan nyakon húztam volna végig a kezem, ahogy a fémbundokon átbucskáztak, már hallottam a felfele nyújtózkodó hangokat. Aztán már húrok is voltak rajta, eleinte félénken, még csak az egyszerű akkordokat próbáltam, majd a kicsit bonyolultabbakat is, és már kezdtem dallamokat is hallani, és egyre gyorsabban járt a kezem a nyakon, ahogy az ujjai is bele-bele koppantak az asztal simogatásába, mintha bonyolultnak akarnának tűnni, csak dallamtalanok, mint valami ócska futkározás. A húrok betojpasztották a megkérgesedett bőrt ujjbegyeimen, s éreztem, ahogy a húson keresztül már a csontot tapogatnák, mintha azok keresnének valamit, mintha engem kutatnának, mintha… Néhány húsz év körüli fiatal ment oda hozzá székekkel a kezeikben. Leülhetünk? – kérdezték. Láttam, hogyan vigyorog az a kis gyökér. Azelőbb még egy kis bamba mosollyal ült az asztalnál, simogatva azt, és meredten bámulta a színpadot, lassan ocsúdott fel, mintha beleragadt volna a hatásszünetbe, s nem tudna kikászálódni, hogy válaszoljon. Mint egy dísz, csak ült ott és még mindig nem volt képes nyekkeni sem, hátulról szólt valaki előre: Lehet, hogy csak dekoráció, rakd a fal mellé. Aztán végre megmozdult: Persze – mondta vontatottan s bizonytalanul. Odaültek mellém, nem tudom, miről beszéltek, csak egy-két foszlányt kaptam el, az egyik lány az idegesítő vihogások közt apámék előzenekaráról áradozott, és túlnyújtott idióta hangsúllyal szajkózta, hogy mikor kezdődik már. Én meg csak röhögtem magamban, amatőr banda, rákerestek youtube-on néhány ismert poprockra, lenézték a tabot s máris kibaszott rocksztárok. Apám legalább ismeri a hangszerét, tudja, hogy kell használni, és hogy hogyan kell megírni egy számot. Esténként mindig arra alszom el, ahogy gyakorol, anyám néha panaszkodik, hogy pénzt is kereshetne inkább, de ő nem érti. Ez zene. Egyre nagyobb lett a ricsaj, semmit sem lehet érteni, a morzsolódó szavak lehulltak egy kupacba a földre, és halálfélelmükben még ordítottak egy utolsót, hogy legalább némi káoszt hagyjanak a teremben. Ő csak ült ott, a kapucni a fején, nem szólt hozzá senkihez, csak próbált minél jobban elbújni, hogy ők se szólhassanak, de az egyik, aki vele szemben ült, mégis megkérdezte: Hallottál már róluk? – és a plakát fele bökött, amelyiken a fiatal banda pózolt. Mindenki a hangszerét fogta, morcosan néztek és feketében voltak, még a tornacipő is persze, mióta Cobain felment benne a színpadra, azóta minden punknak tűnő fiatal zenekar abban kell zenéljen, de nem az én dolgom, legyenek közhelyesek, ha akarnak.
– Ja, ismerem őket.
– És milyenek? Még nem hallottam róluk, de a többiek odáig vannak értük.
– Néhány feldolgozás, egy-két saját. Nem rosszak... – mondtam. – ...Ahogy a többi nyugatot majmoló zenekar se rossz – gondoltam.
Elfúlt a beszélgetés, és visszabújt a pohara mögé, még mindig ugyanannyi volt benne. Elővette a telefonját, matatta pár másodpercig, aztán valamilyen, a zajba tompuló riff hallatszódott. Becsúsztatta a feje és a kapucni közé. Odatapasztottam a fülemhez, s éreztem, ahogy elhomályosodik köröttem minden, mintha egy buborékban lennék, csak hallgattam a zenét, az Over the hills and far away-t, otthon is mindig ezt játszottam, vagyis az elejét, a többit még nem volt időm megtanulni. Atöbbiek összenéztek, és próbálták leplezni, hogy röhögnek, de egyértelmű volt. Denemérdekel! A szemben ülő még próbált nyitni felé, de hasztalan.
