Életigenlés líraian (Bánki Éva Át című verseskötetéről)

Bánki Évát, biztos vagyok benne, legtöbben mint prózaírót ismerik. Az Esőváros, a Magyar Dekameron vagy az Idő-trilógia szerzőjeként. 2022 novemberében azonban egy átfogó, hosszú évek alatt kiérlelt és összeállított verseskötettel jelentkezett, amely sokak számára egyrészt meglepetés lehet, másrészt erős visszaigazolás is, hiszen Bánki Éva munkái – legyen szó esszéről, prózáról vagy publicisztikáról – valójában hemzsegnek a költészettől.

Az írói tevékenység általában versek írásával veszi kezdetét, ez szinte közhely, nyilván összefügg a műnem, illetve a műfaj sajátosságaival és az alkotói hirtelenséggel, a túlfűtött érzelmek meglétével, a közlési szándék intenzitásával, és még bőven lehetne sorolni az okokat. Bánki Évánál ez is, mint sok más dolog, úgy látszik, fordítva működik, mert bár az Át versei nyilvánvalóan nem az eddig napvilágot látott prózai munkáit követően születtek (vagy legalábbis messze nem mind), önálló verseskötete (legalábbis a saját nevén) eddig még nem jelent meg. Viszont ha arra gondolunk – s ami miatt annyian rajonganak történelmi vonatkozású és a képzelet különféle mélyrétegeit megmozgató írásaiért –, hogy a prózában való kibontakozás közben érett ilyen sokrétűvé, élővé és időnként történetközpontúvá költészete, már könnyen úgy érezhetjük, hogy a bevett sorrendet érdemes volna többeknek áthágniuk.

Az Át című kötet tele van komoly (élet)tapasztalatról árulkodó, filozofikus szövegekkel, utazással, intenzív figyelemmel, rácsodálkozással és kérdésekkel, történelmi/mitológiai alakokkal és hittel – talán ennek az utolsó, cseppet sem elhanyagolható dolognak a legerősebb a jelenléte a könyv verseiben. És többek közt a „perlekedő” jellegből fakad kifejezetten szókimondó és érezhetően a szégyent is leküzdeni vágyó, arcpirítóan pontos s néhol fájó őszintesége. Szó van még a versekben a testről, annak romlásáról, vagyis a betegségről, mely szűk helyre zár, de a gondolatoknak, a félelmeknek és persze a szorongásnak mégis hatalmas teret biztosít.

Az öt ciklusra tagolódó könyv egyes részei a költészet bizonyos értelemben központi témáit járják körül, majd hatolnak igencsak a mélyükre. Az első, az Ahogy a dolgok című egység úgymond felvezető; amelyben a beszélő megérkezteti az olvasót, ez az egyetlen vers bevezetés a kötet világába: utazás, rácsodálkozás az új világba való megérkezésre, tudomásulvétel – bizonyos értelemben leszámolás a régivel –, ahol felfedezetlen partok várnak, s ahol már nem lehetséges ugyanazt a nyelvet beszélni, mint eddig. A második ciklus „főtémája” az utazás mellett a szerelem, de korántsem a klasszikus értelemben vett ódákat kellene itt érteni, a beszélő ennek a fel-fellobbanó és sokszor inkább gyötrelmet okozó érzésnek az árnyoldalait vagy csak a hétköznapiságát mutatja föl, helyezi a középpontba. A harmadik és a negyedik, a Csak a család és a Csak a többiek című ciklusok a legösszetettebbek, de az biztos, hogy a hétköznapi harcok bizonyosságainak-bizonytalanságainak erős lenyomatát képezik, amelyekben helyet kapnak a betegség-versek, a beszélő gyermekkorának hosszan ható eseményeit, traumáit, a közösségi életet (szeparáltságot), az érintkezés és ugyanakkor a közlés, a megértetés bizonyos fokú lehetetlenségét – a nyelv korlátaiból fakadó kiszolgáltatottságot – boncolgató költemények. Az utolsó Csak című, talán legletisztultabb ciklus középpontjában elsősorban az idő és a hit áll. A ciklikusság nemcsak az idő, a kötet verseinek is sajátja, hogy rendre visszatérnek egyes témák, új kontextusba, megvilágításba helyezve például a szabadságra, a szabadulásra való igényt: „És ha másokkal sokat hallhatatlankodsz, elhagyhatod / ezt a nyomorúságos várost, ahol minden csatát / újrajátszanak… de vajon tényleg és örökre elhagyhatod-e? / Hajnalban hallhatod, hogy bőgnek félelmükben / az oroszlánok, akiket a rómaiak hurcoltak ide… ­Hallhatod, igen / Ha még nem öregedtél a kövekhez. / De ha könnyedén átutazol felettük, / (elegánsan, térképpel vagy térkép nélkül), / csak sóváran remegő hidakat látsz. // Mert mind szabadulnánk.” (Budapest)

