Elvis sosem hagyja el az épületet

Amerika különbejáratú, kortárs mitológiája közel egy évszázada rabul ejtette a bolygó népeinek képzeletét – és nem csak az ún. nyugati kultúrkörben. Nem új gondolat, hogy az Egyesült Államok világhatalmi státuszának nem pusztán gazdasági sikeressége és lehengerlő katonai ereje az alapja, hanem mindaz, amit Amerika, az „amerikaiság” jelent a világban. A tengerentúli – történelmi léptékkel mérve viszonylag fiatalnak számító – hatalom hidegháborús győzelme nemcsak politikai okokon múlott, hanem kulturális tényezőkön is: azon, hogy vonzóvá tudta tenni magát a világ többi részének felnövekvő generációi számára. Ez olyan tény, amit lehet szeretni vagy utálni, de ignorálni nem lehet. A rock and roll, a hollywoodi álomipar, a jellegzetesen amerikai öltözködési és táplálkozási elemek világméretű elterjedése (a farmertől a kóláig), a képregény- és egyáltalán a tömegkultúra: Amerika azáltal tett szert globális dominanciára, hogy sikeresen exportálta életmódját, kultúráját (és problémáit, de ez más kérdés). Lányok milliói rajongtak Elvis Presley-ért, fiúk milliói pedig igyekeztek hozzá hasonlóvá válni szerte a világon – ezért ha valaki a Királyról forgat filmet, nehezen tudja megkerülni annak a hatásmechanizmusnak az ábrázolását, amely az egész jelenséget „működtette”. Az új Elvis-filmnek ez felemásan sikerül – de már ez is több a semminél, az életrajzi filmek jelentős részének szürke kiszámíthatóságánál.

Baz Luhrmann, az excentrikus adaptációk és monstre zenés látványfilmek (Kötelező táncok, Rómeó és Júlia, Moulin Rouge!, A nagy Gatsby) királya nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a rock and roll királyának élettörténetét választotta új mozija témájául, ezt a feladatot azonban mégiscsak rá szabták. Az Elvis-jelenségben mindig is volt valami – ha nem önellentmondás ez – esszenciálisan felületes, a kétségtelen zenei-előadói zsenialitás (különösen a kései korszakában) feloldódott a „táncoló fekete lakkcipők”, a glitter és glamour szemkápráztató álvalóságában, a Viva Las Vegas! hollywoodias álomképében – márpedig ha van olyan filmes alkotó, aki képes a fenoménhez szervesen hozzátartozó csillogás megjelenítésére, az Luhrmann. Stiláris szempontból az életrajzi film nagyon is illeszkedik az Elvis-jelenség és -személyiség imázsához, Luhrmann remekel, amikor zenés jeleneteket kell koreografálni, a külvárosi kiskocsmák és fekete gyülekezetek világa, a gospel és a rhythm and blues lüktetése valódi audiovizuális/összművészeti élményként képes átadni a fekete szubkulturális környezetből érkező fehér fiú, a későbbi szupersztár jellemfejlődésében és ízlésvilágának kialakulásában meghatározónak számító gyerekkori impulzusokat, tapasztalatokat. A videoklip-esztétikát idéző villódzó képek, merész montázsszekvenciák, képregényszerű betétek (utalva a gyermek Elvisnek a Marvel kapitány iránti rajongására) és más, a rendező korábbi munkáiból már ismerős vizuális elemek nem elmesélni igyekeznek a történetet, hanem átadni a rock and roll-élményt egy ikonikus figura sorsán keresztül. Csakhogy ennek a kusza társadalmi és személyes viszonyok közé ágyazódó sorsnak az elmondásával példázatot is alkot, magasságokról és mélységekről, sikerről és bukásról – a hiperbolikussá növesztett sorsparabola pedig hiperbolikus túlzásokhoz vezet.

Vitatható, mennyire jó választás, hogy a rendező-forgatókönyvíró az egész történetet lényegében egyetlen szálra építette fel: az Elvis Presley és Tom Parker ezredes közötti kapcsolatra. Az „ezredes”, akiről idővel kiderült, hogy tőről metszett szélhámos – Hollandiában született, illegális bevándorlóként érkezett ifjúkorában az Államokba –, évtizedekig Presley menedzsere és mindenese volt, a szürke eminenciás, aki végig ott állt a sikergyáros csodagyerek mögött, sokak szerint kihasználva őt, és ahhoz, hogy elérje, amit akar (az aranytojást tojó tyúk mindig tojjon), nemigen válogatott az eszközökben. Az persze köztudott, hogy kettejük viszonya több mint bonyolultnak volt mondható, és nem nélkülözte a sötét pillanatokat, Luhrmann filmjének azonban ez a végletekig kiélezett szembenállás képezi a gerincét – ráadásul Parker szemszögéből megmutatva, hiszen a filmnek az idős korára szerencsejáték-függővé vált impresszárió a narrátora. Ennek a kapcsolatnak a bemutatása pedig eléggé híján van az árnyaltságnak: Elvis áldozat, akit óriási tehetségével párosuló sérülékenysége kiszolgáltatottá tesz, Parker pedig szórakoztatóipari hiéna, aki végletekig kihasználja őt, önös érdekből – bár valami halvány konyhafilozófia a két pólus összetartozásának szükségszerűségéről felsejlik a háttérben. A fő narratív szál mellett minden más, Elvis életében meghatározó fontosságú emberi viszony árnyékban marad, még az imádott édesanyjával és feleségével, Priscillával való kapcsolat sem tud kibomlani igazán, bár a rendező láthatóan igyekszik teret szentelni ezeknek is (részben ez indokolhatja a két és félórás játékidőt), de kevés sikerrel.

Luhrmann viszont remekül választotta meg fő karaktereinek alakítóit: a nem túl ismert Austin Butler Elvisként és a groteszkül elmaszkírozott Tom Hanks az ezredes szerepében nagyszerű párosnak bizonyul. A kettejük közt a vásznon kibontakozó „kémiának” és a karakterekben rejlő lehetőségek kiaknázásának is köszönhető, hogy ez a szédült, kissé extravagáns utazás többé válik egyszerű tanmesénél arról, hogy a sikernek ára van, a felemelkedésben pedig kódolva van a bukás. Elvis isten volt, és az istenek nagyot zuhanhatnak az Olümposzról. De azt, hogy valaha istenek voltak, senki nem veheti el tőlük – ezért cseng kicsit szomorkás-ironikusan a rajongók lecsillapítására használt, koncert- és filmzáró mondat: Elvis has left the building, azaz Elvis elhagyta az épületet.

Elvis, színes amerikai–ausztrál film, 159 perc, 2022. Rendező: Baz Luhrmann. Forgatókönyvíró: Baz Luhrmann, Sam Bromell, Craig ­Pearce, Jeremy Doner. Operatőr: Mandy Walker. Vágó: Jonathan Redmond, Matt Villa. Szereplők: Austin Butler, Tom Hanks, Olivia DeJonge, Helen Thomson, Richard Roxburgh, Kelvin Harrison Jr., David Wenham, Kodi Smit-McPhee, Yola.

‍