Elidegenedés

Folytatás 2024/12-es lapszámunkból

‍

Második nap

Újra késésben keltem. Hideg vizet eresztettem fejemre, összekaptam magam és elindultam. Zár, kutya, tócsa, fal, fény. A környék másodnap csendesebb. Rám köszönt H, el is felejtkeztem róla. Beszélt és beszélt. A szomszédja nyert egy kupont. Ha még gyűjt hatot, kap egy mosógépet. Panaszkodott, hogy késett másfél napot a fizetése. Máskor már eltűntem volna előle, most nem zavart. Észre sem vettem magamon: bólogattam, amikor bólogatni kellett, meglepődtem, amikor meglepődni. Amikor lehajtja a fejét, okosat mond, mikor felemeli, akkor meglepőt, mikor körbenéz, egy titkot mond el, mikor megkérdez, akkor a romokban álló világnézetét erősítené. Épp kávét főztem, amikor mondta, hogy K eltűnt. Meglepődtem.

A megszámláláskor, a velem egymagas J-nek elmondtam, mi történt. Azt mondta, tegnap kora este megjelent a háza előtt. Bekopogott, először J nem akarta kinyitni az ajtót, végül be is engedte. Olyasmit mondott, hogy megtalálta, amit keresett. J kérdezősködött, bár nem kapott többet szósalátáknál. Elmesélte, miket szólt neki: „Vezettem egy nap az országúton, és láttam egy női stoppost, régóta ott lehetett, ült a piszokban. Ő és egy teve, a semmi közepén. Megálltam, megkérdeztem tőle, rendben van-e, és felajánlottam, hogy elvigyem. Elfogadta. Aggódtam, mi lesz a tevével, de azt mondta, ne aggódjak érte. Elindultunk, mesélt az életéről. A családját akarta megtalálni, több ezer kilométert jött. Úgy tíz perc utazás után egy hangra lettem figyelmes, ahogy kilencvennel száguldottam. Azt hittem, az autóval van gond, vagy a nő ad ki valami furcsa hangot a szájával. A visszapillantó tükörben ekkor láttam a tevét, a nyomunkban volt. Felgyorsítottam 100-ra, még mindig ott volt, majd 120-ra, és még mindig. Megkérdeztem a stoppost, mégis mi van a tevéddel? Kérdezte, mit értek ez alatt? Mondtam neki, hogy rátapostam a gázra többször is, már százötvennel megyek, a tevéd meg itt van mögöttünk, a nyelvét nyújtja. Megkérdezte tőlem, melyik oldalra lóg a nyelve. Mondtam, hogy a bal, erre azt mondja: Maradj a sávodon, mert előzni készül.”

Már a folyosón sétáltunk, mire J elmesélte a történetet és leírta K arcát. Aznap az egyik járművön kellett dolgoznom. Utálom az autókat. Követett, közben megvitattuk, mi történhetett az eltűnttel. Nem értette, a stopposnak miért nem kellett dolgoznia, vagy mikor vezetett K, amikor nincs is autója, kételkedett, hogy a tevék nem mehetnek olyan gyorsan, de mégis miért hazudna ilyesmiről akárki is. Valamit értettem K mondandójából. Nem az igazat mondta, bár ez hazugság sem volt. Aznap egy autó kormányát kellett megjavítanom. Együtt ültünk benne J-vel, és H családjának és K esetének összefüggéséről elmélkedtünk. Említettem neki az arcokat. Az egyik percben valaki leejtett egy vasrudat a hátunk mögött. Amíg visszhanggal csörömpölt, belenéztem a visszapillantóba, és eszembe jutott a teve.

Eltorzult arcomat láttam a tükörben, kezemből az ölembe esett a csavarhúzó. Nem ijedtem meg, csupán elfeledkeztem mindenről egy rövid időre. J arcára terror ábrázata ült ki.

„Minden rendben?” – kérdezte.

„Persze, eszembe jutott a vicc.”

