Emlékek kaleidoszkópja

Furcsa jószág az emlék. Ízekben, illatokban, képekben, idegpályák megfoghatatlan összeszikrázásaiban lakik. Fénye fellobbanhat váratlanul, de csiholjuk mi magunk is, hogy világánál visszatekintsünk életünk homályba vesző darabkáira. Általa éljük újra a múltat, bizonyos tér-idő koordináták által meghatározott történelmi és magánéleti eseményeket. Lehet a barátunk, szövetségesünk, lehet gonosz kísértőnk.

Vári Attila kötete, a Tejüveg mozi ezt a sokarcú emlékezést s annak sötét ikertestvérét, a felejtést, valamint a rajtuk keresztül visszajáró történelmet tematizálja. Két nagyobb szerkezeti egységének novelláit Nusika nagymama alakja köti össze; az első rész egy töredékes családtörténet néhány lapja, a nagymama és az unoka szűrőjén keresztül mesélve, a második a családhoz, de leginkább Nusika nagymamához kapcsolódó emberek életének epizódjait villantja fel. „Az élet álom, mégpedig másnak az álma, amelyben valahogy mi is helyet kapunk”, hangzik el a felismerés a kötet egy pontján, s erre rímel a narrációs megoldás, amely egymásba fonja a szövegeket. Az írások között oda-visszautalások teremtenek összefüggéseket: epizódszereplők és főszereplők helyet cserélnek, egyik történet elejtett mondata értelmet nyer egy másikban, egy-egy pillanat két különböző ember nézőpontjának irányába ágazik el. Olvasóként bíznunk kell a szerzőben, hogy az általa ismert jelentések számunkra is érthetőek lesznek – és valóban, egyszer csak összeérnek a szálak, a megértés áramszerűen fut vissza a mondatokon, s gyúlnak ki az elhelyezett jelek és csomópontok, helyenként átírva az addigi olvasatunkat.

Nusika nagymama maga az élő családi emlékezet és felejtés is egyben. „Léte süllyedő Atlantiszából” tekint vissza a múltba, idézi fel családtagok alakját, élettörténetét, néha akaratlanul és kontrollálhatatlanul lódulva át a jelenből a múlt dimenziójába. Elméje szeszélyes játékokat űz vele: a meszesedést áttörő emlékekből, olvasmányélményekből és a jelen hétköznapi történéseiből összeszerveződő-kivetülő „látomás-halandzsái” vannak, tér és idő, világtörténelem és magánmitológia folytonos egymásba botlásával. A nyugalmazott egyetemi tanár (akinek sok más minőség és státus is – cselédkedés, Duna-deltai és szénbányai kényszermunka – beépült az életébe, és később visszaköszön emlékeiben, viselkedésében) maga is tudatában van szellemi leépülésének, de tiszta pillanataiban képes kívülről szemlélni helyzetét, s meglátni benne a komikus olvasatot; mivel pedig tenni nem tud ellene, képes legyinteni rá, sajátos (ön)iróniával, cinizmussal, hajdani sziporkázó szellemességének maradványaival, ezt is az élet kérlelhetetlen részeként könyvelve el.

Minden önreflexív derű ellenére, a lét mementóit felfaló elmú­lás/felejtés fájdalmassága és a történelem súlya nem tűnik el. A leépülő-beszűkülő tudat, felmorzsolódó élet és szétszéledt família legerősebb, a novellákon végigvonuló szimbóluma az a generációk által gyarapítgatott ház, amely a hajdani családi birtokból és vidámparkból megmaradt, s amely a lakótelep betontömbjei közé szorított magányában, anakronisztikus jelenségként próbál dacolni az elkerülhetetlennel. A kiürült családi fészek utolsó lakójaként Nusika nagymama (aki maga is kiköltözik, önkéntes területfeladással, az udvari nyárikonyhába) a család, az emlékezés feledékeny nemtőjeként gondozza ezt a magára maradt házat, őrzi önmagába záruló családregényként az elhunyt és elköltözött rokonok, ismerősök emlékét, a létezés végső tanújának értelmetlen, de makacsul felelősségteljes gesztusaival: a lakatlan szobákban is mindig arrébb teszi a székeket, nehogy a lábuk nyomot hagyjon a szőnyegen.