Aztán a burokba más hangok is kezdtek bele-beleharapni. Először még próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem ment, a lábdob és a basszus már a talpamat birizgálták, mintha a szívritmusomat keresték volna, mint egy rossz orvos, és belevisított a mikrofonba az énekes, s a telefonomon a zene mintha magától megállt volna. Öten álltak a színpadon, ketten belegyökerezve a padlózatba, scsak billegtek előre-hátra, mintha dugnák a levegőt. Aszólógitáros próbált fel-alá ugrálni, de az erősítők és a dobok szűkre vették a terét, s mint egy földhöz kötött kenguru, pattogott, érződött a tartásán, hogy szorong, de a keze jól járt. Fel-fel pillantott gyérebb időközönként, és általában egy hosszabb hajú férfin akadt meg a szeme, az bólintott egy alig észrevehetőt, és a gyerek máris magabiztosabban játszott. Ővolt az én gitártanárom is. Csak nem volt elég ideje, apámnak meg elég pénze, hogy legyen elég ideje, és csak egy évig jártam hozzá, de később is adott néhány leckét kinyomtatva, és amikor találkoztunk, mindig meg is kérdezte, hogy állok velük, szóval egy idő után inkább elkerültem, amúgy is mindig Erről áradozott, hogy ilyen fiatalon már úgy tud játszani, hogy még a virágoknak is szeretkezni meg csápolni támad kedvük. Elvakult idióta, ha felnézne a színpadra, akkor… Hagyjuk. Visszaejtette a fejét, és a nyak megrándult a súlytól, majd fel-le rugózva végre megnyugodott, mintha nyugtázta volna: Játsszatok csak. Az asztalok mellől felálltak, és a színpad előtt táncoltak, csak az a fiú maradt itt, aki eddig vele szemben ült, meg egy lány, aki rá várt. Megfogta a poharát, és felemelte, csupaszon hagyva az asztalt, és leöntötte a torkán, alig mozdult a gégéje, mintha csak egy hordóba öntené bele. Ahogy visszarakta a poharat, a zsebébe nyúlt, de csak alacsony bankjegyeket húzott elő a keze, s csak nézte őket, mintha nem venné észre, mintha a fémkarikák szégyellnének szólni, hogy kevesen vannak. Meghívhatlak egyre? – kérdezte a fiú. Finoman bólintott, olyannyira, hogy szinte még ő sem vette észre, aztán, ahogy a fiú ellépdelt, halkan mondta: – Köszönöm. Vajon hallotta? Nem baj, majd ha visszajön megköszönöm. Mosolygott, ha csak egy aprót is, de mosolygott, mintha valamicske élet mászott volna vissza az arcára, kissé butának, talán mesterkéltnek tűnt, már elszokott tőle, a lagymatag izmokhoz volt hozzászokva, amik csak lógnak le az arcáról, mindent magukkal rántva.
Ott táncoltak a színpad előtt, őket nézte, és az ujjai csattogása felvette a banda ritmusát, néha bele-belehibázva. És látta, ahogy a fiú is odalép a többiekhez, utána meg már csak a pincérnő melleinek enyhe érintését érezte a jobb vállán, a bal alkarját, ahogy a kapucnit a hajához tolja, és a jobb felkart, ahogy kitakarja szinte az egész zenekart, csak a dobos látszódott. Összefonta a kezeit az asztalon, és rájuk feküdt, mintha fáradt lenne vagy émelyegne. Jó ez a sötét, elég nagy tömeg van ahhoz, hogy ne vegyenek észre, akkor én miért figyeljek rájuk? Most biztos szar alaknak gondol. Nem baj. Én akartam.
