Előhang (részlet a Parasztháború. Tabló című regényből)

1492. augusztus 3-án futottak ki Palos de la Frontera kikötőjéből, szerencsés csillagzat alatt, azok a hajók, amelyeket a genovai posztótakács, Domenico Colombo fia, Cristoforo Colombo tengerésztiszt parancsnokolt, akinek a neve a világ különféle nyelvein Pietro Martire d’Anghiera latinul írt, 1530-ban kiadott De Orbe Novo című munkájának köszönhetően, többnyire az abban szereplő latin névváltozata, a Christopher Columbus után vált ismertté. A hajók, rajtuk a teljesen apatikus és reményvesztett legénységgel, október 12-én éjjel érték el az Indiának gondolt Bahama-szigeteket. A kimerült fölfedezők még csak nem is sejtették, hogy az általuk behurcolt felsőbbrendűség nemes és fennkölt eszméivel valójában a tömény erkölcsi fertő vírusát hozták az őslakosok közé, amit hamarosan kiegészítenek majd a gazdasági kapcsolatoknak mondott legkíméletlenebb és legsivárabb rabló hadjáratok.

Néhány héttel később, november 7-én, az Európa számára tévedésből fölfedezett földrész létezésétől teljesen függetlenül, egy közel másfél mázsás meteorit zúgott át az égen izzó sistergéssel, maga után aranyvörös lángcsóvát húzva, a Habsburgok ensisheimi családi birtokára, ahová is súlyos puffanással, hatalmas riadalmat okozva lezuhant. A levegőben égett föld, üveg és kénkő szaga terjengett, a kráter közelében barnás por szitált. Akik az égből alápottyant csodás jelet, mint biztatást, az aktuális politikai helyzet keretében próbálták értelmezni, a Valois-házzal vetélkedő Habsburg Miksa várható győzelmének örültek.

A meteorit ütötte krátertől biztonságos távolban, az Ensisheimtől nagyjából 40 kilométerre fekvő Baselben időzött ekkoriban az alig 21 éves aranyműves és grafikustanonc, bizonyos Albrecht Dürer, a Gyula melletti Ajtós faluból származó Ajtósi Albert aranyműves fia, aki a faluja nevét, mint nemesi előnevet, eleinte Türer, majd a későbbiekben Dürer formában használta. Ajtósi Albert a híres Hieronymus Holper nürnbergi műhelyében vált beavatott művésszé, majd mestere Barbara nevű lányának férjévé. Népes családjában az ifjabb Dürer a 18 gyermek közül azon 3 szerencsés kiválasztott közé tartozott, akik megérték a felnőttkort. Az Úr meteorformába csomagolt, izzón süvítő üzenetét, amelynek egy csaknem 56 kilós darabja ma is az ensisheimi városi múzeum dísze, az ifjú Dürer bizonyára maga is látta zuhanni, hiszen később megörökítette a Melankólia I című rézmetszetén, valamint a Szent Jeromos a vadonban olajképen. A metszeten a horizont mögött száguldó, vakító fényességű meteoritot szivárványhíd fogja körbe. A kép előterében a bal térdére könyöklő melankolikus angyal ül, ruhaszegélyénél vonalzó, fűrész, egy szétszedett gyalu és négy hatalmas, rideg vasszeg fekszik a földön, melyek rögtön az Úr kiválasztott gyermekének különös értelmű kereszthalálát idézik, habár ott, Nazianzi Szent Gergely szerint, csak három szöget használtak, de figyelembe véve, hogy a keresztre feszítés és Szent Gergely kanonizált kijelentése között nagyjából 350 év telt el, a szögek számában nehéz igazságot tenni. Az angyal háta mögött furcsa, toronyszerű épület áll, hátsó falához létra támaszkodik ferdén, homlokzatát egy homokóra és egy harang közé beágyazott mágikus Sigillum Iovis, azaz Jupiter pecsétje díszíti, ahogyan azt Agrippa von Nettesheim Titkos bölcselet című munkájában leírta, megjelenítve rajta a hét, asztrológiai tartalmú bolygó, azaz a Szaturnusz, a Jupiter, a Mars, a Nap, a Vénusz, a Merkúr és a Hold, valamint a bűvös négyzetek számokba rejtett, titkos kapcsolatát. Az olajképen, kezében nyitott könyvvel, a ragyogó kék lepelbe burkolt Jeromos ereszkedik térdre a megszelídített, és talán éppen ezért rosszallón összevont szemöldökű oroszlán mellett, az előtérben egy ledobott, vörös palást és egy különös, ugyanolyan színű, összenyomott kalap, a szent feje fölött az éppen fölrobbanó égitest mindent átható fénye, amely rávetül a kép jobb oldalát szinte függőlegesen záró, meredek sziklafalra és a mögüle torlódva előnyomuló felhőkre.

