.svg)
Közeledés a címe a Quadro Galériában Szabó Tamás fényképész 39 portréjából rendezett kiállításának. Vécsei Hunor és Xenia Tinca válogatása rendhagyó módon egy „apokrif” panoptikumot vonultat fel, ismert 20. századi erdélyi művészek eddig ismeretlen portréit. A műveik által ismert és szeretett alkotók legtöbbjét otthonában vagy műtermében láthatjuk, némelyiküket családja körében, másokat alkotás vagy egyéb tevékenység közben. Kibolyhosodott házikabátok, hiányzó fogak, hónaljszőrzet. Bizonyára nem ezek a képek kerültek a CV-k mellé. Azért, mert nem árucikkeket látunk rajtuk. És hogy ez a válogatás mégsem kiszolgáltatást jelent, az bizonyítja, hogy az alanyok láthatóan és érzékelhetően felszabadultak a kamera előtt – adták magukat.
A fényképek legfőbb sajátossága, hogy a fényképész és a fénykép alanya között feltételezhető személyes kapcsolat a képek nézőit is bevonja ebbe az oldott hangulatba. „Közeledés”, és nem „közelítés” a kiállítás címe, és ez éppen azt a személyességet sugallja, amely a fotó alanyát feloldozza a tárgyiasulás alól. A kamera közelít, de a fényképész közeledik, és itt az emberi viszonyuláson van a hangsúly. A tárgy nem óvatosan vagy távolságtartóan lett becserkészve, épp ellenkezőleg – a fényképész közvetítésével ő közeledik a nézőhöz. A közeledés átvitt értelemben a bizalmasabb viszonyra való törekvést jelenti, az ismerkedési szándékot. „Minden észszerű megfontolás ellenére egy mágikus gyakorlatot ismétlünk meg akkor, amikor a fotón rögzült árnyat élettel ruházunk fel. Ilyenkor látni vélünk valakit, aki nincs ott” – írja a fényképről Hans Belting művészettörténész Faces. Az arc története című könyvében. Szabó Tamás felvételeinek elevenségéhez persze az is hozzájárul, hogy ezek vizuálisan még nem elkoptatott képek – hiszen először kerülnek kiállításra a művész archívumából. Vagyis egy jó portré hiába mutat meg valami lényegit az alanyából, ha kultikus ikonná válik, elveszíti azt, ami sajátos és elementáris erejét okozza.
Szabó Tamás azokat ábrázolja, akik között él. Pillanatfelvételei az erdélyi magyar művésztársadalom ismert alakjait örökítik meg. Ugyanakkor egyéniesített ábrázolásokat láthatunk, autonóm szubjektumokat egy kollektíva reprezentációján belül. És bár dokumentaristák, a képek nem ideológiai szándékkal születtek, noha a korszak formarendszere, a szocialista realizmus ezt megkövetelte. A hősök a dolgozó népből kerültek ki, és bár Szabó Tamás egyes portréin valóban munka közben látjuk a művészt, a beállítás mentes a heroizmustól. Nem a kommunizmust építik, csak írnak, festenek, szobrászkodnak vagy éppen gyereket etetnek, zenét hallgatnak, dohányoznak. Némelyikükön látszik a munka következménye is: fáradtak, törődöttek, gondterheltek. Önmagukat adják, a kordivat ellenében.
Az értelmiség nemritkán szorul arra, hogy megőrizze a régi tárgyakat, becsben tartsa a családi örökséget, mivel nincs anyagi kerete az újra. De teszi ezt értékőrzésből is, tehát a szükség és a szándék együtt érvényesül. Szabó portréinak fontos eleme a jellegzetes tárgykultúra. A képek minden kellékében történet rejlik – egyszerre van jelen egy letűnt kor és a közvetlensége miatt időtlen alany. Az egyszál égőből álló csiptetős lámpa, a vekker és az Arădeanca babagyár egyik modellje a bútordarabnak beillő rádión (Elprom? Orion? Wartburg?), a kopott szőnyegek és pokrócok, az (otthon is viselt) öltöny ujja alól kikandikáló karóra – egyből tudjuk, hol vagyunk. És azt is, hogy mikor. Tudjuk, mekkora kincs volt akkoriban egy Louis Armstrong-lemez.
Roland Barthes a fotográfiáról írt esszéjében a portrét halotti maszkhoz hasonlítja, felismeri, hogy a fényképezés révén képpé válunk, azaz meghalunk. A fénykép olyan tárggyá tesz bennünket, amellyel mások tetszésük szerint rendelkezhetnek. A fotográfia megjelenésével a privát szféra betört a nyilvánosság terébe, eltűnt a személyes és a nyilvános közötti határ. Minden szerkesztőségben van egy olyan portréarchívum, amely nyilvános személyek halálhírének közlésekor használható. (Ez tud ízléstelen is lenni, amikor szomorú, melankolikusan maga elé révedő pozícióban ábrázolja az elhunytat, mintha önmagát gyászolná.) A Quadro Galéria Szabó Tamás portréjával búcsúzott az időközben elhunyt Soó-Zöld Margittól. Az elhunyt jellemét híven tükrözve látta Szabó ’80-as évekbeli portréján. Mi a jó portré lényege, ha nem ez? Élővé tenni a holtakat, azok legjellemzőbb tulajdonságaira emlékeztetve.
