Elegyes jegyzetek

Történettörténet – irodalomtörténet helyett

Kereken hatvanhárom esztendeje, hogy a Falvak népe bukaresti szerkesztőségében vagy tizenketten valami érdektelen értekezletet tartottunk; ottani magyar szerkesztőségek tagjai. A Falvak népe, amely az Előre nevű napilap fiókkiadványa volt, akkoriban nem a Scânteia-házban, hanem egy belvárosi kertes villában működött. S éppen ebben a kertben üldögéltünk, s hallgatagon, kíváncsian néztünk egymásra, az értekezlet tárgyának kimerítése után; senki sem akart felállani, sem elsőként megszólalni. Ugyanis aznap jelent meg az Előre c. napilapban egy borzalmas förmedvény. (Lehet, hogy ez az „országos magyar napilap” éppen akkoriban változtatott nevet; előbb Romániai Magyar Szó volt.)
„Ideológiai csempészáru az Utunk hasábjain” – ez volt a cikk címe. Hivatalosságot mímelő nyers hangon bírálta az Utunkat, előzőleg közölt Daday Lóránt-elbeszélésekért. Ha jól emlékszem, akkor már ezek Kovács Bálint név alatt jelentek meg. Daday ugyanis még „a régi román világ” idejéből, az első világháború utánról – amikor még Székely Mózes álnéven írt – kellemetlen káderlapot hozott magával, Zátony című regényéért fogházbüntetésre ítélték volt irredentizmus vádjával; majd a Csütörtök című regénye a sztálinizmust is bírálta (egyidejűleg és nem utólag!) s mindez indokolttá tette a még újabb írói nevet.
Szóval csak ültünk csendben s néztük egymást, aztán hirtelen rámeredtünk Szemlér Ferencre. „Ennek a ma megjelent cikknek egyáltalán nincs igaza, hamis kiindulópont alapján hoz hamis ítéleteket. Először is Daday Lóránt jó író, és mindig is haladó beállítottságú volt! És most íme ilyen hangon... mert például, micsoda ostobaság, hogy ne mondjam, marhaság annak a traktorosról szóló elbeszélésnek is az egész értelmezése: hogy ugyanis a traktoros munkagépét leállítja egy borbélyműhely előtt, bemegy megborotváltatni magát, s mikor észreveszi, hogy gyerekek másznak fel a traktorra és piszkálják, félig beszappanozva kirohan az utcára és elkergeti őket; tökéletesen helyes és az adott helyzetben természetes reakció volt, és akkor jön a mi cikkünk azzal, hogy a gyerekek lekergetése a traktorról azt fejezi ki, hogy a szerző el akarja riasztani a fiatalságot a szocialista mezőgazdaság fejlett eszközeitől; és az, hogy a traktoros félig borotválatlan, félig szappanhabosan kilép az utcára, a munkásosztály állatias durva arcát hivatott érzékeltetni és – ez már őrületes zagyvaság, és akkor...” Halk röhécseléssel fogadtuk Szemlér felháborodását, s köztünk volt a támadó cikknek egyik titkos „szövegírója” is!...
Mindennek az adott különleges hangsúlyt, hogy Szemlért mindenki az óvatosság és politikai konformizmus kirívó példájának tekintette. Én különösen, és nem is voltam jóban vele. Mikor egy évvel azelőtt beléptem mint szerkesztő a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadó magyar tagozatához, Szemlér jól megnézett magának, és pár nap alatt megtöltötte a várost; „az Ifjúsági Kiadónál egy sötét levantei ül az íróasztal mögött!” ... (Mit mondjak, nekem még imponált is ez a minősítés, de azért, amikor olvastam Szemlérnek egy versét arról, hogy „a felszabadulás” előtt oly szörnyű elnyomásban éltünk, hogy „nem mozdult a szánk a puliszkaevésre”, megkérdeztem Kacsó Sándort, hogy: „Károly és Mihály királyok alatt mért kellett volna Szemlérnek annyi puliszkát ennie, hiszen banktisztviselő volt?” Kacsó bácsi rám mordult: „Hogy te milyen tudatlan vagy! Szemlér Feri annak idején Brassóban minden délelőtt pontosan tizenegy órakor bement a nagyvendéglőbe, a Koronába, és zónapörköltet evett puliszkával!”) ...
És ez a Szemlér most folytatta: „különben meg vagyok győződve, az egész akció különben Gaál Gábor ellen irányul és egyáltalán, a kolozsváriak ellen”. Érződött, hogy őszintén meg van rendülve! És igaza lett, Gaál Gábort leváltották a főszerkesztőségről és néhány nap múlva megjelent az Utunkban egy nagy, töredelmes „önbírálat”. Később kérdeztem az utunkosokat, hogy ki fogalmazta? De nem emlékeztek semmire, mint pl. Hornyák József. Márki akkor katona volt, maradt volna Szász János, de a szövegnek egy különösen sötéten hangzó mondata ezt eléggé kétségbevonhatja: „megtettük a szükséges szervezeti intézkedéseket” – ez gyöngéd női lelkületre vallott.
