.svg)
«¡Caballero, en Castilla no hay curvas!»
Ortega y Gasset
Kasztíliába Madridon keresztül lehet megérkezni – repülőgépen. A 19. században – és előtte – ehhez át kellett vágni a Pireneusokon. Mert Kasztília – Spanyolország lelke – nemcsak térben, de gondolatban is az Óperencián túl van, ott, ahol a kurta farkú malac túr. De olyan korban élünk, amikor tudatlanságunkat tudálékossággal fedjük el, így mindenki bizonyos abban: Spanyolország Barcelonában van. Szegény katalánok! Nem csoda, ha lázadoznak.
Castilla1 – azaz Kasztília – jelentése: a várak földje. A vár spanyolul: castillo. Kasztília a nevét annak köszönheti, hogy egykor – azaz a középkorban (és még ma is) – rengeteg erődítmény és várkastély emelkedett a területén.
A hivatalos adatok szerint a mai Spanyolországban körülbelül 2500 vár áll. Igaz, ebbe beletartoznak az egykori erődítmények és azok a kastélyok, amelyeket a spanyol nemesség a 19. században vagy a 20. század elején építtetett magának, felidézve a régi idők hősi emlékét: így aztán kívülről szemlélve lovagváraknak tűnnek, de belül már a kor kényelmi igényét kielégítették. Magyarán a castillo szóval illetik azokat az épületeket, amelyeket magyarul mi várnak, várkastélynak, erődítménynek vagy simán kastélynak neveznénk. Ebből a 2500 várból 500 található Castilla y Leónban, 400 pedig Castilla-La Manchában.
De hol is van Kasztília? Ma két spanyolországi tartomány is hordozza a nevében Castillát, hiszen Madridtól északra található Castilla y León (Kasztília és León, a középkorban önálló királyságok), Madridtól délre pedig Castilla-La Mancha. Itt is két különálló területről van szó, amelyek a középkorban a Kasztília és La Mancha nevet viselték. Mancha spanyolul foltot jelent. Van olyan vélemény, miszerint azért kapta ezt a nevet a terület, mivel az itt élők 700 éven keresztül együtt éltek a mór hódítókkal, tehát a vérvonaluk finoman szólva sem tiszta. Tény: Katolikus Izabella korában lényeges szempont volt a társadalomban az, hogy ki új és ki régi keresztény (cristianos nuevos y cristianos viejos), azaz ki tiszta és ki foltos.
Mert kik voltak tulajdonképpen a régi keresztények? – tette fel a költői kérdést egy tanárnő a kétezres években egy utazás során, San Juan de la Cruz nyomát kutatva a kasztíliai tájban.
Hát a vizigótok – adta meg ő maga a választ.
Ez csodálatos, hiszen a vizigótok még soha semmilyen összevetésben sem vívták ki maguknak a jó keresztény jelzőt.
Másik vélemény szerint viszont a mancha szó az arab száraz szóból származik, hiszen ez a vidék meglehetősen csapadék szűkében van és volt. A vízhiány, a szárazság mindennapi valóság ezen a vidéken, főleg a nyári hónapokban. A csapadékmentes hónapok után várható a vízkorlátozás bevezetése, a 2022-es nyári pusztító erdőtüzek is a száraz nyár számlájára írhatók.
Én sokáig nem tudtam megszokni, hogy Madrid nemcsak főváros közigazgatási szempontból, hanem tartomány is. A két hatalmas kiterjedésű kasztíliai tartomány közé beszorulva fekszik Madrid tartomány, amely a fővárost és környékét foglalja magába.
Szokták még emlegetni a régi Kasztíliát – Castilla Vieja. Ilyenkor a középkori királyságra utalnak, amely ma területileg nagyjából Castilla y León tartománynak felelne meg. Ugyanígy létezik új Kasztília is – Castilla Nueva –, amely többé-kevésbé Castilla-La Mancha tartománnyal megegyező. És mitől régi és mitől új? A régi (északi) Kasztília független keresztény királysága űzte ki a mórokat a meghódított (déli) területekről.
