Életképek Kolozsvárról és a Kuncz családról

Sok oka lehet az emlékírásnak. Régebben főleg azért fogtak tollat az emberek, hogy a nagy eseményekről írjanak, amelyeket átéltek, hogy tanulságos életútjukról valamilyen emléket hagyjanak. Napjainkban emellett a családi emlékek átadása is előtérbe került: az utódoknak közvetíteni a megelőző nemzedékekről olyan emlékeket, amelyek másként feledésbe merülnének, a családi hagyományok ápolására késztetni az utódokat.
Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda is azért fog tollat, hogy fiának, Jancsó Miklósnak elmesélje mindazt, amire az ősökről emlékszik, amit saját fiatal éveiről feljegyzésre érdemesnek vél. Ahogy azonban személyes élményeihez ér, már egyre jobban belelendül az írásba, s fokozatosan nagybátyja, Kuncz Aladár kerül a történet központjába. Az a férfi, író, közéleti személyiség, akit talán legtöbbre becsül környezetéből, s aki – úgy tűnik – bevallatlanul is szerelmes belé. Bár közöttük több mint két évtizedes a korkülönbség.
A szerzőnő csak saját memóriájára, levelezésének megmaradt darabjaira s nagybátyja, Kuncz Ödön naplójára támaszkodva idézi fel a múltat, az utóbbi forrásból egész passzusokat átvesz. Az 1907-ben született Máthé-Szabó Magda még ismerhette nagyapját, Kuncz Eleket, az 1892-től 1915-ben bekövetkezett haláláig Kolozsvárt tankerületi főigazgatóként nagy tekintélynek örvendő tanárembert. Kuncz már mint özvegyember érkezett Nagyváradról Kolozsvárra, s egyedül nevelte fel három leányát és öt fiát. A fiúk mindegyike diplomát szerzett: Adolf (1882) körjegyző, majd katonatiszt lett, Ödön (1884) jogász, egyetemi tanár, akadémikus, Aladár (1885) író-szerkesztő, Andor (1888) orvos, Lajos (1890) jogász. Mindegyikük életpályájáról és leszármazottairól rövid összefoglalást kapunk. A lányok közül az 1880-ban született Vilma 1901-ben a Székelyföldről érkező Máthé-Szabó Károly (1876) éppen diplomát szerző orvoshoz megy férjhez. Székelykeresztúron, majd 1903-tól Erzsébetvároson élnek, a férj körorvosként dolgozik. Három felnőtt kort megélő gyermekük Margit, Magda és Márta. Az édesapa 1912-ben bekövetkezett halála után Vilma mama a lányaival Kolozsvárra költözik Kuncz Elek lakásába. Így a kis Magda ötéves korától szemtanúja a család és a város történetének.
Csak mellékesen ír iskolaváltásairól, 1925-ben a Marianum diáklányaként letett nehéz érettségijéről, s azután az éppen Kuncz Aladár tanácsára választott egyetemi francia–magyar szakos tanulmányairól. Sokkal inkább érdeklik a családi-társadalmi élet történései. A Kuncz-fiúk körül állandóan buzog az élet. De a Kuncz-lányok – különösen a ritka szépségű Magda – körül is forgolódnak az udvarlók. Többnyire nem a szerelem győz a párválasztásokban. Humoros történetek, bálok, társasági-erkölcsi szokások leírása, az öltözködés jellemzése teszik színessé az oldalakat. Milyen hihetetlen gesztus: Vilma húgának a műtét utáni felgyógyulása örömére – egy egyetemi bankettet követően – éjjeli zenét ad a jogászprofesszor, Ödön nagybácsi és a műtétet végző fül-orr-gégész professzor.
Vilma életének talán legnagyobb eseménye, hogy a Katolikus Státus támogatásával kétéves ösztöndíjat kap francia nyelvismerete tökéletesítésére Grenoble-ba. 1927 őszén Kuncz Aladár kíséretében érkezik meg tanulmányai színhelyére. Utóbb Párizsba is eljut. Ekkor már nagybátyjával csak franciául leveleznek. Tőle kapja a tanácsokat ideje jó hasznosítására. Kuncz tudományos kutatásra is rávenné, de erre már nem vállalkozik. E franciaországi stúdiumok képezik az emlékezések második élményrétegét.
