Elvárások labirintusában

Idén két olyan Ishiguro-mű fordítása jelent meg a Helikon Kiadónál, amely eddig nem volt magyarul olvasható: a Vigasztalanok (eredetije 1995-ben látott napvilágot) és a Nobel-díjas szerző legújabb regénye, az idei Booker-díj hosszúlistáján szereplő Klara és a Nap. Utóbbi könnyen dekódolható, nem súlytalan történet, az életmű kontextusában a Ne engedj el… párjaként olvasódik, mivel szintén egy, az emberi kategóriáján kívülre helyezett, az emberek érdekeit kiszolgáló énelbeszélő (ezúttal egy humanoid robot) tapasztalatain keresztül kérdez rá szeretet és emberi lényeg bonyolult konfigurációira. A Vigasztalanok szövegének angolos manírjai viszont a Napok romjait juttathatják eszünkbe, de lassan feltűnik, most nem egy, a hőst önreflexióra késztető, nosztalgikus és a múlt tévedéseivel szembesítő utazással van dolgunk. Vagy lehet, mégis, de áttételesen és csodálatosan frusztráló káosszal kikövezett 700 oldalnyi kerülőutakkal.
Mr. Ryder híres zongoraművész egy meg nem nevezett közép-európai kisvárosba érkezik, ahol olyasmit kell produkálnia, amitől az egész városi közösség jövője függ. Érthetetlen módon Ryder udvariaskodásból nem vallja be, hogy nem kapta meg az ott töltendő napjainak programját, tehát innentől a sötétben tapogatózik (néha szó szerint). E furcsaság nem minősül egyszeri önkényes írói fogásnak, mivel a továbbiakban passzív-beleegyező szívélyessége fogja cselekményszervező eljárásként sodorni a főhőst. Mellékesen derül ki, hogy Rydernek egy beszédet kell mondania, amelyben megfelelő módon kell a várost sújtó kulturális krízisre reflektálnia, majd egy zongoradarabot előadnia – előtte pedig megismernie a helyi „sajátos állapotokat”. De egymást érik a segítség- és szívességkérések, véletlen találkozások, ide-oda viszik s küldözgetik. A többi szereplő olyan erélyes alázattal viszonyul a vendéghez, mintha egy kompetens megváltót látna benne, aki kívülállóként a kellő értelemmel fogja átlátni mind egyéni, mind közösségi gondjaikat. Az egyénieket nagyjából megismerjük, sok nehéz sorsot fednek (f)el a hosszadalmas önmagyarázó monológok (fájdalommal teli családi viszonyok, elszalasztott lehetőségek, tévedések). A közösségi probléma mibenléte nem derül ki; de a lakók mindig egy személyiséghez kötik a kollektív gondjaikat és önértékelésüket, mintha csakis egy autoritásként tisztelt zseniális figura iránti szeretetük biztosíthatná az egyensúlyt. Ezért a városi elöljárók arra törekednek, hogy Ryder segítségével az egykor ünnepelt, alkoholizmusba züllött karmestert, Mr. Brodskyt rehabilitálják. A modoros körülményeskedés, ahogyan mindannyian előadják bajaikat, megejtően nevetséges – előrejelezve, hogy a saját problémáik megszállottjai nem tudhatnak jól együtt dolgozni a közös célért.
Ryder kényszerű készségességének eredete rejtély, ahogyan maga is sűrű ködből lép elő, előzetes tudás nélkül. Sodródik a kusza, labirintusszerű tér-időben, amely emlékeivel és identitásával, magatartásával együtt helyben képződik meg, külső hatásokra. Az előadásra ellátogató szüleiről szó sincs a mű közepéig, de amint valaki megemlíti őket, rögeszmésen aggódni kezd miattuk. A legmegdöbbentőbb, hogy az élettársának tűnő Sophie és a gyerekének tűnő Boris sem integrálódnak emlékeibe, így közös múltjuk nem értelmezhető, ezért a jelen sem. Realista kódok felől felmerül egy memóriazavarral járó betegség lehetősége Rydernél, de a többi szereplő iránta tanúsított viselkedése e feltételezést nem tükrözi vissza. Igaz, hogy mindegyikük túlságosan belemerül a saját bajaiba, és azt, hogy Ryder nem ismeri fel az állítólag a múltjához tartozó embereket, inkább elfoglaltságának számlájára írják, de nem furcsállják.
