Elismert zenék gyönyörű vitathatóságáról

Hogy egy zeneművészeti nagyintézmény tetszést óhajt szerezni a közönségének, hogy becsalogatja, elkáprázatja és ezzel a továbbiakra nézve is magához édesgeti, ez a legtermészetesebb. Voltaképpen ez a „dolga”. Ezt a legátfogóbb elvet azonban sok egyéb tényező finomítja, színezi át, teszi többszempontúvá. Mert például mi van akkor, ha a közönség egy „közönséges” tagja – egy zenehallgató – túl soknak találja a nép-szerűre (populárisra) alapozást, így netán az merül fel benne: ez az intézmény – mondjuk: egy filharmóniai társaság – az ízlésesnél több engedményt tesz a zenei kvalitások terén a merőben populáris javára? Ízlésről esvén azonban szó, a talaj süppedékennyé válik, hiszen ilyen szubjektív fogalmakkal mégsem okolhatunk meg általánosítás felé hajló viszolygásokat vagy semmiféle egyéb finnyásságot.

A dolgon mégis el kell olykor gondolkodni.

Élnek-halnak a koncerttermek bizonyos hallgatói az agyonjátszott Ravel-Boleróért, dugig van a terem, ha Orff Carmina Buranája kerül műsorra, de jóval kevésbé ismert művek is felzárkózhatnak ebbe a sorba, pusztán amiatt, hogy hangzás- vagy ritmusviláguk, zenei programjuk vagy épp színességük révén közel kerülnek a „széles néprétegekhez”.

Friedrich Gulda (1930–2000) talán legtöbbet játszott műve, a fúvószenekari kísérettel megszólaló Csellóverseny nemrég a kolozsvári Transilvania Filharmónia menüjében bukkant fel. Nyilván a kiváló bukaresti csellista, Ştefan Cazacu hírneve is vonzónak ígérkezett – a Gulda-mű mellett. De most beszéljünk csak a Csellóversenyről! Általában a sokszerűségét szokás kiemelni, a cross-over szemléletet, amelynek jegyében a captatio benevolentiae, értelemszerűen a mű elején, félreismerhetetlenül hangszerelt rockban ölt testet, egy kis érzelmes cantabile, majd újra és többször vastag ritmusszekcióval dübörgő rock, utána lírai-derűs elmélkedés, ezt követően bravúrra (és/vagy bravúrkodásra) módot adó szólókadencia – ebben improvizatív lehetőségek a mindenkori szólista számára –, álomszerű menüett, végül egy Final alla marcia, alpesi rézfúvós harsogással, rendszerint olyan tempóban előadva, amely az indulót „fizikailag” nullázza le. A csellóművész kétségkívül makulátlan technikai tudással és csiszolt, jól megérett előadói tapasztalattal kell rendelkezzék. Minden adott tehát a tomboló tapsorkánhoz. Ezzel Gulda mintegy „meg is védte” – halála után negyed évszázaddal is – különös, a hírhedtség határát erősen megközelítő hírnevét (a maga idejében mondták a zongora terroristájának is, Gulda pedig erősen büszke volt rá).

De megszólaltak olyanok is – elsősorban a zeneszerző pályatársak körében –, akik már Gulda életében élesen „kikezdték” a Csellóverseny renoméját. Közülük csak egyet említenék itt, Moritz Eggert német zeneszerzőt és zongoraművészt, aki kertelés nélkül harmincöt évvel idősebb pályatársa szemébe mondta, hogy a „koncsertó” egyszerűen nincs jól megkomponálva. A stílusimitációban Gulda nem mutat többet becsületes, derék másolásnál, mondja Eggert. Ha Schubertet idézi, csak az alpesi hangulatú kürtkvintek – tonika és domináns – kombinációját adja, ha Schubertre hivatkozik, pusztán az „álmodozás” legsikeresebb akkordmódozatai között kapirgál, mindenféle új hangütés nélkül. Amikor jazzesen akar szólni, kizárólag és hajszálpontosan azokat az akkordokat veti be, mint az az amatőr, akit megkérlelnek: ülne oda a zongorához, és játszana már valami „dzsesszeset”. Eggert még a hosszú csellókadenciával kapcsolatban is ellenvetéssel él: hiszen az dugig van az újzene legtipikusabb disszonanciáival, bármiféle többletérték vagy originalitás nélkül. Ha Guldának úgy tűnik: szerzeménye egyik-másik része jól bevált, egyszerűen szóról szóra megismétli. S ami még rosszabb, mondja Eggert: teljességgel hiányzik bármiféle átmenet, a témák közötti fejlődésfolyamat, semmi nem következik előzményekből, a részek tömbszerű egymásutánja lehetetlenné teszi az értékelhető zenei programot – hacsak a „mindent bele” nem számít annak. Gulda Csellóversenye idegesítő, teszi hozzá végül Eggert. Kivált amiatt, hogy frenetikus tapsviharral szokás jóváhagyni és megerősíteni a felszínességét, a klasszikusra és a modernre való egyidejű hivatkozást, amely valójában szakmai hiányosságokat leplez. Ugyanakkor Eggert szerint is pompás volna a Csellóverseny alapötlete, olyan ziccer, amelyet például a maga rendjén Schnittke a concerto grossóiban remekül értékesített – s amiből Gulda egyszerűen kimaradt.

‍