Énekmondás

Bár a ioculatorokról, jongleurökről, spielmannokról s a 13. század óta egyéb változatos neveken is emlegetett énekmondókról jobbára a tudományos(abbacska) igényű irodalomtörténet-írás kezdetei óta vannak összefüggő ismereteink, az alkalmi költő-énekesek feltünedezése a legkevésbé sem könyvszagú esemény. Magam a nyolcvanas évek második felében hallottam-láttam először igazi énekmondót. Amikor az egyetemi hallgatók elmaradhatatlan őszi betakarítás-kampánya zajlott – hol takarmányrépát, hol almát, hol pedig komlót hordtunk be a szocialista csűrbe –, kolozsvári egyetemi kollégáim között rendszeresen felbukkant egy kissé húsos, mélynövésű, fekete szakállkát hordó fiatalember, olykor gitárral. Neki nem kellett marharépát hajigálnia: mindenki elfogadta, hogy több haszna van, ha „hősünk” egy ládán üldögélve dalolja meg az általa világra képzelt Aranka történeteit, aki – jobb, ha nem szépítjük – leggyakrabban erősen pajzán események okozója lett nap nap után. De persze más visszatérő témák is előkerültek a magyarul és románul folyékony könnyedséggel rögtönző s nem ritkán népszerű dallamokat is parafrazáló Ioan Pascu, mindenki Gyurija fáradhatatlan énekregéiben. Persze! Arról a szentágotai születésű és Kolozsváron egyetemistáskodó Ioan Gyuri Pascuról (1961–2016) van szó, aki a bőven mediatizált Divertis társulat egyik törzsembere volt a kilencvenesek elején Bukarestben, mígnem önálló tévéshow-sorozatot nem indított.

Az ókori rapszodoszok, a 16–17. századi improvvisatorék és Pascu Gyuri valójában ugyanazt csinálták: a banális, kisszerű mába ölelték bele egykorvolt héroszok, nagystílű vagabundusok, balfácánok, adakozó szellemű hölgyikék vagy futóbolondok örökérvény-gyanús igazságait. De persze a históriás énekeken, vitézi dalokon túl a regösök, igricek, hegedősök stb. az épp aktuális eseményeket szintúgy megénekelték – nem csupán a régmúlt, de a konklúziók leszűrésére alkalmassá váló jelen krónikásai is voltak tehát.

Pár hete egy születésnapot ünnepelni összegyűlt baráti körben ugyanilyen módon – bár nem rögtönözve – kerekedett nyilvános elbeszélése egy vacsorába átlényegült ebédmeghívásnak. A történetet Filip Dorka, Filip Ignác fuvolistának – a Csíkszeredai Régizene Fesztivál jelenlegi művészeti vezetőjének – a lánya örökítette meg, és két, 16–17. századi melódiára alkalmazva édesapja énekelte lantkísérettel: „Virágcsokorral indultunk neki az útnak, / Vajon mi lesz az ebéd? Lazac, leves, tyúknyak? / Mit sem sejtve kopogtattunk máris az ajtón, / Ki gondolta, hogy Anikó nincs otthon akkor? / Ajtót Csaba bácsi nyitott, ajtót nyitott. / Hamar kiderült a titok, óh a nagy titok, / Anikó ebédmeghívást felejtve ment el, / De Csaba nagy kedvesen betessékelt.” És folytatódott a történet, hígacska költelmi értékekkel ugyan, de annál nagyobb elbeszélői hitelességgel; a megidézett esemény hőfoka – meg néhány igazi tanú lelkesültsége – adta a pillanat varázsát. A már nyolcvanéves László Bakk Anikó köszöntése alkalmából összeszerelt-dalolt történet sommázata ad magyarázatot minderre: „Ebédelni mentünk, / Anikót nem leltük. / Se gazda, se étel-ital, / Lett belőle Mátyás Napok és Amaryllis. / Ezerkilencszázkilencvenegyben történt így.”

Az Amaryllis Társaság, a hasonnevű együttes és a körülöttük-általuk évről évre szerveződő Mátyás Napok azóta – 1991 óta – lassan történeti patinát kap, az országba és külföldre szétspriccelődött zenészek, táncosok és szimpatizánsok hírét vitték, emlékét ápolják és perspektíváit találgatják. A Kolozsváron maradtak meg természetesen fenntartják és művelik. László Bakk Anikó és köre intézményalkotó munkálkodása, úgy tetszik, az erdélyi kultúrtörténet színes és elfeledhetetlen faktumában teljesedik ki. A kolozsváriságot és a reneszánsz szellemiséget, a kitartó mátyáskodást címerpajzsára festett baráti kör megfoganásának énekelt elbeszélése a kifejezés legszigorúbb értelmében is méltó és igazságos értékelő gesztus. Az Amaryllis ímhol méltóvá vált arra, hogy az átlagosan egybefolyó időből, a köznapiságból énekes „kiváltsággal” felruházott epikus költeményke emelje ki – szeretetből, ragaszkodásból, pajtásságból, elismerésből.

Mélyebben belegondolva a ioculatorok máig ható példája, ha ritka és kirívóan pillanathoz kötött formában is, az alkalmazott zene egy igen emberközeli arcát villantja fel: azt a kollektív lelki epizódot, amelynek nyomán világi eszközökkel, mégis egyfajta szakralizáló – vagyis a közönségestől elkülönítő, a fenségesre jogosultságot megállapító – késztetésből ismerjük el az emberi tettet, teljesítményt.

‍