El. – Emléksorok a modern Herkulesről, Jancsó Miklósról

Albert Levente felvétele

„A bohóc csak akkor fordult előre, amikor végleg eltűnt szeme elől a kivilágított Cirque Internationale. Nézett előre a bohóc, nézte az országutat, nézte sokáig rezzenéstelen arccal, mint aki tudja, merre kell menni.” (Porond és menny között, I. rész – Játék az élettel, Kolozsvár, 1997)
A Játék az élettel és egyéb könyvek lelkes szerzője, Jancsó Miklós: elment. Ez év júliusában végzett a betegség a valaha erős testtel. Az írott szó elevensége lép végérvényesen a hang, gesztus, mimika, testtartás: az eleven jelenlét helyébe.
Hadd magyarázzuk a búcsúztatás terminusait.
A rendezői utasítások egyike az el.

El? Hová? Merre?

Közvetlen tanítványai egyetemek (Sapientia, Babes-Bolyai, Protestáns Teológiai Intézet) kolozsvári és más erdélyi karai egykori hallgatói – bölcsészek, tanárok, lelkészek, pszichológusok, nevelők – tanúsíthatják hogyan és mit tanított a szép (voltaképpen kifejező) beszéd stúdiumában másfél évtizeden át. A hangzó irodalom nyelvén feltett létkérdéseket önálló műsorokkal, egyéni vagy feleségével, Rekita Rozália színművésznővel együtt bemutatott irodalmi esteken közvetítette, a klasszikus és a 20. századi magyar művek jó ismerőjeként.
Színművészként évente mintegy 2-3 szerepben láthatta őt a színházi közönség Tamási Áron Mókájától (Énekes madár 1968) az Ajaxig (Shakespeare: Troilus és Cressida, 1998) – bár a világot jelentő deszkákkal vagy saját színészi múltjával való ambivalens viszonyát jelzi: hogy amikor később kóbor kutyát fogadott örökbe a család, annak – önirónia ez? keserű metaforizáció? – Ajax lett a neve.
Itt közöljük emlékeztetőül a sikeres karakterszerepek és színpadi jelenlét tanúságaként Jancsó Miklós (nem teljes) szerepkatalógusát: Kömény Móka (Tamási Áron: Énekes madár 1968); Kis Caschou (Andrée Lacour: Érettségi előtt, 1968); Fotoriporter (Méhes György: Miből lesz a cserebogár, 1971); Miroiu (M. Sebastian: Névtelen csillag, 1971); Újságíró (Bálint Tibor: Sánta angyalok utcája, 1972); Szolga (Carlo Goldoni: A fogadósnő, 1973); Vadmalac (Fodor Sándor: Csipike, 1973); Horace (Miliére: Nők iskolája, 1973); Pandúr (Hunyady Sándor: Pusztai szél); Fellegjáró (Mazilu, T: Ezek a képmutató bolondok 1979); Fiú (Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, 1980); Beppo (Heltai Jenő: Néma levente, 1982); Tamássy hadnagy (Nóti K: Nyitott ablak 1984); Duzzog (Vörösmarty: Csongor és Tünde, 1984); Krisztyán Tódor (Jókai Mór: Az aranyember, 1984); Miklós (Méhes György: Drága gyermekeim, 1986); Rosenkrantz (Shakespeare: Hamlet, 1987); Nae (Caragiale: Zűrzavaros éjszaka, 1988); Dr. Szakolczai Bálint (Heltai Jenő: Naftalin, 1990); Kovacsóczy Farkas (Márton László: A Nagyratörő, 1992); Törzs (Spiró György: Csirkefej, 1992); Charles (Shakespeare: Ahogy tetszik); Tábornok (Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai, 1992); Gyalu (Shakespeare: Szentivánéji álom, 1992); Jakab (Hunydi Sándor: Erdélyi kastély, 1993); Papp Ferke (Szép Ernő: Patika, 1993); Múr-Szúr herceg (Szilágyi Andor: Leander és Lenszirom, 1993); Skibinski (Spiró György: Az imposztor, 1994); Államtitkár (Székely János: Mórok, 1994); Színészkirály (Tom Stoppard: Rosenkrantz és Guildenstern halott, 1994); Baltazár (Shakespeare: Tévedések vígjátéka, 1995); Tóni (Carlo Goldoni: Csetepaté Chioggiában, 1995); Ajax (Shakespeare: Troillus és Cressida, 1998); David Collins kapitány, hadbíró (Timberlake Wertenbaker: Kinek kell a színház?, 2000).
A színházpolitikával, a színtársulat tagjának a színház belső rendszerében való helyzetével kapcsolatos fájdalmas kolozsvári vitákból (az 1990-es évek vége) nem került ki nyertesen. Vagyis inkább másféle nyereséggel számolhatunk az ő esetében: az irodalomra leléssel, egy nyelv felfedezésével, amely legalább annyi koncentrálást követel, mint a színpadi mozgás, de sem súgó, sem ügyelő nem sürög-forog a háttérben. A függetlenség felfedezése Jancsó Miklós esetében a prózaíráshoz köthető. Az életidő utolsó évtizedei, az íróvá válás évei sajátos szereplehetőségeket kínáltak a tényleges színházi státuszát elveszített embernek – a parabolától a családállítás prózaformáiig, a rejtő technikák sokaságától a feltárás, az azonosítás, az irónia, a szatíra megannyi változatáig, az idill és a torzkép közti lélegzetállítóan tágas terekben.
Ami a tereket illeti, Kolozsvár e prózateljesítmény eseményeinek leginkább kitüntetett színhelye. Művelődésének, színházi és társadalmi kapcsolatainak eleven képeit kínálják a Jancsó Miklós könyvek, amelyek ezután megkerülhetetlenek dokumentáris értékük miatt (az indulatosság a tárgyból következhet), szerzőjük beavatottsága és a bemutatott részletek célszerű elrendezése okán. A Csiky Gergely-breváriumként is felfogható doktori disszertációját Kozma Dezső irányításával készítette, az eredeti színháztudományi kutatásokra épülő kötet Kolozsvárt jelent meg Csiky Gergely színpadi világa címmel (Scientia Kiadó, 2005). „A mindenkori előadás főszereplője a színész.” – olvasom a disszertáció bevezetőjében Jancsó Miklós krédóját. Tíz évvel korábban jelent meg első prózakönyve. A jelen írás bevezetőjében idézett bohócparabola 1997-es kötetét zárja. Ebben a novellában nevezte hősét modern Herkulesnek, egyértelműen az Ady-vers utalva („s szegény muszáj-Herkules, állom…”).

