Emberhalászok

Vrebics Ágnes: Rebellis creatura
Tegnap este történt. A nyári alkonyt bámultam a kertben, hallgattam a rozáliafák és díszzsurlók közt szállongó álombogarak pirregését, amikor megrohant az emlék. No nem mintha valami alvó, mostanáig a tudat mélyén szunnyadó tapasztalat tört volna elő abból a semmiből, amely saját hangulatai szerint rajzol belénk életet minden pillanatban. Ami ott napnyugtakor történt, azt talán így írhatnám le: egy emlékképnek már nem volt szállnia hova, megpihent hát bennem, pislogó szárnyaival el-eltakarva a jövőt.
Az álmos tengerparti kisvárosban, ahol akkoriban éltem, az eset nagy port vert föl. Dohos kiskocsmákban, hangulatos vendéglőkben, sós illatú sétatereken járt-kelt a titkos paktum híre, amelyre nem én derítettem fényt, de hogy kiderüljön, ahhoz az is kellett, hogy véletlenül szemtanúja legyek egy titkos jelenetnek. Szerencsém volt. Provinciális légkörben a szemtanúk a legértékesebb emberek. Ha egy város nem lát ki magából, ha csak befelé figyel, akkor a lényeg a hétköznapokból épül. Egy szerencsés ottlét, amikor valami helyi érdekű semmiség történik: az akárkinek közvetlen út a városi hírnévhez. Hát még akkor, ha az ügy nem is olyan jelentéktelen.
Amikor egy sötét hajzuhatagot követve Trandeville főterén kiszálltam az utazókocsiból, rögtön éreztem, hogy nem lesz könnyű innen elmenni. A bizonytalanság, amelynek otthonomat föladva kitettem magam, és a honvágy, amely a szabadság ravasz ellenfele, elillant. Talán az apró terméskő házak ölelte terecske anyaöle, vagy talán a könnyed, mindent átvilágító tengeri fény tette? Nem tudom. Tény, hogy a főtéren kivettem egy lakást, koszt-kvártély, lefürödtem és sétára indultam a beélhetőnek tűnő utcák hálójában.
A fekete hajhoz persze arc is tartozott, az archoz szenvedés, a szenvedéshez én. Szúrt minden reggel. Beadtam őt magamnak, aztán vártam, hogy hasson. Amikor átjárt a hangja, az emléke, a hiánya, amikor tehát a fájdalomalagúton megérkezett a mámor, mindig eszembe jutott, hogy valamikor egy tengerparti sétán az időt tengerfenéki lénynek éreztük, soha nem látott, bizarr ősuszonyosnak, a testéről mindenféle cafrangok lógnak, hullámoznak a vízben, az egész időhal nem más, mint testfüggelékeinek érthetetlen integetése, amely ködös auraként burkolja, miközben ő napsugárcirmos sórétegeken érzi át a földi világot. Nem éri el semmi, mert mindent elér. A haldoklók szíve pedig álommerülésbe kezd, hogy az ébredésben megpillantsa őt, s végső bátorságában szembenézzen vele, a láthatatlan lénnyel, minden látható urával. És amikor még szerettük egymást mi, álommerülők, talán éppen azért lettünk egymás halászai, hogy maradjon a láthatatlanban időnk. Persze tévedtünk, mert az idő egyáltalán nem ilyen lény. Erre gondoltam, amikor első trandeville-i kávéház-ücsörgésem után kiléptem a moszatszínű utcára. Meg arra, hogy vajon merre lehet ő.
Nem telt bele egy hét, és engem, a jöttmentet is elért a hír: furcsa szokás ütötte föl a fejét a városban. Kecskék szirtje, így nevezik azt a helyet, ahol a szokás rabjai minden teliholdas éjszakán összegyűlnek, hogy végrehajtsák a halálos rítust. Helyi szellemtudósok ezt a tényt általában összefüggésbe hozzák a „tragédia” szó etimológiájával, a kecske énekével, a Bakkal, a Szaturnusszal és még ki tudja, mivel, az orvosok pedig a tengeri szélben terjedő, mikroszkóppal sem látható organizmusra gyanakodnak, de akárhogy is van, a kór rohamos terjedése előtt értetlenül áll mindenki. A ragály legszabatosabb leírását a két hónapig trandeville-ben vendégeskedő Nussbaum professzor tollából olvashatjuk, aki Katharmoi című tanulmánykötetének előszavában hozza föl az esetet, mint egyfajta régi-új emberáldozati rítust, mely túlélte a történelmi időket. A neves professzor prológusában nem említi, hiszen nem tudományos tény, de mégis tény, hogy az egész egy üveg konyakkal kezdődött.