Úgy maradt vagy három-négy szám erejéig. Mikor felpillantott, látta, ahogy a pincér valamit odakapar krétával a fekete kis táblára. Szoktam fekete táblákkal álmodni. Egy fehér csíkon egyensúlyozok a tábla síkjában, a magasban. Lassan odaaraszolok a butított domb széléhez, és lenézek a tábla aljára, nem látok ki a síkból. Elkezd pörögni a világ, vagy csak én szédülni, de végülis az én álmom, szóval akár a világ is pöröghet, legalább itt, ahol értem van, legalább itt legyen úgy, ahogy én akarom, aztán előredőlök és esni kezdek, azt hiszem, nem szándékos, sőt biztos vagyok benne, csak szédültem, vagyis a világ pörgött, és már nem tudtam megállni a lábamon, a pálcikalábaimon, egy pálcikaember voltam, még szemem sem volt, csak egy ovális alakú üres lyuk volt a fejem, és az egész testem csak öt vonal, aztán zuhanni kezdtem, a teljesen függőleges, vonalzóegyenes sziklafal mentén, de nagyon lassan estem, mint egy hangya, akit kidobnak a negyedikről, már-már olyan volt, mintha lebegnék, mintha a gravitáció megfeledkezett volna rólam, de mégis egyre közelebb kerültem az aljához, ami nem tudom, mi volt, csak közeledett, lehet, hogy nem is én zuhantam, hanem az mászott föl utánam, és beleestem, sűrű, fehér krétapor, éreztem, ahogy bejut minden testnyílásomon, de ugyanúgy fekete maradtam, mintha ott se lett volna a fehér por, még a kontúrjaim is halványultak, és ott maradtam feketén a fekete táblán. Az a tábla néha olyan, mint apám tarkója, mikor mögötte állva nyúlik a kezem feléje, s várom, hogy közeledjen a köpet a lábamhoz, de néha nem vagyok biztos benne, hogy ő az, néha ismeretlenek, s néha ismerősök, de mindig egy tarkó, ami egy fekete tábla. Egyre többen álltak fel az asztaluktól, a tömegben már nem is látszódtak a széken ülők, csak egy ritmusra dobbanó massza, amikből kezek állnak ki. Mindjárt apám jön, még negyven perc talán, és ő fog a színpadon állni a gitárjával. Imádom azt a gitárt, már párszor játszottam rajta, néha ideadja néhány percre. Egyszer csak úgy odamentem, és elvettem az engedélye nélkül. Nem tudom, mi történt utána, csak egy csattanásra emlékszem kép nélkül, de nem tudom mi volt az. Az nem lehetett. A fia vagyok, vagy legalább fiatal, vagy legalább anyám is ott állt. Egyre gyorsabban emelkedtek a dobverők a levegőbe, néha fel is repültek, és egyre sebesebben hallatszottak a dobok puffanásai, egyre jobban egybeolvadtak a hangok, nem lehetett megkülönböztetni őket, csak a cintányérok nyivákolása szakadt ki az egybesűrűsödő hangtestből. Egyre gyorsabban járt a kezem, ahogy a tenyereim verték a combjaimat, a fejem s az asztal alatt. Nem kapta a ritmust, de mint egy belülről feszülő, zilált gép zakatolt ott, ültében, mintha lánccal kötötték volna össze, s szabadulni próbálna, mintha már évek óta oda lenne bezárva a láncháló közepébe, s már nem bírná, de szakítani sem. Csak jártak a kezeim, egyre erősebben püfölték a combjaimat, azt hiszem, fájt, de nem éreztem, de fájnia kellett. A körülötte ugrálók már érezték, hogy mögöttük valami őrülten dobog s csattog, de nem fordult meg senki, nem hitték, csak a hangosítás lehetett rossz. Aztán már mintha tényleg dobokat ütnék, már nem a combjaimat láttam, hanem a fehér kifeszített bőrt a körívbe hajlított fémperem között, s már láttam, hogy mindjárt szakad, és még erősebben ütöttem, mert volt belül valami, nem tudom, mi, de valami, ami ki akart jönni, vagy bent akar maradni, de én nem hagytam ott bent, csak egyre erősebben vágtam az öklömmel, már hullámzott a kifeszített szövet az ökölcsattanásoktól. Néhányan húzódni kezdtek, csak páran vették észre, ők is csak egy futó pillantással, épp, hogy a szemük sarkából, de ösztönösen távolodni kezdtek, magukkal nyomva a többieket is, egyre nagyobb teret alkotva az asztal körül s egyre jobban megfosztva a láthatatlanságától. Az öklöm közepén éreztem, hogy hasad a felülete, de még mindig ugyanúgy feszült, mintha valami belülről tartaná, aztán egyre vörösebb lett a vászon, és kezdett gömbölyödni, de nem