Életet lehelni a sárba

Tamási alkotói jelenléte, művészi sokoldalúsága, formabontó és mégis az elemiségre visszanyúló stílusa nemcsak novelláinak, elbeszéléseinek és regényeinek szervező motívuma, hanem drámáinak is. De milyennek is álmodta meg Tamási Áron a színházat? „A színpadon sem kívánt mást, mint a »székelység emberi követe« lenni.”

A sepsiszentgyörgyi társulat a Tamási-emlékév, valamint a színház fennállásának 75. évfordulója alkalmából Tamási-évadot hirdetett meg, melynek nyitóelőadására az író születésnapján, szeptember 19-én, este 7 órától került sor a színház nagytermében. Az előadást megelőzően Bocsárdi László, a színház aligazgatója és Szebeni Zsuzsa színháztörténész nyitotta meg „A tiszta lelkiismeret szavának akartam szabadságot adni…” című Tamási-kiállítást, amely három héten át látogatható.

Albu István rendezésében a Hullámzó vőlegény meseszerű példázat arról, honnan is kezdődik az ember „embersége”, és mely ponttól degradálódik az egyén a túlélésért, anyagi jólétért küzdő és a közérdek személyiségelnyomó erejétől átváltozott marionettbábuvá.

Egyetlen sorsfordító dilemma körül szövődnek az előadás eseményei: a festőből lett képkeretező adósságainak törlesztése érdekében vagy érdekházasságra adja fejét, vagy tiszta lelkiismeretére hallgatva a valódi szerelmet és az alkotást, művészi szabadságot, kiteljesedést választja. Az előadás e kettősséget hangsúlyozza, a zene (Bocsárdi Magor) és grafika, azaz a művészethez köthető elemek tartják egyensúlyban a történetet. A fő helyszín Bodrogi (Kónya-Ütő Bence) műhelye, mely sivár, kopott, színtelen. A jelmezek viszont egytől egyig festékfoltoktól, ecsetvonásoktól borítottak, amelyek által beleolvadnak figuráink a történet kontextusába. Azok a bizonyos színek jelzik számunkra az erkölcs, igazságérzet, önazonosság és önkifejezés fontosságát, mely ott csírázik minden egyénben, akik azonban céljaik megvalósítása érdekében gépies, ingerült, harsány karakterekként szólalnak meg.

A keret igen hangsúlyos szervezőelve lesz az előadásnak, nemcsak Bodrogi foglalkozása okán, hanem lánc- és nyaktiló-metaforaként, míg a főszereplő szét nem töri azt egy fejszével, jelképesen is leszámolva azzal a Bodrogival, aki vált volna belőle, ha elveszi az öreglány Terézt (Pál Ferenczi Gyöngyi). Fontos kiemelni a video design (Rancz András) szolgáltatta látványt, amely a misztikumot idézi, az erekben lüktető művészi ösztönt, szépérzéket és a lélek mozgásainak kivetülését. Ironikus módon a festő (Pignitzky Gellért) az előadás elején meghajol, majd elhagyja a színpadot, hogy egy külön emelvényen a játék alatt alkothasson. Különböző technikák, formák, színek keveredésének kaleidoszkópjaként a háttéri vetítés sajátos atmoszférát von az előadás köré. Voltaképp így állítja szembe a rendezés az előadásban megfogalmazott „szép” dolgot és „hasznos” dolgot. Hogy miről is van szó? Míg az előadás mellérendelt viszonyban álló folyamataként alkot a festő, kizárva a külvilág ármányát: szépet teremt, amelyben kifejezi önmagát, addig a cselekmény középpontjában álló, önmagával vívódó főhős, Bodrogi a kilátástalanságban kénytelen önmaga hipokritájaként kereteket gyártani, ami „hasznos”, ezzel megsemmisítve a benne élő „művészt”.