Ortega y Gasset szerint Spanyolországot a kasztíliaiak hozták létre, így csak ők értik igazán ennek a konstrukciónak a lényegét – és ők azok, akik ezt tönkre is tudják tenni. A spanyol filozófus ezt 1921-ben írta, amikor az ország nem éppen a legdicsőségesebb időszakát élte, és magabiztosan masírozott a polgárháború felé.
Tény, hogy a középkorban a Kasztíliai Királyság volt a legerősebb és a leggazdagabb. Majd amikor rengeteg házasság, házasságtörés, polgárháború, politikai indíttatású gyilkosság után Kasztília trónjára Izabella kerül 1475-ben a Trastámara-házból, amely 1369 óta volt hatalmon, megszületett egy világbirodalom.
Izabella kiűzte a mórokat, visszahódított minden elfoglalt területet, csak úgy mellékesen felfedezte Amerikát, kiűzte a zsidókat, és megalapította a hírhedt spanyol inkvizíciót.
De milyen volt akkoriban valójában Kasztília? Ha arra gyanakodnánk, hogy vakbuzgóan katolikus, akkor igencsak tévednénk. A legjobban Fernando de Rojas La Celestina című regényéből kaphatjuk meg erre a kérdésünkre a választ. A mű 1499-ben Burgosban jelent meg. Alcíme: Calisto és Melibea tragikomédiája.
A történet szerint egy fiatalember, Calisto, szerelembe esik egy szép fiatal lánnyal, Melibeával. Calisto, hogy vágyának titokzatos tárgyát megkaphassa, egy Celestina nevű kerítőnő segítségét veszi igénybe, aki igencsak nagy tudományú, hiszen bárkiből se perc alatt szüzet csinál kellő fizetség ellenében. Ugyanis, ahogy Rojastól megtudjuk, az akkori Hispániában bármit meg lehetett szerezni, ha pénze volt az embernek. A legfőbb iparág a prostitúció volt, így igencsak nagy szükség volt a Celestinához hasonló hölgyek szaktudására.
De vajon miért nem vesz Calisto egy csokor vörös rózsát és egy üveg márkás pezsgőt, majd keresi fel Melibea családját? Lévén, hogy mindketten hasonló társadalmi státusszal rendelkeznek, nincs akadálya szerelmüknek. Calisto szemmel láthatólag nem akar felesleges udvariassági körökkel szöszmötölni, neki nagyon sürgős, nem fog a szülőknek udvarolni, amikor ő már mással szeretne foglalkozni, nem pedig bájcsevegni. Más szóval Calisto nem éppen a legélesebb elme Kasztíliában, de sok pénze van. Legalább ennyi. Hiszen a Celestina nem a szerelemről szól, hanem a szexről és a pénzről. Calisto pedig nem egy trubadúr, hanem csak kéjsóvár.
A történet végül tragikus fordulatot vesz, miután Celestina, aki abban reménykedve, hogy még több pénzt tud Calistótól szerezni, akadályokat görget a szerelmesek elé, aminek az lesz a vége, hogy a nem túl okos, de annál türelmetlenebb Calisto egy magas kőfalon keresztül akar bejutni szerelméhez, ahonnan lezuhan és meghal. Melibea bánatában szintén leugrik egy toronyból. Szóval ilyen Kasztília Izabella korában. Mondhatni, semmi különös, és azóta sem sokat változott a világ.
A lélek sötét éjszakáján ül nászt a halál. Ezt én találtam ki, ezért lett ilyen suta, de a szószerkezeteket San Juan de La Cruztól loptam. Ő persze ennél sokkal jobb költő.
Ó, tűz, gyönyörbe forgatsz!
Égetés édessége!
Ó, puha kéz! Ó, érintés, te kedves!
Örök életről hírt adsz,
kárpótolsz mindenért te!
Megölsz, s halállal új életre keltesz.2
¡O cauterio suave!
¡O regalada llaga!
¡O mano blanda! ¡O toque delicado
que a vida eterna sabe
y toda deuda paga!
Matando, muerte en vida has trocado.
A hit eksztázis. Az eksztázis maga az őrület. Az őrület pedig nem tűri a határokat, csak a végtelen horizontokat keresi. Amikor a Celestinában megkérdezik Calistótól, hogy keresztény-e (ne felejtsük el, ez annak a kornak a legégetőbb kérdése), ő ezt válaszolja: „Én melibeikus vagyok. Mert Melibeát szeretem, csak őt imádom, csak benne hiszek.”3 Mert Kasztília nemcsak a várak és a kerítőnők, hanem a katedrálisok és a szent emberek földje is. És micsoda katedrálisok, és micsoda szent emberek!