„Vicc? Jut eszembe, mennem kell, elbeszélgettünk egy fél órát a munkaidőnkből. Már sorban állhatnak előttem az emberek. Tudod, nekem hosszabbak a másodnapok, mellesleg átbeszélhetjük máskor is.”

„Nyugodtan” – mondtam. Menekült, tőlem talán.

Régi arcképem tekintett ezután vissza, egy távoli emléknek tűnt az utóbbi fél perc. Mint hajnali ébredezésem közben halványuló álom, akár ezer éve is történhetett, amit tapasztaltam. Befejeztem egyedül a javításokat, aznap főképp emberek között voltam. A ricsaj már nem volt annyira ricsaj, a zaj is tisztább lett. Ismerős és fogadó tekintetek vettek körül, nyugodtan megszólalhattam volna, csupán nem tudtam, miről. Egy szó lebegett az agyam egyik sarkából a másikba.

Vicc… mégis mi az, hogy vicc? Amit K mondhatott, viccnek tűnt. Mi ez a hatalom, ami általa átjárta létem? Mióta ott dolgoztam, hallottam sztorikat fogalmak eltűnéséről. Társadalmi szinten nyoma veszhetett egy ehhez hasonlónak is. Ekkor lettem figyelmes rá, talán az arcom a visszapillantóban is egy elillant történet. Aznap éjszaka több energiával értem haza. A félig üres üveg sem csábított el. Az elmém saját ösvényeit alakította. Ekkor feküdtem le életemben először elszántsággal. Vártam a másnapot, küldetésem volt.

‍

Harmadik nap

Ha érdemes egyáltalán felhoznom, aznap nem voltam késésben. Szubjektív tudatomnak hála az út is lerövidült, a kutya nem volt miből felijesszen, éber voltam. Balra tértem, ráköszöntem H-ra.

„Mi a helyzet?” – kérdeztem.

„Nekem szóltál? Én, minden rendben. Úszik az élet” – mondta H.

„Kérsz egy kávét? A családodról kaptál valami hírt? Én hallottam K-ról.”

„Feketén. Mit is? Ó, nem tudok semmi újat. Talán hátrahagytak, mindig máshogy láttuk a dolgokat.”

„Ne mondj ilyeneket. Gyakran nem értenek egyet az emberek. A feleségedről beszélünk, ne add fel.”

„Te mégis ki vagy, hogy ezt mondhasd? Honnan tudhatnád? Sosem köszöntél még rám, most pedig azt hiszed, jogod van beleszólni akármibe is. Nem értettük egymást sohasem, ez az igazság, és leléptek.”

„Rendben, nem tudtam.”

Nagyjából ekkor kezdtem el újra kerülni őt. Fókuszálnom kellett, dolgom volt. Dobozolásra osztottak be újra, de nem arról beszélek.

Haladtam, mint egy átlagos napon a könnyebbektől a nehezekig. Egyből oda szerettem volna érni, bár túl világos volt még. Az ilyesmi nem a nappalra tartozik. Az emberek jöttek, mentek, vittek és visszahoztak. A köd egyre enyhült, majd egyre dúsult a raktárban. A tárolók fogytak az egyik sarokból, felgyűltek a másikba. Az utolsó tárolóhoz értem. Besötétedett. A szúnyoghangot kiadó lámpák túlnyomó részét lekapcsoltam. Egy utolsó világított, alatta fekete doboz. Kihúztam kissé a reflektorfényből, nem a világosságra tartozik. Oldalára döntöttem, és kikapartam belőle minden tárgyat, ami segíthet megfejteni zavart létemet. Találtam fémhúrokat, hatot. Egyik feszültebb a másiknál. Egy tükör várt még rám, hogy felfedezzem. Lapokkal is tele volt: „Köszönés” – írta egyiken. Számomra ismeretlen szavak között láttam egy sziát. Valamely betűket sosem láttam még. Kajtattam, ahogy kutya túrja a földet. Szerencsére nem látott senki, veszett embert láthattak volna értelmet kutatni. A fehér lapokon szereplő fekete betűk elhomályosodtak előttem, míg találtam egy porszemnyi pirosat. Egy papírdarab volt, velem rajta. Belefájdult a fejem, ahogy próbáltam felidézni. Álmos szemekkel álltam, egy lángot tartottam kezeimben. Emlékezni kezdtem… ünnepeltünk. Elmosódott arcok és én. Azt, hogy mit, nem tudtam. Miért lánggal, már nem tudtam. Rápillantottam magamra a tükörben, majd magamra a képen. Ugyanúgy nézek ki. Mióta dolgozom itt? Mióta tudom az eszem? Mennyit nem tudok? Ki a felelős? Ekkor béke söpört át rajtam, magával vitte a gondolataim. Mindent visszatettem, a dobozt a megfelelő sarokba, és hazamentem.