Unokahúga esküvőjéről jövet Tomaso Saura, a helyi kecskepásztor itta meg A Kolerás Indián nevű fogadó tengerkékre mázolt asztala mellett üldögélve. Tomaso együgyű teremtés volt, amolyan város bolondja, akinek ősei még egész utcákat birtokoltak itt. S bár a család Tomaso születésekor már ágrólszakadt volt, a csecsemőt mégis mindenki úgy emlegette: a legkisebb nagyságos. A szelíd gúny hangja volt ez, a szegények elégtétele, akik boldogok, ha látják, hogy a korábbi úr közibük süllyedt.
Megállt a levegő a kocsmában, mikor a szűkszavú pásztor megszólalt. Falhoz vágta az üres konyakos üveget, fölmászott a rozoga asztalra, és éles, de szokatlanul józan hangon így szólt: „Meg van írva: egy nap eljön valaki, aki elérkezettnek látja az időt, hogy jóvá tegye, amit ember elrontott. Hogy betemesse a mélyülő űrt. Mert léket kapott az élet: ömlik be a sötét. Most kimegyek a Kecskék szirtjére, hogy otthonomba térjek. Életemmel tömöm be a léket.” Azzal leugrott a nyögő asztalkáról és megindult. A kocsma népe megbabonázottan, tántorogva követte. Pásztoruk nem viccelt: a szirtet vette célba. A furcsa menethez útközben hozzácsapódott néhány tucat ember, így elég népes nézősereg láthatta, amint Tomaso nekifutva a mélybe veti magát. Érdekes, de talán lényegtelen körülmény, hogy utóbb minden jelenlévő úgy mesélte el: a pásztor olyan lassan zuhant, mint a tollpihe.
A következő holdtölte már három áldozathozót talált a Kecskék szirtjén. Az utána következő kilencet, és így tovább. Terjedt a kór, fékezhetetlenül. Az orvosok kutatásai nem hoztak eredményt. A karhatalom is hiába vonult ki a hegyre telihold idején: a tiszta szívű öngyilkosok nekifutottak, átolvadtak a rendőrfalon és lezuhantak. Az áldozathozók némelyike rövid beszédet is mondott, mielőtt nekiindult. A homályos szavakat a többiek lejegyezték. Versekként terjedtek.
Mindezt Nasztaszja Arlekinova, a helyi szépészeti boltocska tulajdonosnője mesélte el nekem a negyedik pohár gruszgol után, az ivóban sejtelmesen körbepillantgatva, mintha legalábbis a világ teremtésének titkát bízná rám. Akkor ismerkedtünk meg, amikor betértem hozzá, arra számítva, hogy ha igaz a hír, és Bella valóban Trandeville-ben telepedett le, akkor előbb-utóbb nyilván megfordul itt néha, hiszen a szépséget ápolni kell. Az őszes hajú, ötvenéves Nasztaszja sorsa egyébként több ponton kísértetiesen hasonlít Bella történetére. Ébenhajú szépség volt valaha, szintén valaki elől menekült ide, és őt is követte egy szerelemverte lélek, akit Mihail Arlekinnek hívtak. Nasztaszja – akinek eredeti neve Kaszimova volt – hozzáment Mihailhoz, megvették a kis üzlethelyiséget, és olyan lelkesedéssel kezdte ápolni a helyi lányok-asszonyok szépségét, hogy a gondoskodásba az ő bájai lassan belefogytak. Mintha minden nő kapott volna az ő fiatalságából valamit, mintha minden asszony apró bűn jelét hordozná arcán. Bűnük a Nasztaszja által felajánlott áldozat elfogadása volt.