Cristoforo Colombo tengerésztiszt hajóinak vitorlabontását, valamint a meteorittal küldött üzenetet megelőzően, március 31-én a dominikánus pap, Tomás de Torquemada, aki 1481-től haláláig, 1498-ig spanyol főinkvizítorként óvta az eltévelyedéstől a keresztény lelkeket, az ország széttagolt tartományainak katolikus zászló alatti egyesítése érdekében és katolikus uralkodóinak nevében lejegyezte azt az ediktumot, amelyben megparancsolták a gazdag spanyol zsidó közösség minden tagjának, hogy térjenek át Krisztus hitére, vagy hagyják el Spanyolországot. Az ediktum kihirdetése szerint július 31-ig, vagyis Av havának 7. napjáig távoznia kellett az utolsó, át nem tért zsidónak is. A rendelet halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy bárki aranyat, ezüstöt vagy drágakövet vigyen magával, így a kiűzöttek minden vagyonukat, ingóságukat és ingatlanukat kenyérre és vízre cserélték. Az utánuk maradt, gazdátlanná vált javakból a leltári jegyzékek alapján sikerült némiképp helyreállítani a flamand háború alatt kimerült kincstárat.

Főinkvizítori ténykedése alatt Torquemada, a gondosan vezetett vizsgálati iratok tanúsága szerint kilencvenhétezer-háromszázhuszonegy embert ítélt el, a szerencsésebbeket máglyahalálra, míg a többiek bűnös testéből csak hosszas és különlegesen válogatott kínzásokkal tudták kiszabadítani a gyötrelmek során megtisztuló lelket, amit, mint talált tárgyat, mindjárt vissza is adtak a Teremtőnek.

A fentieket megelőző évben, 1491-ben, II. Bajazid szultán nyolcezer válogatott katonából álló serege végigdúlta és kifosztotta Dél-Magyarországot, föl egészen Gyula váráig. A prédálás során porig rombolták és fölégették a gyulai földekkel határos Apáti és Ké­gyós, Fövényes, valamint Csaba, Vesze és Ajtós falvakat. A martalócok elhajtották az Ajtós határában talált marhacsordát és egy kisebb ménest, melyeknek túlnyomó része Ajtósi Mihál tulajdonát képezte, aki az apai örökségképpen ráhagyott marhák és lovak tartásából és tenyésztéséből tartotta fönn családját. Mihál, aki éppen a határban lévő itatókat járta sorba, az utolsó pillanatban megneszelte a rajtaütést, és néhány kimenekített lovával másnap estig megbújt a Vesze felé nyúló nagyerdőben, a Körös öntésterületének láppal és ingovánnyal szegélyezett biztos szigetén. Amikor, még a sötétség beállta előtt, a lovakat pányván hagyva hazamerészkedett, döbbenten látta, hogy nemcsak a házakat a szántó felől lezáró fasor és az útszéli nádas tűnt el, hanem maga a falu is, amelynek helyén a puszta föld meg a füstölgő romok halmaza maradt. Az üres porták fölött telt hasú, mélyen lelógó, sötét felhők úsztak, a reménytelen, szürke égből lassan hullott alá a pernye. Az enyhe esti szélben a legváratlanabb helyeken világolt föl a hamu alatt izzó zsarátnok. Éjszakára meghúzta magát a közeli suhásban, majd reggel visszatért, és a házuk helyén fekvő négy elszenesedett testet, akikben anyját, feleségét és két fiukat sejtette, tisztességgel eltemette. A pék háza mögött talált némi élelmet, aminek elfogyasztása közben elemi erővel tört rá a sírás. Ahogy kissé megnyugodott, visszament a suhásba, és késő délutánig aludt. Arra ébredt, hogy néhány méterre tőle egy fiatal őzbak legeli a koromtól megfeketedett füvet. Kicsit még várt a rejtekhelyén, de a faluba nem tért vissza egyetlen lélek sem. Alkonyat előtt magához vette az eperfájuk tövében elásott pénzes ládát és visszament a lovaihoz, amiket aztán néhány nap múlva Gyulán, a vár piacán, alku nélkül eladott egy Gyakra Gyeorgy nevű csongrádi kupecnek. A kupec a vásárlás közben elmesélte, hogy lakóhelyét elkerülte a dúlás, ugyanis azt a Tisza ebben az időszakban szokatlan kiöntése miatt szinte teljesen körbevette a víz, így sem a nádasokon és láposokon, sem a sártengerré vált földeken át nem lehetett megközelíteni. Ő maga mindössze egyetlen, valószínűleg eltévedt, rongyos, sovány török katonával találkozott, amint az a házak közül váratlanul előbukkanva, nagy hirtelen kivont handzsárjával hadonászva, a halpiacon beszélgető halászokra vetette magát, de azok a kezük ügyében lévő csáklyákkal és evezőkkel rövid úton agyonverték, a testét pedig bedobták a folyóba, a halak mulatságára. Erre, mintegy búcsúzásképpen, Ajtósi is elmesélte földönfutóvá válásának szomorú történetét. Most pedig, mondta a kupecnek, miután az Úr kifürkészhetetlen szándéka szerint minden földi kötelékétől megszabadult, atyai nagybátyja fölkeresésére indul, akiről azt hallotta, hogy ismert aranyművesként, Ajtósi Albert Dürer néven Nürnberg városában él.