arányosan, hanem púposan, eleinte még volt benne valami tartás, mintha a szövet mögött valami kemény, valami vázszerű tartotta volna a kiálló domborulatokat, de egyre lomhább lett, ahogy csattogtak az ökleim, gyurmaszerű lett az egész dob, vörös és képlékeny, az óvodában mindig gitárokat meg dobokat csináltam a gyurmából, még az óvó néni is megmondta, hogy vehetnének nekem már akkor valamilyen hangszert, de én csak püföltem tovább. Egyre hangosabban rázkódott ott a széken, a gitáros elkezdett szólózni, s a felénél az énekes is bekapcsolódott, együtt énekelte, vagyis ordította a szöveget az egész kocsma, pont akkor a leghangosabban, mikor ő is a legvadabbul verte a térdét, s már a padló is hullámzott bele a dobbanó talpakba. S a kezeim súlyos suhanásai között mintha egy arc rajzolódott volna ki, vagy kettő, vagy mind, először mintha az apám arca lett volna, de ugyanúgy ütöttem, éreztem, ahogy behorpad, s csak valami arcelegy marad ott, aztán a dobos arcát láttam ott, majd a gitárosét meg a tanárét, de még mindig csak ütöttem, és egyre csúfabbak lettek, de nem érdekelte őket, csak röhögtek és váltották egymást, aztán csókolózni kezdtek, és tovább röhögtek, és ott falták egymást, és én csak ütöttem, de minél jobban vágtam, annál hangosabban röhögtek. És leállt a zene, és tapsoltak és üvöltöttek és sikítottak, és ő nem hagyta abba. És csak ütöttem vagy téptem, nem tudom, de valami elkezdte szúrni az oldalamat, és fokozatosan lassultak a kezeim, és emelkedett a fejem, de nem én csináltam, én csak ültem és néztem az arcokat, és már ők néztek engem, de mindenhonnan, és szúrtak, és abbahagytam, és alig éreztem a lábamat, és csak a falat bámultam, nem mertem elfordítani a fejemet, de tudtam, hogy egyre többen kezdenek el bámulni. S közben csak azt kiabálták, hogy vissza, vissza, vissza! És aztán abbahagyták, és csak tapsoltak, és már megint éreztem, ahogy rázza a talpam a lábdob, és csak ott ültem, nem tudom, meddig, és bámultam a falat. Ahogy befejezték, megritkult a színpad, néhányan hugyozni mentek, páran pedig a pulthoz sörért vagy pálinkáért. Átvizült pólók és arcok között kitágult tekintetek, rekedtségbe fúló hangok és kitikkadt szájak mindenhol. Ő még mindig ott ült mozdulatlan a falnak meredve, a kezei még mindig ökölbe szorulva, mint a beragadt olajozatlan fogaskerekek. És megint valami nagy ricsaj kerekedett valahonnan mélyről, és a színpadon valaki egy basszusgitár húrjait csapkodta szanaszét, és egyre hangosabban üvöltöttek. És még mindig a falat bámultam, nem tudom, mióta, de a basszusból hallottam, hogy mindjárt ott lesz a színpadon apám. Valami elcsigázott, zsibbadt fájdalom keringett körbe a combomban és a térdemben, nem voltam biztos benne, hogy fel tudok állni, de nem akartam megvárni, hogy apám nekikezdjen a koncertnek, és feltápászkodtam, olyan volt, mintha tompa rudakat tömtek volna bele a lábamba, átszakítva a húsomat, de úgyis felálltam, s az ajtó felé indultam, de ott még visszafordultam, és láttam, ahogy a mikrofon mögül magasra emeli a kezét, és láttam, hogy pont rápasszol az arcomra, és már nem érdekelt, csak megfordultam. Az ajtóban talán már nem hallatszott, a pincér mondta, hogy nyugodtan leveheted az öreg lemezeit, soha senki nem veszi meg őket. Nem hallottam. És kimentem, és sötét volt, és zúgott az egész csend, és elindultam, talán hazafele. Előtte ötven méterre ott verődtek egybe a fiatal banda és a potya asztaltársaság tagjai, mindenki kacagott, és egymást ölelgették, míg ügyetlenül s egymásba esve végre el tudtak indulni. Követte őket pár percig, aztán lefordult egy mellékutcába. Sötét volt. Az utca közepén aztán megállt, a főutca lámpái már nem tudták odáig hányni a fényüket, és a sötétben alig kitűnve, csak a tartása nyögött oda egy kósza kérdőjelet, mint az egész létezése.
És ha ordítanék?
Szabó Attila: 1997-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg is ott él.
A Helikon és a Perspektíva diáklap által közösen szervezett Szalonpunk novellapályázat díjazott írása.
