Elveszett paradicsom?

XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 14. (748.) SZÁM – JÚLIUS 25.

társművészetek

artefaktum

A kiűzetés paradigmatikus programja két ellentétes pályát élez ki a nyugati gondolkodásban. Az egyik az önreflexív polgár alakja, aki tevékeny munkája, a világ elsajátítása révén „tettekkel és gondolatokkal a természet önfeledt közvetlenségéből kiemelkedve” önmaga urává lép elő, aki a személyes teremtő Isten példájához hasonlatosan a világ feletti uralomra, a világ szakadatlan művelésére törekszik. A kereszténység dogmatikájától, a protestáns aszkézis etikáján át a felvilágosodás eszmerendszeréig bomlik ki ez a szellemtörténeti modell, és válik a modern ember valóságává. A kiűzetés gondolatának másik pályája ezzel szemben az édenkertbe való visszavágyódás programját hirdeti meg. A világot és önmagát uraló reflexív polgár közvetett viszonyulásával szemben a világgal való közvetlen viszonyra vágyik és a kontemplatív eltöltekezés létmódját kívánja megragadni. A világ, illetve önmagunk esszencialitásának romantikus felfedezése és szabad alakításának sajátos dialektikája végigvonul a nyugati gondolkodás történetén. Az eszményi, „közös” édenkerthez való visszatérést azonban Isten halálának új hajnalpírja árnyékolja be. A világ egészét korábban értelemmel felruházó metafizikai modellek romjai között születik meg a saját egyediségének megalkotására törekvő ember ideája. Akinek saját magának kell önmagát és a világot értelemmel felruháznia. Aki csak közvetett viszonyulása révén kerülhet közvetlen kapcsolatba saját édenkertjével – ez pedig az idei Art Capital tétje: az Édenkert nyomában címet viselő képzőművészeti fesztivál ebben a kontextusban válik megragadhatóvá. A művészek saját (éden)kertjük egyediségének megfogalmazása közben óhatatlanul tematizálják az ember világhoz való viszonyát is. Legtisztább formában Boros Viola, illetve Szabó Klára Petra és Szvet Tamás kiállításában érhető tetten a vázolt kontextus.
Boros Viola kiállítása már címében megragadja azt az egyszerre individuális, konstruktív–kontemplatív tapasztalatot, amely a 21. század valóságát meghatározza. Saját kertjének programszerű megfestése rávilágít arra az egyszerre közvetett és közvetlen viszonyulásra, amelyet „kertjeink művelése” jelent. Jól hangsúlyozza ezt a dialektikus viszonyt az, ahogy a kiállító térben keverednek egymással a festmények és az élő virágok. A neoncsövekkel megvilágított foszforeszkáló képek éjszakai kertjében még világosabbá válik, hogy nem Boros Viola kertjének mimetikus ábrázolásával, hanem a világalakítás és világgal való eltöltekezés kettősségének megfogalmazására törekvő, sajátos művészi programjával van dolgunk. Ugyanezt a problémakört tematizálja Szabó Klára Petra és Szvet Tamás közös kiállítása is. Az Organikában a néző részévé válik az alkotás folyamatának. A falra vetített képek közt sétálgatva az önfeledt szemlélődés válik a kert alakításának eszközévé. A kert művelése és a művészi tevékenység közti allegórikus viszony a világból való romantikus kivonulás ígéretét felvillantó intermediatív, interaktív művek közt válik valósággá, amelyben egyszerre kerülhetünk alanyi és tárgyi viszonyba saját édenkertünkkel. A néző számára a kiállítás egyszerre ad teret a kontemplatív eltöltekezésre és saját egyediségünk konstruktív megragadására.
Az idei Art Capitalon a kiállítások közt sétálgató művész, néző és kritikus számára saját édenkertünk színeváltozása a világ alakításának és befogadásának közös tapasztalatává válik.