A harmadik élményréteg Kuncz Aladár életéhez, személyéhez fűződik. Főleg az egykori levelezés tükrében olvashatunk a franciaországi fogság eseményeiről, majd az író budapesti tanári pályájáról. 1923-as Kolozsvárra érkezésétől fogva pedig egy fedél alatt laktak, úgyhogy Magda szemtanúja lehetett az író itteni életfolyásának. Igazi bohémélet volt ez: késői kelés, szerkesztőségi munka, s azután vendéglők, társaság, s este rendszerint az Óvári-ház klubélete. Erről tanulságos sorokat olvashatunk:
„Dadi jóformán minden estéjét Óváryéknál töltötte. Egy azóta elveszett levelében, amit Óváryék érdekében írt, elmondta […], hogy mit jelent az Óváry-ház az erdélyi magyarság szempontjából. Emlékszem, azt mondja, e nélkül ő sem maradt volna itt. Ezt el is hiszem, mert itt nagyon sok érdekes ember fordult meg, voltak rendszeres, mindennapi, valóságos családtagnak tekintett vendégek, de nem jöhetett Kolozsvárra valamilyen neves ember, aki az Óváry-házat elkerülte volna. […] Az Óváry-ház állandó vendége volt báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola, aki mindenütt vezető szerepre törekedett, erőszakos egyéniség volt, azt hiszem, politikai és társadalmi téren beleszólt mindenbe. Mindenesetre érdekes és színes egyéniség volt, én nem szerettem, valahogy mindig feszélyezett a vele való együttlét. Nem mulasztott el semmi nyilvános szereplést, a marosvécsi helikoni napoknak állandó vendége volt, jobban mondva mindig a háziak között említették. Ha Pesten volt, a miniszterelnöki palotában vendégeskedett, jó barátnője volt Bethlen Margitnak. A miniszterelnöki autó vitte a Herzog-klinikára a nagybeteg, híres író [Kuncz] látogatására. Nem tudom, miért ragaszkodott hozzá, hogy én felkeressem, néhányszor voltam nála. Akkor Grois Laci volt a barátja, de a múltjában nagy repertoárja volt, köztük Bánffy Miklós és mások.”
Kuncz Aladár betegségének lefolyásáról az első jelektől – s közben a Fekete kolostor megfeszített írásáról (kézzel, nem pedig írógéppel, ahogy néhol említik) –, a kolozsvári, majd budapesti kórházi kezelésről és a temetésről hiteles leírást kapunk a kötetben. Az odafigyelés már több is, mint ami egy nagybácsinak kijár, bizonyítja a kölcsönös érzelmi vonzalmat. Teleki Ádám mondta Jancsó Miklósnak: „Kuncz Aladár szerelmes volt édesanyádba”.
Kuncz temetésével ér véget az emlékirat. Kuncz volt Magda életének legjelentősebb szereplője. Akkor már befejezte tanulmányait. Letette a tanári vizsgát, megkapta oklevelét. Egy évet tanított is a gyulafehérvári katolikus gimnáziumban – nő létére fiúiskolában!
Csak sajnálhatjuk, hogy nem folytatódik az emlékezés. Hiszen még lett volna írnivaló apai unokatestvéréről, Cs. Szabó Lászlóról is. Úgy tűnik, hozzá is fűzte érzelmi kötődés. S azt is elmesélhette volna, hogyan talált rá Jancsó Elemérre, az irodalomtörténész tanárra, hogyan alakult közös életük – legalább fiuk, Miklós megszületéséig. Ha a szerző nem tette, fia vagy a kötet gondozója adhatott volna egy rövid életrajzot. E sorok írója itt annyit fűz a történet végéhez, hogy Jancsó Elemérné – akit személyesen ismert – 1958-tól 1962-ig a kolozsvári Brassai Középiskola magyartanára volt, onnan ment nyugdíjba. 1982-ben hunyt el.
Az Emlékirat érdekes, de nem könnyű olvasmány. Ugyanis a családtagoknak mind beceneve van, s a szerző ezen emlegeti őket. A kötet végén található egy családfavázlat, s oda beírták a polgári nevek mellé a becenevek megfejtését is. Az öt fiú például a Doli, Dédi, Dadi, Nyuszi, Laci névre hallgatott. A szerző bizonyára nem gondolt a közzétételre, mert akkor többszörösen átfésülte volna a szöveget. Ezt a kiadvány gondozói is csak részben tették meg. Amit ír, kétségtelenül közérdeklődésre is számot tarthat, ami pedig Kuncz Aladárra vonatkozik, az forrásértékű.


Jancsó Elemérné Máthé–Szabó Magda: Emlékirat. Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról. Gondozta Székely Melinda és H. Szabó Gyula. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2016.