Ez utóbbiaknak köszönhető a misztika. A misztika pedig az a 16. századi irodalmi irányzat, amely – régi, szakállas mór költőket követve – egyesítette magában a szerelmi és istenes költészet jellemzőit. A misztika nem irodalom, hanem életérzés. Ahogy a várak és a katedrálisok, meg minden Kasztíliában.
De visszatérve a tájra, mások úgy vélik, hogy Kasztília földje, amelyet a rengeteg vár látványa tör meg, magabiztosan sugározza a férfias militarizmust. Ez szöges ellentétben áll a mediterrán tengerpart sokkal lágyabb, nőiesebb és girbegurbább tájaival. Nem véletlenül csattan fel egy kasztíliai lakos Ortega y Gassetnek, amikor az a lankás hajlatokat kéri számon az egyhangú tájon:
Uram, Kasztíliában nincsenek görbék!
Kő és geometria – ez Kasztília. Aki nem hiszi, járjon utána! Így nem csoda, ha Madrid nem habos-babos mézeskalácsszerű mesevár, mint Barcelona, hanem inkább marcona, kaszárnyahangulatot árasztó aszkétizmus.
María édesanyja, aki ugyan ő maga is ennek a vidéknek a gyermeke, lendületes mozdulatokkal magyarázza, hogy házasságuk egész ideje alatt őrületbe kergette a férje érzelmi távolságtartása. Eduardo, kesergett María édesanyja, túlságosan visszafogott és elkeserítően zárkózott. A nagy ricsaj is zavarja, ami nem nevezhető nagy előnynek Spanyolországban. 2006-ban, amikor María fellázadt mindenféle múzeumi látogatás és egyéb – szerinte – hervasztó kulturális program ellen, csakis klubokba és koncertekre jártunk. Körülbelül a hetedik nap után úgy éreztem, ha még egy olyan helyen kell tíz percnél tovább tartózkodni, ahol a spanyol főváros összlakossága egyszerre próbálja túlüvölteni a háttérben szolidan zenélgető rockbandát, akkor örök némaságot fogadva kolostorba vonulok. Ha ilyen helyekre felvesznek eretnekeket. Eduardo egy alkalommal feldúltan távozott az előre lefoglalt exkluzív vendéglőből, mivel nem bírta elviselni a hangzavart.
A spanyolok zajosak. Imádják a jaleót.4 Eduardo Burgosból származik (Castilla y León), Villalbos faluból, ahol ma a hivatalos adatok szerint 13-an élnek. A kasztíliaiakról az a hír járja, hogy marconák és karótnyeltek. Persze ezt főleg a felszínesen viháncoló mediterrán vidékről származók terjesztik.
Ami biztos: Kasztíliának nincs tengere. De nem is volt szüksége rá, így is be tudta hajózni a világot, és ha a horizont végtelenjére vágynak a jó kasztíliaiak, akkor elég csak elmerengeniük a kasztíliai mezők semmibe futó végtelenjén.
Borges jegyzi meg, hogy milyen érdekes: Cervantes teljesen másképp beszél Kasztíliáról, mint a híres 98-as nemzedék. Don Quijote a regény java részében Castilla-La Manchában téblábol, amiben semmi szépséget sem vél felfedezni, annál több rozzant fogadóba tér be, és a poros országutakon annál több gyanús elemmel találkozik. A 98-as nemzedék ezzel szemben éjt nappallá téve áradozik a táj szépségéről, a hely szelleméről, Kasztília kulturális örökségéről. Cervantes idejében a birodalom fénykorát éli, ezért semmi szükség sem volt különösebben áradozni, a valóság pont elég volt, a táj kietlenségét és az emberek jellemtelenségét különben is kedves lovagunk fantáziája és emelkedett elhivatottsága volt hivatott ellensúlyozni. De a 19. század végén, amikor az egykor volt nagy birodalom éppen elvesztette összes dél-amerikai gyarmatát, hirtelen fontossá vált valamibe megkapaszkodni. Ennek a generációnak volt a tagja Ortega y Gasset is. Borges szerint Ortega y Gassetnek túlburjánzó metaforái vannak, amikor erről a tájról beszél, de mit tud ő a távoli Buenos Airesből arról, milyen elveszíteni egy komplett birodalmat.
