.svg)
Bartis Noémi rajzai belülről, csigaházszerűen növekednek. A csigaház csavarodása genetikailag kódolt. Még a csavarodás iránya is kódolva van, fajok szerint. A csigaház egész élete során együtt növekszik a csigával. A Hétköznapok című sorozat rajzai épp annyira különböznek egymástól, mint a csigaházak, de a vonalvezetés mintha éppen annyira kódolva is lenne az alkotóban. Vonalain azt érezzük: csak így csavaroghatnak és tekereghetnek. Ezek az organikusan terjeszkedő életképek a maguk monumentalitásában mutatják meg hétköznapi tereinket és cselekedeteinket. Mert ne gondoljuk, hogy a főzés vagy a takarítás nem nagyszabású tett. Megküzdeni a háztartási gépekkel szűk lakásaink csataterén kiérdemli a megörökítés aktusát. A blokknegyedek zegzugaiban élni legalább akkora kihívás, mint szót érteni azokkal, akik ugyanitt élnek.
Ezek a mikroközösségek és a köréjük szerveződő mikroklímák jelennek meg Bartis Noémi egy-egy mintavételében, amelyek a maguk darabosságával nagyon érzékenyen rögzítik az otthonosság összetevőit. Ismerős tárgyaink és egy kor szabványbútorai köszönnek vissza a lakásbelsőkről, ahol legfontosabb helyszín a konyha, mint a családi tűzfészek tere. A külső helyszíneken pedig egy-egy felirat, illetve életünk jellegzetes terei (piac, mozi, diszkó) jelzik, hol járunk. Románia a helyszíne viharos hétköznapjainknak, fésületlen élettereinknek, és tanúja igyekezetünknek, hogy otthonná váljon számunkra a világ. Táncolunk, vásárolunk, moziba járunk – nincs okunk panaszra. Ezek a vonalak mégis vissza tudják adni azt a zaklatottságot, ami az életünk részévé vált bosszúságok állandó jelenléte miatt dúl bennünk. A harmónia és a káosz ugyanazon a helyen teljesedik ki, a Jin és Jang egymással szemben álló, mégis egymást kiegészítő fekete-fehérje. Tombolnak a vonalak, mintha eloldódni, árnyaiktól megszabadulni akarnának. A bevásárlóközpont éles fényével vetett amorf idomok, a diszkógömb tükröcskéivel szétszórt villódzó árnyékok, vagy az utcai napsütésben mintegy mellékesen meghúzódó foltok: árnyékunk ott van velünk mindenfajta fényben. Talán csak az otthon, a lakás biztonságában nincs. Mert minden lakásbelső hátterében ott az ablak, a főzés, a takarítás, a mosás nyitott ablaka, hogy a bent ne váljon kint-nélkülivé, vagyis bezártsággá. Bartis Noémi tereinek mélysége van, és ez a mélység – mint a mélységek általában – nem veszélytelen. Meg kell tanulnunk mélységükben élni, és ezt a tudást másokkal is megosztani. Egyetlen kép van, amin valaki egyedül van: egy furcsa, pipás-kalapos férfi. A Mexikói. Úgy néz velünk szembe, mintha modellt ülne, mögötte gőzölögve fő valami a kályhán. Ez az idegen, levetett csizmáival egymagában testesíti meg a harmóniát, zárt testtartásában magánya teljes és nyugodt. Talán ilyennek kéne lennünk, mint ez a Mexikói. Mint Isten a hetedik napon.
Ez a sorozat akár egy szocialista tankönyv illusztrációinak újragondolása is lehetne, bemutatja a társadalom működését, a különböző társadalmi rétegek és korcsoportok jellemző tevékenységein keresztül. Csakhogy a mosógépből éppen kiugrik a rugó, miközben a program végét jelzi. Na és a férfi éppen megfogja a nő mellét, amikor az talán éppen a vacsoráját készíti. Ez mégsem a cenzúrázott változat, mi tényleg így élünk.
Bartis Noémi képei élik az életünk.
