… És Ginsberg megbocsát (?!)

„hogy nem tudunk már üvölteni,és nem emlékszünk szavaidelviselhetetlen fényességére…”
Akár meglepőnek minősíthetnők a nemzedéke legjobbjainak létrontódását, létfeledtségét, kényszerpályáit és reménykedéseit megidéző verset, amely az amerikai költészet emblematikus beatnikéhez fordul, hogy megértését elnyerje – mindazért, ami a költő és világa szűkebb és tágabb hazájában történt és nem történt, velük, kortársakkal, egymást követő nemzedékekkel. A XX-XXI. század rosszérzésének árnya (a haza/nemzetfogalom ellentmondásaiban, az anyanyelvi és tágabb művelődés fenyegetettségében, a nyelvi megfosztódásban) borul a védtelen kisebbségekre, a nem kevésbé védtelen „ország- és világmegváltó program”-okra, a hajléktalanná kényszerültekre, az önmagaságukra kérdezés bizonytalanságaira. Olyan verseskötetet szerkesztett a mesterség tökéletes tudásával rendelkező és dicséretes módon a mesterség ellenálló erejében hívő költő, amely újra meg újra föltárja, hogy a világ olykor nem egyéb, mint „rímkényszer”, máskor arra kell rádöbbennie, hogy a jövő gúzsba van kötve, nem egyszer pedig azt példázza, hogy még Isten sem képes eligazodni helynevek egymástól eltérő alakjai között; így a sokat emlegetett-idézett-hivatalosan is, főleg úgy, tisztelt költő sem számíthat feltámadásra. „Szabályos” versmértékekben született versek ciklusai váltakoznak a szabadversekkel, melyek nyersebbek, zenétlenebbek, az élőbeszéd ritmusának átvételétől sem riadva vissza, ugyanakkor nem egyszerűen szikárabbak, hanem összefogottabbak, célra törőbbek is. A kétfajta ciklusok egymást váltogatva hoznak hírt a költő, a költészet, a nyelv, a helyzettudat „gond”-jairól meg arról, hogy egy meglehetősen tággá lett világtérben miként szólaltatható meg a személyes, a teljesen „privát”-nak tetsző, az egyedi meg az egyetemes sejtelmeket szembesítő leírás, ritkábban elbeszélés, beszámoló, üzenet.
Többnyire olyan magánbeszéd (monológ), amely semmiféle színházban nem hangozhatna el, mégis másoknak szól, hogy akiknek fülei vannak, meghallhassák. Nemigen lelünk felhőtlen örömre ebben a kötetben; költőket, festményeket, rajzokat, pályatársakat megszólító versek eltöprengtetnek lehetőségekről, amelyeket csak kivételes alkalommal lehet végigjárni, nevesítve: a házsongárdi temetőben, ahol sírkövek hirdetik a végig nem élhetett életeket éppen úgy, mint azokét, akik képesek voltak megharcolni a maguk harcát, „tornyot választottak”, mint Apáczai, vagy tanúként maradhattak meg több korszakon át, mint Kós Károly. A kötet nagyjában-egészében közepére helyezett Kései ars poetica rejti el és leplezi le a költőt, aki a költészet labirintusában araszol a talán nem létező középpont felé (posztmodern labirintusnak gondolhatnók el – Umberto Eco nyomán); csakhogy ami fenyegeti, óvja is: a versben/vers által-létezés, „mert versféleség a halál is”; s a kérlelhetetlen, irgalmat nem ismerő alvilági révész is versritmusra evez, evezőcsapásai trochaeusok vagy jambusok. Eképpen költőnk kitagadhatatlanul és tántoríthatatlanul a versek árján ringatózva halad, amerre haladnia adatott, lehet és kell.