De mit jelent ma Kasztília? Az elnéptelenedést. Spanyolországban több mint 8000 falu van, ebből ma 4900 lakatlan. A leginkább érintett területek az ország belső részei. A legsűrűbben lakott régiók a tengerpartok és a nagyvárosok.
María unokatestvére, José is falun lakik. Naponta összesen 140 kilométert autózik a munkahelyére, de nem áll szándékában onnan elköltözni. Mindenre elszánt, mivel imádja a hegyeket, így amikor ideje engedi, bakancsot húz, hátizsákot vesz, és uzsgyi hegyet mászni. 2017-ben azt mesélte, hogy falunapkor 5-6 település fog össze, hogy meglegyen az ünnepléshez szükséges létszám.
Julio Llamazares Sárga eső című, magyarul is olvasható regénye (La lluvia amarilla) 1988-ban jelent meg. Az események egy fiktív faluban, Castilla y Leónban játszódnak. A történet szerint már csak egy ember él ott. A regény az ő életét és végtelen magányát követi nyomon.
Sergio del Molino 2016-ban jelentette meg La España vacía (Az üres Spanyolország) című könyvét. Ebben az esszében a vidéki Spanyolországot járja körbe a szerző, az elnéptelenedés okait kutatva, illetve feltárva, hogy ez milyen következményekkel jár hosszú távon. Ez a mű olyan nagy visszhangot keltett, hogy a 2019-es politikai választásokon már minden spanyol politikus az elnéptelenedő Spanyolország gondolatával folytatta választási kampányát. Maga a kifejezés, az España vacía, a közbeszéd részévé vált.
Sergio del Molino Aragóniából származik, merthogy messze nem Kasztíliában a legrosszabb ilyen szempontból a helyzet. Aragóniában, a Pireneusok tövében meghúzódó vidéken a népsűrűség három lakos négyzetkilométerenként. Hasonló ahhoz, ami Szibériában és a Szaharában van. Ezek a falvak már a hetvenes években kiürültek. Itt nemcsak egy vidék elnéptelenedéséről van szó, hanem egy újlatin nyelv eltűnéséről is, hiszen a lakosság elvándorlásával lassan az aragóniai nyelv is semmivé lesz. Az adatok szerint még 25 ezer ember beszéli ezt a nyelvet.
Ahogy azt Severino Pallaruelo, erről a vidékről származó író mondja, ezt a nyelvet már senki sem tudja megmenteni, hiszen egész egyszerűen meghaltak azok az emberek, akik még használták. Az elnéptelenedés visszafordításával kapcsolatban sem túl optimista, ugyanis szerinte az elvándorlást az is okozza, hogy az emberek menekülnek a vidéki Spanyolország nyomasztó magányától. Úgy véli, nagy lelkierőre vall, ha valaki mindezek ellenére úgy dönt: marad. José szerintem igazán elszánt, ő sosem fogja a hegyeit magára hagyni.
Spanyolország már a 19. században is gyéren lakott országnak számított, összehasonlítva más, nagy kiterjedésű európai országokkal, ehhez hozzájött még a polgárháború; és az azt követő kivándorlás (félmillió ember) tovább rontott a helyzeten. Bár tény, hogy az ötvenes éveket követően jelentős lakosságnövekedés következett, de korunkban Spanyolországban az egyik legalacsonyabb a születések aránya világviszonylatban. Ezen olyan intézkedésekkel igyekeznek javítani, mint az, hogy a társadalombiztosító fizeti a mesterséges megtermékenyítést.
De természetesen ezen a tájon nemcsak falvak, férfias magányban várakozó várak, hanem csodás városok is találhatók. Madridból bármilyen irányba indulunk el, Kasztíliába érkezünk. És ez nem csak földrajzi kérdés.
Jegyzetek
1 Ejtsd: kásztijá.
2 Takács Zsuzsa fordítása.
3 Jánosházy György fordítása.
4 Jaleo: zajos mulatozás.