Amikor a következő kört kikértem, a szépítőnő faggatni kezdett, hogyan jutottam ide. Zárkózott, szűkszavú ember vagyok, de istenemre, jó volt kiadni magamból mindent, töviről-hegyire elmesélni az érzékeny nőnek az utóbbi évek gyötrelmeit, csodáit. Ám ezek nem tartoznak tárgyunkhoz, és most, amikor az emberhalászatról akarok szólni, a kínzó múlt el is homályosul.
Nasztaszja asszonynak sajnos nem rémlett, hogy Bellával valaha is találkozott volna. Ez elkeserített, hiszen üzletében nem nagy a forgalom. Hogy nem látta Bellát, az arra utalt, hogy a nő, akit szeretek, már továbbállt. De a bánat karójára lassan, leveleket eresztve fölkúszott a csodavárás, vagy legalábbis a kíváncsiság: a rítust látnom kellett. Őrülten vártam, hogy a hold kikerekedjen.
Fogadósom, Johann Putzenstein esküdött rá, hogy a teliholdas áldozat csak mese. „Nincs a kőhegy tetején semmi érdekes. Pár elmebeteg beugrik a tengerbe, ennyi. Ki hihet manapság abban, hogy a Föld bajait néhány idióta begyógyíthatja azzal, hogy tönkrezúzza magát a sziklákon?” Nem szálltam vitába a szakállas, puritán tekintetű törpével, egyrészt mert az ember, ha jót akar magának, nem szít háborút a háziúrral, másrészt mert magam sem igen hittem a dolog magasztos, emberfölötti voltában, harmadrészt pedig azért, mert ha lelkem mélyén bujkált is valami apró hit, azt mégsem gondoltam soha, hogy a romokban heverő világ – amelynek, úgy éreztem, a romlás nem állapota, hanem létmódja – misztikus partizánakciókkal vagy bármilyen más úton javítható volna.
Feleségem, gyerekem volt, amikor a nálam húsz évvel fiatalabb Bellát megismertem. Mindig tudtam, hogy a szellem, legyen bármilyen magasrendű, csak az alkalomra vár, hogy feloldódjon abban a lelki harcban, amely testek birtoklásáért folyik. Ez a szerelem örvénye. A birtokolt testet őrizve azután átadjuk magunkat a közös lelki áradásnak, amely fölidézi bennünk a szellem birodalmának közös áramát. Az örvény így zárul körré. Amikor Bellával együtt voltam, a kör szépen zárult. Ő szakította meg, amikor kilépett és menekülni kezdett. Én pedig azért eredtem utána, mert csak ekkor vált bizonyossá: ez a kör az otthonom. És ott, a Kecskék szirtjén állva, fejem fölött az égő holddal, arra gondoltam, hátha kozmikussá tágítható ez a szerelemkör. Hátha éppen azok látnak tisztán, akik – magukra véve a természet minden szenvedését, az ember minden bűnét – ledobják magukat.
Az emlékezést az áldozati menet vágta ketté. Szürke, kámzsás csuhában megjelentek a hegytetőn az öngyilkosok. Négy-ötszáz fős nézősereg várta a nyolcvanegy halálra szánt embert, döbbenetes csöndben.
A tenger, mintha érezné, hogy ajándékot kap, elsimult. Hatalmas tóvá lett, érzékeny, várakozó felületté. A rendfenntartó erőket, akik sorfalat állhattak volna a szakadék szélén, már ki sem vezényelték, így a nyolcvanegy élet akadálytalanul csapódott bele a fekete tükörbe. Minden ugrást üdvrivalgás és taps kísért, utolsó bíztatás a lélek madara felé, repüljön csak föl az élet meddőhányójából, legyen tükörképe a test zuhanásának. Némán, ibolyaszürkén gomolygott az égi meddőhányó. Az áldozatot a víz elfogadta. Aki levetette magát, és a hatalmas ütéstől nem halt meg azonnal, az elájult, és a sós víz fojtotta meg.
A nézők mind hazatértek, egyedül maradtam. Néztem a vízen imbolygó testeket, választalan kérdésekkel labdáztam. Hirtelen furcsa, fojtott, öklendező morgást hallottam a víz alól. Eszembe jutott az ősuszonyos idő, az elképzelt lény, amelyet még senki sem látott. Az moroghat így. A szirt pereméhez léptem. És odalent, a savószagú mélyben hihetetlen dolog történt. A holttestek körül furcsa örvények indáztak széjjel. Bugyborékolni, sisteregni kezdett a víz, barna hullámok forogták körül a lebegő halottakat, aztán valami nagy erő egyenként lehúzta őket a víz alá. Néhány perc múlva üres, sima vízfelszín bámulta az eget.
