.svg)
Életmű
Az utóbbi időben testesebbek lettek
a verseim. Ki is fakultak. Szürkültek.
Fehéredtek. Lehetne másképpen is persze.
Botoxolt jambusok. Festett szakáll. Kigyúrt
bicepsz. Feszes has is talán. Egyenes tartás.
Ruganyos rímek. Egészen könnyed járás.
Ahogy fiatalosan befordulsz egy sarkon.
Pontosan bemért enjambement. Hiszen
meg kellene őrizni a látszatot. Csakhogy
ettől még minden elnyűttebb ott belül.
Mármint a vers oka, célja, haszna. Éppúgy,
mint az élet értelme. De nem tehetek róla,
nem akarok hazudni. Mert nem erről szól
az irodalom. Ha olyan verset írnék, mint
húszévesen? Mint harminc-, negyven-
vagy ötvenévesen? De miért? Óvatosan
lépkedve, ha nem látja senki? Amikor
látják, már-már szökdelve fel a lépcsőn?
Amíg még sikerül. Legfeljebb ennyi
engedményt tehetek. Tudnotok kell mégis,
hogy igazodik hozzám, amit írok. Vagyis
a költészetem. Olykor én is így nevezem,
ha némi pátosszal gondolok vissza arra,
amit eddig megírtam. Mostanában például
hetvenkét évesek a verseim. Már az is
elégtétel, ha nem változnak gyorsabban,
mint én. Lehet, hogy később majd kell
protézis is. Egyre több régi költőt idézek
a verseimben. Egy ideig még működik
ez a módszer. Rájuk nehezedem. Most is
milyen jól találna ide Arany János! Egészen
más irányba vinne. Megpróbálhatnám.
Hogy „költő, hazudj”. De rajtafognának.
Ő sem gondolta komolyan. Hát előbb-utóbb
majd szegecsek. Varratok. Sokféle pótlék.
Még nem nagyon szorulok rá az ilyesmire.
De ha nem akarok hazudni, mind lassúbb,
mind bőbeszédűbb verseket kell írnom.
A teremtés maradéka
Átjár hozzánk egy kékesszürke macska.
Egészen különleges. Utána is néztünk,
ahogy megláttuk. Úgy hívják, hogy brit
rövidszőrű. Van orosz rövidszőrű is,
az mintha kicsit másabb. Meg hát most
inkább legyen brit. Nem gazdátlan állat
egyébként. Nincsen nyakörve, de tiszta.
Ápolt. Valaki nyilvánvalóan gondját viseli.
Az a helyzet, hogy nem nagyon szeretem
a macskákat. Anna viszont igen. Lassan
én is megadom magam. Lejön a garázs
tetejéről, hozzánk somfordál, dörgölőzik,
kínálkozik. Játszani akar. Adunk neki
joghurtot, biztatjuk, belekóstol udvariasan.
Nem éhes. Próbál bejutni a házba, eddig
még nem engedtük. Ugyanúgy megy el,
ahogy jött. Majdnem két méter magasra
ugrik, hogy elérje a párkányt. Árulásnak
érzem az egészet. Még egy éve sincs, hogy
elpusztult a kutyánk. Megsirattuk. Majd
eltüntettünk mindent, ami az övé volt.
Amíg élt, nem járt macska erre. Talán
a szaga sincs már sehol. Bár azért furcsa,
hogy ez a macska is csak az udvarra
jön be, aztán a verandára. Sohasem megy
hátra a kertbe, ahol a tavaly még a kutyát
tartottuk. Kinézek reggel az ablakon,
itt van megint, felmászott az asztalra
a verandán, turkál a nagy cseréptálban,
amelybe a sok csigát, kagylót, kavicsot
gyűjtjük. Nyáron Annával az Égei-tengeren
úszás után hosszan sétálunk a homokban.
Minden nap összeszedünk egy maréknyit
a teremtés maradékából. Csigaházat. Kagylót.
Évezredekig csiszolt kavicsokat, amelyek
Médeia korában még hatalmas kőtömbök
voltak. Bele-beleszimatol a macska a tálba.
Kerülgeti. Nem tud elszakadni tőle. Lehet,
hogy érzi a tenger szagát. Ki tudja. A sós víz,
a cikázó halak, a repedések közt feketéllő
tengeri sünök illatát. Mindent, ami már
nincsen. De volt. Aztán csalódottan leugrik,
és elmegy. Hosszan nézem a napsütötte
tálat. Ha az idén is eljutunk oda, gyűjtünk-e
még valamit? Hullámzó tenger voltam én is
egykor. Próbálok emlékezni. De csak üres
csigák, kiszáradt kagylók, poros kavicsok.
Érzed-e mégis a hullámverést? Legalább
úgy, ahogy az a macska reggel a verandán.
Üres csupor
Hajnalban indultunk keresztapámmal.
A lőtér közelében, egy régi őrháznál
álltunk meg. Kifogta az ökröket, valami
béklyófélét kötött a lábukra, hagyta őket
legelni. Volt ott egy keskenyvágányú
vasút, már szinte teljesen benőtte a fű,
évek óta nem használták. Ezen vitték le
a fát valamikor. Bementünk az elhagyott
őrházba, keresztapám kicsomagolta
az ennivalót egy ládára, reggeliztünk.
Még azelőtt, idejövet megálltunk egy
tisztásnál, teleszedett egy pléhcsuprot
égőpiros földi eperrel. Most odatette
az ablakpárkányra. Megtelt az őrház
eperillattal. Közben kilépett ránézni
az ökrökre. Hirtelen betódultak az ajtón
a katonák. Fáztak. Dörzsölték a kezüket.
Meglepődtem, de nem féltem tőlük.
Hiszen béke volt. Kérdeztek románul,
de nem értettem. Az egyikük észrevette
az ablakpárkányon az epret. Szemelgették.
Mint egy-egy vércsepp. Elfogyott lassan.
Nem szóltam semmit. Aztán ugyanolyan
hirtelen el is mentek. Rájöttem később,
hogy lőgyakorlatra készültek. Hallottuk
a puskaropogást. Visszatért közben
keresztapám. Szedelőzködtünk mi is.
Üres csupor a béke. Újratermelődő hiány.
Tagadás
Fiatal lányként ment el Amerikába,
és több mint negyven év múlva
hazajött látogatóba Anna néni.
Írtam róla sokszor. Madárcsontú
öregasszony volt. Csak a két keze
olyan nagy, olyan erős, olyan inas,
olyan oda nem illő. Mit csinált
vajon Arizonában? Mindegy.
Hozott ajándékba mindenfélét.
Színes pulóvert. Használt karórát.
Sokat mesélt, hogy milyen volt
lánykorában itthon. Alig beszélt
Amerikáról. A sokat is, a keveset is
magyarul mindig. Csakis magyarul.
Mintha el sem ment volna. Soha
bele nem vétett. Nem keverte
angol szavakkal. Kivéve azt,
hogy nem. Magyarul mondta
az igent. De ha valamit tagadni
kellett, angolul vágta rá, hogy no!
Észre sem vette, hogy nem
magyarul szólt. Megjegyeztem,
de nem érdekelt túlságosan.
Kamaszfiú voltam. Sok-sok
igen volt akkor bennem.
Kevés volt még a nem. Csak
mostanában töprengek rajta,
hogy amikor messzire el kell
menned, miért éppen ezt a szót
felejted el magyarul, hogy nem.
Vagy miért ezt tanulod meg
a legjobban angolul?