Bánki letisztult, időnként meglepően puritán mondataiban egyszerre van jelen az önmegszólítás, a beszélő saját létezése értelmének keresése: „De félek Istentől. Hogy kiköp, megrág, túlbeszél. / Mint mi egymást. Hogy míg találgatom, / a poszthumán stratégiát, ő jól elzavar, / egy szmájlival, el, el… bele a sárga földbe, / és még jó utat is kíván nekem, // hiszen az ő képére és hasonlatosságára… / hát miben reménykedem?” (Az ő képére és hasonlatosságára); és egy tulajdonképpeni „harc” a másikkal (legyen az egy másik én, azaz fél vagy a beszélő egy másik énje); a különbségek és azonosságok kutatása-föltérképezése, rögzítése: „Ha meghalok, egyedül leszek. Fehér csontok, / gyűrűk, karperecek egy halhatatlan névvel körül- / kerítve. Az én nevem, az én tengerem. Az én sorsom, / az én ítéletem. Talán az új hazám. Szárazföldem. // Addig a férfiak. Lassan enyésző vörös hullámok. / Lökések. Szitkok. Kurjantások. / Csak azt akarom, / Europé, hogy boldog légy. Nyisd ki, csukd be, állj fel, / kész. Nézz a szemembe! És mosolyogj, ha kérhetem.” (Europica varietas)

Ebben a költészetben azonban valóságosan is jelen van az öröm, ez kifejezetten fontos. A beszélő maga is reflektál ennek jelenlétére, jelenlétének szokatlanságára, egy helyen még azt is megállapítja, hogy boldog, ami a magyar költészetben még akár szitokszónak is beillene, mindenesetre bizonyítja, hogy a komoly és fajsúlyos költészet nem csak a fájdalomról, a veszteségekről, illetve az elhagyatottságról és a csalódottságról kell hogy szóljon. Bánki egyszerre képes a leghétköznapibb szituációkból, a költészet világától első pillantásra a lehető legtávolabb eső témákból kiindulva alkotni szinte mitikusnak mondható szövegeket, ahol így egyszerre van jelen valami ősi, elemi mélység, miközben nem kertel, és a modern kultúrában létező, a fogyasztói társadalomba vetett egyén érzelmi világának hol mélyebb, hol sekélyesebb rétegeit is föltárja: „Tűzhányók, csapdák, barlangok – no lám, / a férfilélek! Mintha egy nagy költségvetésű, amerikai filmet bámulnék, mondjuk, / az Indiana Jones XIV.-et, ahol egy jóképű régészt / kergetek az őserdőben. / Mert van egy üzenetem. / Mindig ugyanaz. Eltépheted, elolvashatod, / megőrizheted. / De én zokon venném, ha egy jóképű valaki / egy képzeletbeli őserdőben engem üldözne. / Hisz én megvagyok. Az én titkaim az enyémek. / Ám mosogatás közben szívesen elábrándozom. / Mi az ön legtitkosabb vágya, asszonyom? / Hogy dzsippel száguldozzam az őserdőben. Az én szerelmeim / mind csalódott, szomorú „egy kávé is jó lesz”, / „holnap majd megmutatom” férfiak. / De nekem ők az egyetlenegyek – ha mondhatom. Csak ez a keserű szél, Kelet-Európa-rozsda, / örökösen fájó télutó ne lenne… Kínos leírni / egy versben (pont egy versben!), / hogy évszakhoz-helyhez nem illően / – se dzsip, se ló, se madárfütty, se dzsungel – / boldog vagyok.” (Szerelem)

Ami még egyértelmű örömöt rejt ebben a költészetben, az a természetről való beszéd. A természetben tartózkodás örömmel teli megélésének bizonyítékait találjuk szerte a kötet ciklusaiban; virágok, kertek, sziklás partok, ahol még az istenek is talán megnyugszanak, békességre lelnek, mert „A szél megelevenít, akár az értelem.” Illetve a beszélőnek – miután vette a fáradságot, és körbenézett az általa (és a számára) teremtett világban – önmaga lehetőségeinek, képességeinek, vágyainak tisztázása, múltjának és veszteségeinek rendszerezése és értelmezése. Szembenézés.

És ami még izgalmasabbá teszi az Át verseit, s a Bánki-univerzumban bizonyos értelemben új elemként tűnik föl, hogy egy-egy résztéma, így sokszor maga a beszédmód is, a kötet alapvető emelkedettségéhez viszonyítva kifejezetten profánnak, néhol vulgárisnak vagy csak egyszerűen banálisnak tűnik. De csak tűnik. Bánki nem ódzkodik attól, hogy akár elcsépelt (hollywoodi) témákat emeljen be a szövegekbe – érzékeltetve nagyon is létező és meghatározó hatásokat; a gondolkodásunkra, az érzelmeinkre ható mechanizmusokat, amelyek könnyedén és szinte észrevétlenül elkorcsosíthatnak, olyan vágyakat és elvárásokat ébresztve az emberben, melyek még akkor sem feltétlenül okoznának katarzist, ha megvalósulnának, elérhetnénk őket.

Bánki Éva Át című verseskönyve fájdalmas és így komoly kockázatot vállaló alámerülés egy különleges összetettségű világba, amely könnyen a mi világunkká is válhat, csak legyen bátorságunk nekünk is belépni.

Bánki Éva: Át. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022.

‍