Ajtósi Mihál életének erről a szakaszáról többet nem tudunk. Annyi bizonyos, hogy az időközben híres festővé vált unokatestvére, Albrecht Dürer, az 1524 karácsonya után, Nürnbergben kiadott Családi krónika című művében nem tesz említést a találkozásukról.

Kolumbusz hajóinak 1492. augusztus 3-i vitorlabontását követő héten a vidini török pasa megostromolta Szörényvárat. Az odarendelt felmentő csapatot, amely Hunyadi Mátyás egykori, rettegett seregének katonáiból állt, akiket ugyanebben az évben, egy Bécsben kiadott oklevélben neveztek először fekete seregnek, és akiknek a király 1490-ben bekövetkezett halálakor már egy ideje tartozott a zsoldjukkal, a törökök szétkergetése után Szeged környékére vonták össze. Az új király, II. Ulászló, jobb híján, az elmúlt két évben többször is kénytelen volt bevetni őket előbb a nyugatról jövő, majd a déli részeket sújtó török támadások okán, de zsoldot fizetni ő sem tudott. A Szörényvárat fölszabadító, csalódott katonák dühükben olyan iszonytató pusztításba, fosztogatásba és öldöklésbe kezdtek, hogy a király kénytelen volt odaküldeni leverésükre egykori vezérüket, Kinizsi Pál temesi bánt, Alsó-Magyarország főkapitányát, aki Váradi Péter kalocsai érsekkel és más egyéb főurak bandériumaival vonult föl ellenük. Mindezen események alatt az idő az évszaknak megfelelően kellemes volt, a fák leveleit enyhe szél borzolta, az égen vakító fehér, lapos felhőrétegek csúsztak el egymáson, a természet semmilyen formában nem igazolta vissza az alant folyó vérontást. Amint a zsoldosok hírét vették Kinizsiék készülődésének, otthagyták kijelölt állomáshelyüket, és Kalocsa irányába vonultak tovább. Egy kisebb egységük előbb még Csongrád kifosztására és fölégetésére indult, ám útközben egyikük, akinek távoli atyjafiai éltek ott, és semmiképp nem akarta, hogy általuk bajuk essen, azt mondta, ismeri a helyet alaposan, csupa ágrólszakadt halász lakja, és nincsen arrafelé semmi érdemes zsákmánynak való, csak halból meg szúnyogból van bőség, a szegénység pedig akkora, hogy a halászokat védő, Szent Péternek fölállított kápolnájuk is csak egy nyomorúságos nádtetős, sárfalú viskó. A többiek, némiképp bosszúsan, meghányták-vetették a hallottakat, majd úgy határoztak, hogy a nagyobb zsákmányt ígérő Kalocsa irányába fordulnak. Halas határában hamarosan az egész seregük balul végezte, miután Kinizsiék a vártnál jóval hamarabb ütöttek rajta a táborukon, először fölkoncolva az elővédet, majd levágták a sereg még talpon lévő maradékát, vas által fogyatékba juttatván így rövid idő alatt közel kilencezer embert, a kincstár legnagyobb megnyugvására. Akit elfogtak, vagy reménytelen helyzetében megadta magát, azt elrettentésül bitóra húzták, miután a fákból kifogytak, a maradékot fölnégyelték.

‍