A darab világában minden karakterre jellemző egy belső konfliktus, melyben a materialista én elnyomja, lerombolja az egyén érzelmekkel, érzetekkel tarkított abszolút mivoltát. Persze mindez keverve a csípős székely humorral; ahogy a mondás tartja: „vígan megyünk tönkre”. Bár Kónya-Ütő Bencét több mókásabb, megmosolyogtatóbb és könnyedebb hangvételű karakter bőrében láthatta a nagyközönség az elmúlt időben, Bodrogit kellőképp komolyra, de nem keserűre formálja. Egy olyan karaktert látunk, akinek lelki folyamatai jól tetten érhetőek minden mondatlejtésében, arckifejezésében vagy csellóvonásában. Bodrogi értetlenül áll a tény előtt, miszerint hiába gyárt hasznos eszközöket a közösség számára – emiatt pedig leállósávra állítja valódi hivatását, talán örökre –, a hullámok kezdenek összecsapni feje fölött. Ekkor fogalmazódik meg benne a kulcsmondat: a sárba életet lehelni. Mert bármely kreáció szépsége a hasznosságában rejlik, és a hasznosság a kifejezés és morál szépségében. Cirmos (Pálffy Tibor), az öreg segéd, valamint Gumics (Márton Lóránt-László) és Czimer (Fekete Zsolt), Asztalos (Varsányi Szabolcs), Kovács (Nagy-Kopeczky Kristóf) és Szabó (Korodi Janka) az előadás fő humorforrásai. Pálffy Cirmosa zsigerien ontja a frappánsabbnál frappánsabb válaszokat és már-már filozófiai hatású aforizmákat, hogy az is hihető lenne, ha csak most találná ki őket. Gumics és Czimer a jó, de talán hűségesnek nem nevezhető barátok címszó alatt futó duó, káros szenvedélyük rabjai, akik számára egyetlen hasznos teendő létezik: a pálinka oltárán áldozni. A három testőr: Asztalos, Kovács és Szabó – vagy nevezhetnénk őket a hadaró, dadogó és selypítő triásznak – a nehézkes kommunikáció okozta emlékezetes pillanatok mesteremberei. Mihály (Beczásy Áron), a szekeres ember jellemkomikuma eszelősnek tűnő elvetemültségében, hirtelen lobbanékonyságában és ingerlékenységében gyökerezik. Köteles (Szalma Hajnalka) jegyzőségi írnok neve is beszédes, kilakoltatás szándékával húzza szorosabbra a Bodrogi nyaka köré fonódó kötél hurkát. A munkájából kifolyólag felvett attitűd nemhogy elmosta a nemek közti határt, felvéve egy maszkulinabb vonalat, de sokszor a humor tárgyává válik egy, a „hölgyem” helyett elejtett neki szánt „uram”. Bogyó karakterét (Vass Zsuzsanna) esetlensége és a Bodrogiéhoz hasonlatos szenvedése teszi barátságossá, humorossá és igazán szimpatikussá. Bogyó, bár részese a csel kiötlésének, valamint végrehajtásának, csak eltörik az a bizonyos mécses, és felülkerekedik bűntudata vagy inkább érzelmei Bodrogi iránt. A szerelmi szál erőssége nem a sorsszerű találkozásban rejlik, hanem a két karakter között kialakuló kötelék észrevehetetlenségében. Egyszerűen csak érezzük mi, nézők is ezt a pillanatokba kódolt, váratlan és apró lélekrokonságot, mely a színpadon történik. Cselszövőink, akik szíves örömest kiházasítanák Bodrogit, egytől egyig boldogtalan házasok, de legalább gazdagok: Bagi (Szakács László), Zelma (D. Albu Annamária), Petke (Derzsi Dezső) és Piroska (Benedek Ágnes). Kósa János (Erdei Gábor), a makacs, pénzéhes és ravasz módos úr, főkolompos a meghiúsult menyegzőben. Később Bodroginak ad hálát, amiért felnyitotta szemét, mert eddig saját maga előtt is rejtély volt, hogy kicsoda.

A fokozódó és elnyújtott leánykérésnek a szilveszteri dugójáték vet véget, amikor is annyi igazság és „fény” áradhat ki az emberből, amennyit eddig magába zárt. Megvilágított nézőtér és színpad, erős fehér fény, színészek a színpad szélén a közönség felé fordulva. Így hangzanak el a szilveszteri jelenet sorai, mintha egyöntetű megvilágosodásban lenne részünk. Ekkor pedig minden szereplőből kibukik az a bizonyos belső hang, Bodrogi pedig végérvényesen tiszta lelkiismeretét választja, nem veszi el Terézt, és újból festőként kezd el dolgozni. Hogy mi következik ezután? Egyszerűen csak a happy end.

Tamási Áron: Hullámzó vőlegény. Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Rendező: Albu István. Szereplők: Kónya-Ütő Bence, Pálffy Tibor, Vass Zsuzsanna, Erdei Gábor, Derzsi Dezső, Benedek Ágnes, Pál Ferenczi Gyöngyi, Szakács László, D. Albu Annamária, Márton Lóránt-László, Fekete Zsolt, Szalma Hajnalka, Beczásy Áron, Varsány Szabolcs, Nagy-Ko­peczky Kristóf, Korodi Janka, Bocsárdi Magor, Gáspár Csaba, Pignitzky Gellért. Díszlet- és jelmeztervező: Szőke Zsuzsa. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Video design: Rancz András. Rendezőasszisztens: Demeter Márk-Cristopher. Ügyelő: Veres Bartha Edit. Súgó: Dobra Mária Magdolna.

‍