Elidegenedés (részlet)

‍Első nap

Újra késésben voltam. Mióta megnyílt mellettünk az üzem, zajban aludtam el. Fémek nyikorgása, hegesztés és fúrás hatolt a fejembe. Ébren tartott esténként. Megszoktam a hangzavart, talán ezért nem is keltem fel időben. Nem vesztegethettem egy percet sem.

Ugyanaz. Rétegesen felöltöztem, nem betegedhettem le. Abból nem élhetek meg, és a fiatalokkal szemben főképp kegyetlenek az elvárások. Ráleheltem a zárra, mindig befagy téli hajnalokon. Egyedül így tudom elforgatni a kulcsot benne. Elmentem a kutya mellett, ami ugatásával mindig felijeszt félálmomból, majd át a pocsolyán, amit nem tudok kikerülni már jócskán két éve. Utána jött a zöld fal, tele az illetlen firkákkal. A gyári füst belepte az eget, ma jobban, mint máskor. Egy burok alá zárt minden itt élőt. Egyedül én és ez a rémálom. A pislákoló fénynél balra tértem le, és pont beértem, nem kellett magyarázkodnom senkinek. Szerencse.

Belebotlottam H-ba a megszámláló előtt. Ha elkerülhettem, mindig megtettem. Általában rám talál, előbújik a legsötétebb, legszűkebb helyekről, ahol ember nincs mit keressen, nem menekülhetek előle. Mintha tudná, hogy elkerülném. Nincs is baj vele, csupán túl sokat beszél és keveset mond. Ha látja, hogy mennék, ő belevág egy új témába. Nem szívesen marad egyedül. Látom, hogy magányos. Rosszul viseli. A felesége, a fia és a lánya eltűntek. Az eset előtti nap mesélt róluk: mesélte, hogy otthon a kedvenc étele várta, rend és csend a házban. A feleségének arca torz formát öltött. Ráncolt szemekről, görbe ajkakról adott leírást. Valami ilyesmit mondott a bőbeszédű H: „Szél űzte el az élet fáradtságát róla. Csavart arca ismeretlen volt számomra. Elengedtem bőrét, nehogy bepiszkítsam létemmel”. Még sosem hallottam ilyen költőinek. Biztos sokat agyalt rajta. Inkább elköszöntem tőle. Nemsoká megkérdezné, milyen napom volt, és ilyenkor mindig rádupláz, hogy neki kétszer olyan. Halálos ágyamon is a hasmenéséről beszélne.

Sétáltam, ott volt K és K is, az automata előtt kávézgattak. Mindkettejüknek éles esze volt, akár egy kalapács. Minden hét elején kiszemeltek maguknak valakit. Mindig tudtam, ki az, mert baljóslatú nézéssel követték minden mozdulatát. Hallgatóztak, pletykáltak, felfújták a hétköznapok nyomorúságait. Mindig is furcsának tartottam, hogy azok keresik a bajt, akiknek van elég. Emlékszem, az egyik nem volt hangulatában, csitítgatta a másikat. Nem akartam hallgatózni, mégis átvettem a szerepüket. Veszekedtek, már nem szívesen hallgatta az egyik a másik badarságait. Azt mondta, hogy szeretne magára összpontosítani. Idővesztegetésről beszélt és hatalmas álmokról. Tejjel és mézzel folyó vidékekről és zöld mezők puha füvéről sóhajtott. A másik ezt, úgy láttam, nem érti. Én sem. Aznap mindenki megőrült. Mintha egy sztrók szélén álló személy szavait hallgattam volna, az éjszaka zajánál is zavaróbbat. Akkor láttam, milyen torz arcról mesélt H a feleségén, ugyanez az ábrázat szerepelt K fején. Az arcizmai feszültek, és ő észre sem vette magán, ilyen nyugodtnak még sosem láttam.

Megfújták a sípot, és a talaj reszketett. Mindenki ábrázata, a K-é is megváltozott. Felsorakoztunk a hangárban, mind a 272-en. Minden nap megszámláltak bennünket, bár ha valaki még életben volt, akkor biztos nem hiányzott. Persze hogy teljes a létszám. A tér csendben állt. A felettesünk lépteinek óriás visszhangjai sértették füleimet. J közben suttogott nekem a tegnapról.

Dolga volt a főépületben. Kíváncsi is voltam a mondandójára, hisz beíratásom óta nem jártam ott. Állítólag szerepelt még egy személy az azonosítójával, gyakran megesik. Végül J-t ítélték életképesebbnek. Ő itt az egyetlen, akivel nem gyűlölök társalogni.

Miután a felettesünk eljátszotta, hogy megszámlált mindenkit, külön szektorba indultunk. J-nek ugyanis jobban ment a dolga. A leendő munkásokat ő bírálta el. Én csupán mindenes voltam. Egyszer itt, egyszer ott, ahol szükség van, legtöbbünk így kapott állást. Aznap pakolnom kellett a raktárban. Négy fal és én. Szürkeség és köd borította be a termet, nem láttam el a végéig. A dobozokat az egyik sarokból át kellett pakolnom a másik sarokba. Sosem kérdeztem meg, miért. Örültem a munkahelyemnek. A kisebbekkel kezdtem, mint mindig. Legelsőre is így csináltam és bevált. Amíg nem muszáj, addig nem erőltetem meg magam.