Aznap nem volt ital. Nem feküdtem ébren az ágyban. Nem voltak aggodalmaim. Mintha egy lehetetlen testet láttam volna az általam ismert háromdimenziós térben. Mintha egy felfoghatatlan hatalommal néztem volna szembe. Mintha átölelt volna egy olyan erő, amely azt mondja: „Biztonságban vagy”. Az ágyamból egy hegyre kerültem. Sötétség vett körül, hullámzó sötétség. A számban keserű ízre lettem figyelmes, majd az alattam nyíló völgyből csápok nyúltak értem. Elkaptak és lehúztak. Fulladoztam, mert a süvítő levegőnél is gyorsabbak voltak. Az idő múlása félbemaradt, vörös földön álltam, vértócsákba léptem, amiket nem lehet kikerülni. Apró fények, mint csillagok néztek rám. Egy trón előtt találtam magam, fából faraghatták, rég elkorhadt. Azt mondták, meghalok, mire még egyszer aludnék. Ezután már egy utolsó, örök álom vár. Humanoid hollók hangjára keltem.

‍

Negyedik nap

Mire észbe kaptam, már majdnem beértem a gyárba. Különös álmok után automata pilótába váltok. Világosabb volt, mint tegnap. Az örök felhők mégis elmozdulnak néha. H sehol sem volt a láthatáron, felkaphatta a vizet a tegnapi után. Jobb így, mondtam magamnak. Jött a megszámlálás. J máshol állt, messze tőlem. Én észrevettem őt, ő nem is keresett. Egyszer erre pillantott, nem rám, hanem mögém. A föld hideg volt alattam, éreztem áthatolni a kopott cipőmön. A mellettem lévő emberek lélegzésére, köhögésére figyeltem. Hozzászoktam, hogy ilyenkor mindig van, mire figyeljek. Mindenki indult a neki szánt helyre, szóltam J-nek:

„Hé, minden rendben?”

Szavaimat mintha egy fal nyelte volna el közöttünk. Egy lepel terült rám, ami nem engedett semmit közvetíteni. Ő sétált. Ugyanazzal a ritmussal, mint eddig, mint mindig. Az első pillanatban feltámadt a dühöm, és meg akartam fogni mindkét vállát, felrázni őt, amíg az agya nem ütközik többször a koponyájával. A másik pillanatban valami fordult bennem, csalódottság fogott el, a legmélyebb pontról jövő csalódottság. Nem is tűnt személyesnek, amit tesz, talán ez az, ami fájt. Úgy éreztem, egyre halványulok a világból.

A kültéren volt aznap dolgom. Én és hat másik. Körbeálltunk. Mindenkinek ásnia kellett, nagyjából egy akkora gödröt, mint ő. Önmagam képzeltem el benne feküdni. A sápadt arcom tekintett vissza, groteszk pózokban köszöntek rám befeszült izmaim. A cipőm volt rajtam, amit túl régóta hordok, és az arcom olyan, mint K-nak volt. Amint befejeztük az ásást kicsivel a munkanap fele után, mindenki a tőle balra lévő gödörhöz ment. Estére betemettük.