Természetesen a kötet nemcsak a fekete számtalan árnyalatát ismeri, megvan a helye (ugyan az önfeledt örömre nemigen van ok) akár az öniróniának, a figyelmeztető-gunyoros gesztusoknak is. A verseny – különös tekintettel az évfordulón agyonünnepelt Arany Jánosra – egy szalontai Guiness rekord sikeres kísérletéről számol be; a talált tárgy újrahasznosításának módszerével élve, elegyíti Arany János verssorát, verscímeket és tárgyat az internetről elemelt híradással; és ebbe a meglehetősen vegyes anyagba építi be az egykori miniszterelnök-helyettes (Markó Béla névre hallgat) egy gesztusát, egy szavát. Ez a kollázstechnika egy nem túlságosan, ám a szalontaiak számára mégis fontos esemény részletező rajzával egyben az évforduló és az esemény látszólagos összeférhetetlenségét prezentálja, egy igazán nem költészeti jelentőségű közösségi összefogás meg a címszavakban megidézett költő találkozását, mely legalább olyan meglepőnek tűnhet, mint „Lautréamont varrógépe és esernyője a boncasztalon”. Szalonta emlegetése elválaszthatatlan Arany János emlékezetétől; minek következtében a szövegben „idegen anyagnak”-nak nem a gulyásleves összetevői, hanem Arany János sora, verseiből vett megannyi alak, a verscím számítanak. Az öniróniát a vers végére belépő, hivatalos minőségében ágáló-megszólaló személy képviseli, aki mindkét „világ”-hoz tartozik, mindkét világot képviselnie szükséges, a közösségi vállalkozásét meg a költészetét. Emellé párosul groteszk nyelvhasználata révén a M. KIR. DRÁMA (alcíme: valahányadik Mátyás korából), mely továbbírása Kálnoky László „ál”-shakespeare-i fordításparódiájának: a XIX. századi, nagyon igyekvő és egyáltalában nem érdemtelen magyar költői másod/harmadvonal küszködött Shakespeare drámáinak tömörségével/erőteljességével, miközben nyelvújítási kifejezésekkel, szórövidítésekkel, szócsonkolásokkal igyekezett fordítását elfogadtatni. Kálnoky „zagyvasága” ennek a drámai jambusba erőltetett ál-nyelvnek fergeteges paródiája, Markó Béla, íme, a paródiát folytatja, mintegy a paródia paródiáját öltözteti át a maga kitalált, de a kitaláláson mégis áttetsző nyelvi köntösbe: „kár vala hát kipatkolászni/ idő előtt még Transsylvaniából,/ szülém, Hunyadnak hunnyadója úr volt,/ injektált, szurkapiszkált Vlad Drakul” – ez utóbbi, jóságáról kevéssé ismert úr vissza-visszatérő motívuma Markó költészetének, Drakula a kötet bevezető versében (Erdélyi dal) szintén felbukkan, a végső versszak szatirizáló-deretorizáló hangneme igencsak jelenkori életérzést tolmácsol: „Osztozkodunk azon, mi nincsen,/ mint rentábilis offshore-on,/ s csillog a fény a hegyek élén,/ hamis Drakula-fogsoron.” A vers egymást kizáró elemei, a dallamos jambikus sorok, az üzleti életből vett fogalmak, a poeticitás a harmadik sorban – valamint a csattanóként elcsattanó záró sor keserű-gúnyos tónusa eképpen jelzi, miféle széles skálán képes játszani a költő, mint tudja az összeegyeztethetetleneket nem kiegyenlíteni, hanem egymás mellé szerkeszteni.
S hogy épp kétszer annyi lett, mint a kávéházi szegleten önmagát verssel meglepő József Attila, a hatvannegyedikre megszületett Markó Béla Születésnapomra című verse, belépvén abba a hosszú sorba, amelyet a tankönyvszöveggé lett, ám költészettörténetté avatott József Attila-vers elindított. Névsorolvasás helyett egyetlen elődöt említek, a létösszegző költeményt szerzett Lövétei Lázár Lászlót, akit élete egy válságos órája késztetett az újrafogalmazásra. E kötet Születésnapomra alkotása folytatja elődei munkáját, a játékos, bravúrra alapozott külső forma és az akaratlanul is tragikus hangot megszólaltató, vallomás-közelbe érő hangnem teljesíti, ami ezzel a verssel, verstípussal szemben igény lehet: a többhúrúságot, a rímek kavalkádját, az önirónia finom árnyalatát, de az eltávolítást is; ez nem a meghatódás, az elérzékenyülés helye, ideje. Ráadásul úgy „modernizál” a vers, hogy a jelenbe hív: „s ha programom meghackeli,/ jut nekem még egy hegeli/ kevés/levés.” Ez létszemlélet, önmagához közeli is, távoli is, köznapi is, bölcseleti is, egy egész élet reménykedését és kudarcait nem egyszerűen felszámláló, de távlatba helyező; Markó Béla költészetének olyan újabb, magasabb szintű állomásához irányít, amelyből kilátás nyílik az erdélyi múlt és jelen lírájára, de a világirodalom múlt és jelen lírájára is (persze, a francia szakos múltat nem tagadva, hanem ugyancsak ebbe a perspektívába helyezve). Egy nemzedék hányattatásai formálódnak verssé, a romániai (egész régiós?) abszurd lesz lírává, hogy a költő föllelje a formát, a hangot, a versszerkezetet, amely hiteles tudósítás arról, miért kellett Ginsbergtől elfordulni: „hogy/végképp meg ne vakuljunk,/ és hihetetlenül messze van már a remény,/ hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat.” Verssel nem. De vers nélkül végképp nem. Mert ez a vers a kert dicséretét ugyanúgy kimondja, mint a művészet dicséretét: itt egy nyúl megnyúzására gondolódik rá a szobrász aktusa a fölösleg lefejtéséről.
Markó Bélát ott kell emlegetnünk, ahol a „nagy” költészet születik, lesz, megmarad. Számunkra meg az utánunk következőknek.


Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg. Kalligram, Budapest, 2018.