Akkor eszembe jutott, hogy reggel nem kávéztam. Ültem a ládán, a verejtékem sűrű tócsát alkotott alattam. Sosem tudtam elhízni, pont az ilyen napok miatt. Mire hazaérek, undorodom az ételtől, az élettől. A munka, a mozgás, toljam, húzzam, forgassam, döntsek, vigyázzak, zárjam, várjak. Borzalmas. Kérdések és kételyek, a bizonyosság hiánya megbénította lábaimat. Szörnyetegek vettek körül, nem volt szemük látni és fülük hallani engem. Gyakran kerestem a miértre a választ. Én is a természet része vagyok, nemde? Engem is learatnak, mint a kalászt. Erőforrás voltam, nem ember. Mégis mi az, hogy érző lény? Csak az életbe kapaszkodtam. Élesebb zajoktól vissza kellett zökkennem, sietséggel dolgoznom, és most jött a neheze. A nehéz dobozok. Sebaj, egy fekete, egy fehér, egy nehezebb fekete, egy nehezebb fehér, újra és újra, napkeltétől napnyugtáig. Az emberek jöttek, mentek, elvittek egyet-kettőt, zavarosabb nap az átlagnál. Végül egyedül maradtam benn, dolgoznom kellett volna a valóságon, nem eltűnődnöm a hiábavalóságon. Kevés maradt már a munkából. Az utolsó tároló várt, a legnehezebb. Az olcsó címkéjén az ocsmány betűkről azt olvastam: „elégetendő”. Nem is tudom, hányszor láttam már. Mintha mindig mindenki dolgozott volna, mégsem változott soha semmi. A koporsószerű, fekete téglatestet lefektettem, majd egyik oldaláról a másikra forgattam, lassanként célba értem. Ott próbáltam felállítani, a karom utolsó próbatétele aznap. Bedobta a törölközőt és leejtettem. Kacatok, vacak, ócska tárgyak ömlöttek ki belőle. Zöldek, rózsaszínek, sárgák és kékek. Elterültek a jéghideg földön, belesüllyedtek, mint a hazajutási terveim, egy sötét, sötét lyukba.

Az ösztönös szitokszavaim után elkezdtem felszedni őket. Idegen tárgyak egy idegen időből. Ábrák híres romokról, kihalt állatok szobrai, elszáradt növényzet. Egy előző világ fedte fel magát, egyedül nekem. Undor és kíváncsiság keveredett bennem, a hátam egyre kevésbé hajolt, az izzadság sóként állt meg arcomon az est hidegében. Befejeztem és kiegyenesedtem. 33 vagyok, a vércukrom ezt már nem nézi el nekem. A homályos látásom mellett szédültem, a közérzetem azt sugallta, olyat láttam, amit nem kellett volna. Egy ősi ösztön uralkodott el rajtam, hallottam szívem dobogását, az összes ruhám szorítani kezdett. Körbenéztem, mint egy ügyetlen tettes, aki az eset után reméli, hogy nem voltak szemtanúk. Kint már ekkor vaksötét volt, a raktárban égtek a fények. Zümmögtek, beszéltek hozzám, ha épp elmentem alattuk, melegítették arcom.

Hazaindultam. A pislákoló fénynél letértem jobbra. A fekete ég magába szívott. A zöld falról figyelemért ordibáltak az atrocitások. Beleléptem a latyakba, amitől bukfencelt a gyomrom, majd elmentem a kutya mellett, ami elijesztette álmosságom. Ráncigáltam a zárat és hazaértem. Többet csináltam aznap, mint szoktam, így kitöltöttem magamnak egy pohárral. Beszélgettünk egy keveset.

„Megérdemelsz, barátom. Gyűröttnek tűnsz” – mondta a fiatal bor.

„Hogy érzed magad?” – kérdezte a második pohár.

„Ki vagy?” – szólt talán az ötödik.

„Miért félsz és miért szenvedsz, és ha tudod, meghalsz, miért nem élsz? Hülyeségekről hadoválsz és leragadsz a mocsárban, a mocsokban, őrület fog körül és te benne maradsz. Őrült” – mondta valamelyik.

„Azt hittem, a barátom vagy. Elcsábítasz és átversz, felemelsz és erőből vágsz földnek. A lefolyóban van a helyed, mint eddig az összesnek. Miattam vagy itt újra.”

„Még négy óra, és újra dolgozni mész. Nem haladsz semmit és elfoglalt vagy. Mindenkit eltűrsz és mindenki eltűr. Nem vagy idevaló. Itt nincs helyed. Előtte pusztaság, most szemétdomb a vidék. Ez nem a te világod” – mondta az, aki barátomnak hívott.

„Szemét.”

Ekkor kóstoltam elsőre a szemem sarkából fakadó folyadékot. Sós. Hánynom kellett, hánytam. Ezután aludhattam el, pár perc múlva, a fürdőszoba csempéjén.

A Méhes György tehetségkutató pályázat II. helyezettje próza kategóriában, „senior” korcsoportban.

‍