Dadayt dési lakhelyén letartóztatták és nagyon brutálisan bántak vele. Szerencsére valahol az elvtársak között akadtak „rendes elvtársak” is, akik meghallgatták Szemlér halk, de szigorú szavait, mert pár nap múlva szabadon engedték. Az Állami Könyvkiadó részéről Földes László és Székely János fölkeresték és szerződést kötöttek vele újabb kötet kiadására. Sajnos, már nem sokáig élt; nagyon meg volt viselve.
Székely János különösen el volt ragadtatva tőle. „Nemcsak külsőleg kelti egy előkelő személyiség benyomását, hanem lélek dolgában is igazi arisztokrata!” (Különben Székely Jánost Gaál Gábor akkori meghurcoltatása ihlette az Irgalmas hazugság című drámája megírására; legjobb drámai művei közé tartozik, mindenesetre a Dózsánál sokkal jobb és igazabb.)
Később, egy alkalommal Bukarestben, a Lipscani-on lévő Mureşul vendéglőben egy szombat esti áhítat alkalmával (miközben a prímás halkan húzta a fülünkbe: „Ki tanyája ez a nyárfás, a vezérünk Kurkó Gyárfás”, aki akkor már hosszú évek óta magánzárkában ült), Paál Árpád szomorúan elmesélte, hogy azt a bizonyos ledorongoló cikket ő és Halász Anna fogalmazták, Robotos Imre főszerkesztő utasítására; ám aláírni már nem voltak hajlandóak, ezért Robotos parancsára Nemes Gizella, a mezőgazdasági rovat protekciós alapon felvett kezdő újágírónője írta alá; aki még örült is, hogy valamivel hasznossá tehette magát!
Ami Daday legtartalmasabb írását, a Csütörtök című regényét illeti: az irodalomtörténet még mindig csak kerülgeti; bár új kiadása is jelent meg, mindenki úgy tesz, mintha nem jutott volna el hozzá. Nem is csoda, nagyon zavarba hozza nem az egyszerű olvasót, hanem az „ideológust”; főleg, ha minden motívumának mélyebb, titkosabb értelmet is tulajdonítunk. A cselekmény 1916-ban kezdődik, amikor a román hadsereg dél-erdélyi betörése után a Monarchia csapatainak visszavonulását csendőrhátvédek fedezik; a regény szereplői, egy román fiatalember és nővére, elképedve látják, hogy e hátvédek milyen önfeláldozó kötelességtudással teljesítik a parancsot, amikor halálig kell harcolniok! Néhány hónap múlva, a Hindenburg-féle ellentámadáskor, a fiatal román nő maga is fegyverhez nyúl és magyar katonákra lövöldöz. Elfogják, de kivégzése körül bonyodalom merül fel; ugyanis állapotos!...
Közben öccse átszökik Moldovába, beáll a román hadseregbe, és annak keretében tér vissza több mint két év múlva. Újságíró lesz, keserűen tapasztalja, hogy a „Regátból”, vagyis a Kárpátokon túlról beáramló politikusok, tisztviselők és üzletemberek milyen harácsoló módon veszik át a hatalmat; ő egyre inkább radikalizálódik, balra tolódik. Majd egy illegalista orosz aktivistanővel esik szerelembe, aki ráadásul trockista is; ilyeneket mond, hogy „Sztálin a tervgazdaság pityke gombjáért eladta a világforradalmat”... A nőt elfogják, halálra kínozzák; hősünk erre végleg szakít osztályával, belép a kommunisták közé, majd a grivicai harcok során életét veszti. (A forróvizes fecskendővel a sztrájkoló vasutasokra támadó katonák ellen fordul, a vízsugár azonban a magasfeszültségű villanyvezetékkel találkozik és halálra rázza!)
Bizony, nem könnyű ma egy ideoló­gizáló irodalomtörténésznek mindezt sokatmondó jelkép gyanánt feloldani!
Mohi Sándor dési festőművészt kezdettől fogva erős érdeklődés fűzte a szintén Désen élő íróhoz: festett róla egy portrét, ami azonban éppen olyan, mintha Maxim Gorkijt ábrázolná. Egy fényképmásolatot őrzök róla a könyves polcom mellett. Jön egy öreg varrónő s azt mondja: Há’ már rég kimentek az oroszak, mért tartja ezt még a falon?... Há’, úgy érzem, amíg a Csütörtök előtt csütörtököt mond a nagy irodalomtudomány, addig bizony ott tartom.
Szemlér Ferenc időskori életvitele pedig azt ábrázolja, hogy a történelem és a személyes sors útvesztői arra kényszeríthetik ugyan az embert, hogy teljesen lehúzott lánggal, konformista módjára éljen, de ha életbevágó dolgokról van szó, az igazságért akkor is tehet valamit, ha félhangosan, rekedten suttogva közli. Szeretnék még majd egyet s mást mesélni róla, de addig is ajánlom háziolvasmányul Búvópatak című költeményét...
Legközelebb Csontváry festőművészről és dr. Sárosy György labdarúgóról szeretnék valami összefüggőbbet írni.