Arra is gondolhatnánk, a férfi nagy konspiráció áldozata (a szállodaigazgató egyre gyanúsabb), de a tér fura rendeződése és az idő képlékenysége az álom működésére hasonlít, ráadásul az a természetesség is, amellyel a ritkásan elszórt groteszk helyzeteket szemlélik (bőröndcipelő tánc, valaki lábának útszéli lefűrészelése stb.). S ha álomról van szó, mi értelme benne Ryder bolyongásának?
A zongoristát egyre jobban nyomasztják a vélt/valós elvárások, s miközben nem hatódik meg semmitől, „jeges rémületet” érez, ha eszébe jut felkészületlensége. Ishiguro nagyon hatásosan s elemelten építi ki a késleltető monomániák rendszerét, és a szorongás az olvasóban is egyre nő a tájékozatlanság miatt. Ryder akkor kezd erélyesen közbeszólni, amikor rájön, hogy engedelmeskedése miatt egyáltalán nincs kontrollja a dolgok fölött. A káosz okát Sophie-ban látja, aki minduntalan a magánéleti dimenzióban való jelen(nem)létére irányítja a figyelmét. Másfelől Brodsky szerelme, Mrs. Collins vádjában fogalmazódik meg a városlakók elképzelése a művész(et) társadalmi szerepéről: „Sosem leszel rendes karmester. […] Sosem leszel képes szolgálni ennek a városnak a népét, még ha akarnád sem. Mert nem törődsz az életükkel. […] A zenéd mindig csak arról az ostoba kis sebről fog szólni, sosem lesz több annál, sohasem lesz mély, nem lesz értékes senki másnak.” (664–665.) A regény tehát a művészi, a közéleti és a magánéleti szerep összefonódásairól és konfliktusairól szól, folyamatos érdekegyeztetéseiről, felelősségéről és arról az elidegenítő szorongásról, amely a görcsös megfelelési kényszer velejárója. Mindez alátámasztja Friedrich Judit javaslatát, hogy művészregényként is olvasható a Vigasztalanok.1 Ugyanakkor a szereplők nem igazán rendelkeznek egyénítő tulajdonságokkal (nyelvükben sem differenciálódnak). Így lehetségesek olyan értelmezések,2 melyek szerint a szereplők Ryder saját traumáinak projekciói – s valóban, idővel kísértetiessé válik a párhuzam közte és a szállodaigazgató fia között, aki várja, hogy szülei végre igazán meghallgassák zongorajátékát és elismerjék tehetségét. Mindemiatt az olvasó saját maga számára is projekciós felületként kezelheti a regény univerzumát. Ehhez a valószerűtlenség érzését további momentumok hangsúlyozzák, mint az E/1-es narráció olyan jelenetei, amelyek biztosan a főhős halló- és látótávolságán kívül történtek, de amelyeket valós időben, nagyon részletesen elbeszél (kitalál?). Emblematikus az is, amikor Ryder a hangversenytermi előadást egy nyíláson keresztül nézi, ami fokozza szemlélői-kívülállói helyzetét, a szövegben megteremtődött világba való beágyazatlanságát. Az elbeszélés ritmusának kitartottsága, egyenletessége pedig olyan atmoszférájú szövegvilágot hoz létre, ahol az események (bővíthető, szűkíthető) láncolata, ha nem is totalizáló, de univerzalitásigénnyel bír.
Az eltolások sora tartamot biztosít a kérdésnek: mi vigasztalná a vigasztalanokat? A művészet, a közéleti szerep értelmessége, a szülők elismerése, az otthon egyensúlya, a régi szerelem felelevenítése? És vajon hiábavaló-e a megszerzésükre irányuló görcsös igyekezet? Ishiguro nem álvigasztaló életbölcseletekkel válaszol, a jelentések lebegtetettek, és ezért nagyon megéri kitartani e különös regény végéig, a szürreális hajnalhasadásig.

Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok. Fordította Greskovits Endre. Helikon Kiadó, 2021. Jegyzetek1 Friedrich Judit: Az álmok nyelvén. Kazuo I­shi­guro Vigasztalanok című regényéről. 1749.hu, 2021.03.27. https://1749.hu/fuggo/essze/az-almok-nyelven-kazuo-ishiguro-vigasztalanok-­cimu-regenyerol.html (Utolsó elérés: 2021.09.11.)2 Uo.