Nem ő az egyetlen szereplő a kötetben, aki a szétmálló emlékekkel küzd; a felbukkanó figurák közül majdnem mindenkinek köze van valamilyen mértékben a töredezett, memóriahibás tudatállapothoz, a feledékenységtől az Alzheimer-kór okozta teljes memóriavesztésig, alkalmat szolgáltatva a szerzőnek arra, hogy az emlékezés/felejtés számos metaforáját, alakzatát felmutathassa, egyfajta világ- és szövegszervező erőként. Az emlékek képei néha egyfajta éber álomként (esetenként rémálomként) vagy hallucinációként kúsznak vissza, néha rohamként törnek az emberre. Búvópatakként rejtőznek valahol az idő és a tudat mélyén, korok egymásra sűrűsödött rétegeiben és útvesztőiben, s ha előhívja őket egy asszociáció, egy-egy régen látott-hallott-érzett inger, eltemetett vulkánként törnek felszínre, földrengés által zúdulnak a delikvens fejére. Lehet restaurálandó kép, felelevenített színházi jelenet, árnyjáték, tükör, bélyegalbum sorozata; jégvirágos ablak által eltakart táj, melyről a felidézés melege leolvaszt egy-egy részletet, majd újra befedi a Léthé jeges fuvallata. Kézenfekvő formaként a mozgókép analógiája is megjelenik az első egységet lezáró, egyben a kötet címadójává emelt novellában, a Tejüveg moziban. A Nusika nagymama temetésére utazó unoka reflexiói nyomán nem csak az emlékezés biológiai meghatározottsága, hanem annak természete, a tapasztalás és elmesélés eredendő problematikussága bontakozik ki: a valóság és a látvány, valóság és emlék bonyolult viszonya. A befagyott vonat­ablak által felidézett, valamikori bemeszelt fürdőszobaablakon át meglesett állat-árnyjátékok, a szomszéd opálos ablaküvegén átsejlő, talányos események mind rámutatnak erre a viszonyra. Bármilyen történés perceptálása a maga valós pillanatában is csak értelmezés, a realitás egyedi, pontatlan észlelése – tejüveg által, homályosan látunk. A rárakódott idő mögül egyre inkább csak a kontúrok maradnak felidézhetőek, részletekkel a tudatunk tölti fel, az eleve csalóka kép pedig még tovább roncsolódik, ha a tudat működésében különböző zavarok lépnek fel.

Ez a „tejüvegség” az emlékekben kísértő, viharos erdélyi huszadik század látlelete is egyben. Rendszerek és rendszerváltások, a szocializmus tudathasadásos állapota, hamis díszletek között játszódó szomorújátékok, a világtörténelem által determinált mikrotörténelmek, sorsok – ezeknek az időknek az abszurditásán megbicsaklik a ráció. Egyfajta önvédelmi mechanizmus lehet a valóság akaratlan átrendezése, ha az ember kicsit belebolondul az egészbe, amire, ha szerencséje van, a jó gének is rásegíthetnek: Nusika nagymama bevallása szerint a családban az egy főre eső elmeháborodottak száma pontosan egy fő volt, és az unoka családfájának másik ágában se volt mindenki százas. A jótékony felejtés és a kissé megbuggyant elme a túlélés esélyét jelenti, s elfogadásához, mi több, üdvözléséhez szükséges eszköz a humor, az ironikus felfüggesztés, amelyek segítségével felül lehet emelkedni a szituáción. Nusika nagymama például, ha nyugtot akar az élet zaklatásaitól, védekező alakváltással alámerül az eltett uborkák közé egy körre, vagy komótosan tempózik egyet a kalamárisban, hogy aztán azúrlepkeként röppenjen ki belőle, s bedugózza magát szundikálni egy borosüvegbe a nyári kamra polcára. Váratlan korszakugró látomásaiban olykor még elégtételt is vesz, ha csekélykét is: amikor sakkozás közben hozzáér a táltos fehér lóhoz, s az egyfajta „szellemi allergiát” kiváltva, egy másik idősíkba rántja, Hitler és a többi, kísértetként nyakára járó diktátor közé, kihasználja az alkalmat, hogy jól orrba verje a Führert, amiért az nem tudja az ecetes és kovászos uborka közötti különbséget.

Ilyen és hasonló mozzanatokon keresztül az amúgy is képlékeny valóság dimenziójába a varázslat is behatol, létrehozva egy olyan mágikus világszövetet, amelynek megcsillanó képtelenségein egy idő után már nem is hökkenünk meg: a sakkjátszma fehér lova működhet másik időbe röpítő zsupszkulcsként, Nusika nagymama az uborkabefőzés ecetgőzében változhat azúrlepkévé, és képes lehet akaratával kioltani az utcai lámpa fényét. Szinte sajnáljuk, amikor a mágia lelepleződik, s kiderül, hogy az udvaron kitörő, az ingatlan értékét reményteljesen megnövelő vulkán csak a távfűtőmű vezetékének csőtörése, a kialvó utcai lámpa pedig egy hanyag munkásnak köszönhető, aki fordítva kötötte be a mozgásérzékelőt. A kis abszurditások és csodák között szép lassan mi is megtanuljuk Nusika nagymama fanyar humorával szemlélni a nekünk jutott kor történéseit, s a kötet utolsó írásánál egyszerre támad tüsszöghetnékünk és nevethetnékünk az olvasó, no meg a történelem orra alá tört nemzeti Piper carbonicumtól, azaz egy felhagyott romániai lignitbányában talált fűszerborsrétegtől, pláne, amikor a miniszterelnök rossz latinsággal így lelkendezik a világon egyedülálló felfedezésről: „Sicula siculorum, din harul Dumnezeului, este al nostru.”

Vári Attila: Tejüveg mozi. Kortárs Kiadó, 2020.

‍