Mit is kellett „állni”?

A most sajnálatosan lezárult írói út a színpadtól a stúdióig tart, közönségtől közönségig. A színpadi közönségtől való lassú búcsúzás története ez – de mégis inkább a közönség meghívása az olvasás megismerő-önmegismerő szerepeibe. Az olvasó közönségbe vetett bizalom kimunkálásának évtizedei az idei évig tartottak, illetve Jancsó Miklós Volt egyszer egy Kolozsvár című könyvének tavalyi megjelenéséig.
Az írópálya elemzésénél maradva: a tárgy meghatározása könnyebb. Miről írhatna egyébről az író, mint ami foglalkoztatja, s az ő esetében ez amolyan életre-halálra érdeklő témákat jelent: a mindenkori színházat és ezen belül azt is, amelyet gyermekként megismert, és amelynek tagja volt 1968-tól több, mint három évtizeden át. Milyenek voltak a kiszállások (anekdotává tömörödő, amolyan Heltai Jenő-féle emberi történetek…), a belső viszonyok, a színházi illúzió hogyan jön létre, és milyen a szétfoszlása. Könyvei egyik tárgya a színház mint egyetemes emberi szimbólum. A társulati szellem és annak hiánya, a színházi üzem mint mindenkori tragédiák terepe. Családjáról sem hallgat a szerző, ha megtalálta az erről beszélés hangját: irodalomtörténészek, politikusok, írók, művelt asszonyok, érdekemberek és szelíd szenvedők kolozsvári köreit. A családi tragédia, leánya, Noémi halála (2010) más dimenziókat adott az emberekhez, a nyelvhez való viszonyának.
Ha áttekintünk könyvei során, az írói nyelv önállóságát, az eredetiség jegyeit kell keresnünk és ezek egyre egyértelműbbek a huszonegy esztendő termésében: Vilma, te édes (Dacia Kiadó, 1995); Játék az élettel (Dacia Kiadó, 1997); Tömegszereplők (Tinivár, 2000); Kandi kamera (Irodalmi Jelen Könyvek Arad, 2006); A megfizetett taps (Stúdium Kiadó, 2007); A kényelmetlen hős (Stúdium Kiadó, 2010); Volt egyszer egy Kolozsvár (Jancsó Alapítvány, 2016).
Jancsó Miklós Voltaire-i példázatai igazságkereső könnyedségét, tréfálkozása tétjét ránk hagyta folyóiratokban, kötetekben publikált írásaiban. Felszabadító ötleteihez hasonlókat ma ritkán, leginkább Molnár Vilmos és Fekete Vince írásaiban olvashatunk. Sokáig fogjuk keresni, miben állt a most eltávozott íróember személyiségének egyszerisége. Mit mondott ő egy korai könyve novellahőséről (nem saját magára gondolt?): „Az erőművész, a társulat egyik élművésze, hatalmas férfi volt, és ahogy a cirkuszi státusa is jelezte, nagyon erős. Ebben az óriási testben azonban (gyakran követ el ilyen tréfát a természet) egy naiv, őszinte, és éppen ezért mindenkinek kiszolgáltatott gyermeki lélek lakott” (Porond és menny között, I. rész. Játék az élettel, Kolozsvár, 1997).


Jancsó Miklós (1946 augusztus 12. Kolozsvár–2017. július 17. Kolozsvár).