Hazamehettünk, bár rettegtem aludni. A pislákoló fénynél balra tértem, minél messzebb otthonról. Gondolatok futottak át fejemen. Mire észrevettem, én is futottam. Haladtam, a fények egyre halványultak. Ez más környék. Ami zavart, az egy arc. Egy arc, amit nem tudtam félretenni. Itt volt egy emlékkép a fejemben: egy autót vezettem, utálom az autókat. Ott ült mellettem ez az arc. Hosszú út volt. Hosszú, csillogott feketesége. Gyakran hasonló érzés volt bennünk, mint a tevés vicc hallattán. Egy meredek hegyre tartottunk a vén kocsival. Négyesből hármasba, majd kettesbe váltottam, épp felhúzta magát a nehéz úton. Cigarettafüst bántotta az orrom. Ott voltunk az út csúcsa előtt, a rádió már csak félig fogta a jelet, zene szólt: „Addig… alszunk, míg szerelmesek… nem leszünk…” Már majdnem a csúcsra értünk. Égett műanyag szaga lepte be a kocsit, ráesett a hamu az ülésre. Mire visszatekintettem az útra, már a szélvédőnek csapódott. A kölyök és a biciklije. A leengedett ablak miatt éles, robbanáshangja volt. A bőrömet ellepte a víz, éreztem minden ruhadarabom, ahogy a testemhez simult. Megálltam, a szélvédőről csúszott. Súrlódtak egymással. Mint az ablakmosás, olyan hangja volt.

Újra az utcán találtam magam, egy kört futhattam. Ott álltam a házam előtt, lélegeztem. Hallottam a dobhártyám lüktetését, a hajam homlokomra lapult, elővettem a kulcsom és bementem. Közeledett az éjfél, nem aludtam. Visszagondoltam, hogy is felejthettem el, ami történt? Én voltam a hibás, figyelnem kellett volna, mégis mit tud egy gyerek az utakról? Nem kellett volna az arcnak megégetnie az ülést, nem kellett volna a másik sávon közlekednie, főleg egy emelkedőn, nem kellett volna… Szirénák, piros, kék. Emberek állnak mindenfelől… az autókból látom az egyiket szitkozódni, én sem így

‍

Ötödik nap

…terveztem a napom, öregember. Ekkor kezdtem el itt dolgozni, emlékszem, kirúgtak a tanári állásomból. Dühös voltam rájuk. Én is ezt tettem volna, de miért kellett? Nem volt személyes, nem volt szándékos, nem voltam hibás, de sajnálom, és bűnhődöm és bűnhődöm és bűnhődnöm kell.

Akkor változott meg minden. Nem láttam többé azt az arcot. Nem hallottam több viccet. Elköltöztem. Köd volt és füst a légkörben. Hosszú órákat vállaltam, amúgy sem aludtam jól. (Adnom kell egy esélyt magamnak.) Fáradt szemeim csak múlást és hiábavalóságot láttak. Még a nap is elfeledkezett rólunk. Megfeledkeztem a kölyökről, legalábbis ezt gondoltam. Hányinger kapott el bárkitől, aki beszélni akart velem. Meg fogsz halni, ember, mégis miért közelítesz? (Bocsáss meg magadnak!) Visszataláltam a poharakhoz, talán megláttam bennük a fényt egy előző világból.

Változott a szoba körülöttem. (Engedd!) Ámulatba ejtett. Olyan voltam, akár egy gyerek, aki elveszett a képzeletében. Csakhogy ez valóságos. Nem is tudom, mi változott. Észrevettem egy repedést a falon, amit még soha. Pacsirták hangjait hallottam. A túl rövid sötétítőm mögül beférkőzött a szobámba egy árva napsugár. Reggel volt és elkéstem. Rendben.

Elmentem dolgozni.

‍