Önök most nyilván arra gondolnak, hogy valami tengeri lény nyelte el a testeket. Akkor még én is így hittem. Talán még tetszett is, hogy az őselem, a rettentő időhal láthatóan elfogadta az áldozatot. És talán még büszke is voltam rá, hogy az aktusnak én voltam az egyetlen tanúja. Szinte harmonikus hangulatban tértem haza bérelt szobámba.
A harmónia nem tartott sokáig. Másnap reggel egy Jason Wright nevű újságíró keresett föl, és titokzatos mosoly kíséretében reggelizni hívott az Albatrosz kávéházba: „Ne itt beszéljünk, a falnak is füle van”. Sajtos paffaroni és algatea: imádtam ezt a kombinációt. Most mégsem tudtam az ízekre koncentrálni. „Ugye maga is látta tegnap az emberhalászokat?” – szegezte nekem a kérdést Jason. Aztán elmondta, hogy amit én misztikus álmodozásomban időhalnak, vagy legalábbis irdatlan tengeri őslénynek véltem, az valójában egy kísérlet. Amikor az öngyilkosok leugrálnak a szirtről, és a bámész tömeg hazamegy, búvárok jelennek meg, hogy eltakarítsák a testeket. Kötelet kötnek a hullákra, a mélyben várakozó tengeralattjárók csörlői pedig behúzzák azokat, hogy a jól felszerelt víz alatti mozgó laborban kezdetét vegye a munka. Jól képzett sebészek kiemelik a szívet üregéből, gazdáját pedig visszaengedik a tengerbe. Szívtelen hullákat sodor a víz, amíg nem jönnek a cápák.
Kérdésemre, hogy vajon mire kell ennyi szív, a zsurnaliszta így felelt: „Akik hisznek áldozatukban, azok tiszta lelkek. Az emberhalászok szektája szerint az öngyilkosok szívében az új ember, az új emberiség reménye él. Nyomozásom során kiderítettem, hogy ez a szekta titkos paktumot kötött a kormánnyal: mindazok az elvetemült gonosztevők, akiket a bíróság halálra ítélt, a kivégzésen nem ciángázt kapnak, csak altatót. A többit maga is kitalálhatja. Egyébként azt is megtudtam, hogy más országokban már évtizedek óta folynak ilyen emberjavító kísérletek.”
Elképedve faggatni kezdtem: „Új szívet kapnak a bűnözők? Új életet? És az emlékeiket hogyan törlik ki? Hogyan adnak nekik újakat?” Ő elmagyarázta, hogy erre már régen megvan a technika, csak éppen nem reklámozzák.
Éreztem, hogy erre aludnom kell egyet. Sietve elbúcsúztam újdonsült barátomtól, és hazasiettem. Ahogy a kulcsot betoltam a zárba, belém vágott a felismerés. Megpördült velem a folyosó. „Ezek szerint amit eddig mondtak nekem...” De mielőtt átgondoltam volna a brutális igazságot, elájultam. Állítólag egy részeg vendég talált rám, ő szólt Johann Putzensteinnek.
Hát ez az emlékfolyam sodort el tegnap az alkonyi kertben. Sokszor végigéltem már a trandeville-i éveket, az emberhalászat történetét, de most, a rajzó álombogarak közt üldögélve talán azért csapott rám ilyen erővel, mert most, ebben a hangulatban értettem meg, hogy ennek az egésznek, beleértve az én szerepemet is, a végtelen, közömbös, jégsötét univerzumban semmi jelentősége nincs, hiszen mindannyian, gonoszak és áldozathozók, idealisták és üzletemberek, hobbiból utazók és sebzett szerelmesek, egy tét nélküli, mégis gyönyörű játék résztvevői vagyunk. Hűvösödött. Házikabátomat összehúzva indultam a házba. A szegycsonti heg megint viszketni kezdett, mint a nemlétező múltam. Úgy látszik, jön az ősz.