Éjszaka valaki meghalt érted (részlet)
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 15. (773.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.Noaptea când cineva a murit pentru tine
Eljutok a Dionisie Lupu utcába, csaknem futva fordulok be a sarkon, ám ott, pár tíz méterre az angol nagykövetségtől férfiak egy csoportját pillantom meg, amint félkörben állnak, mintha katonai alakulatként szeretnék lezárni az utcát. Ellenőrzési pont, úgy nevezik az ilyet. Ellenőrzés. A macedón falanx jut eszedbe. Ötödikes történelem lecke. Ellenőrzési pont. A forradalomé. Eszedbe jut a szénfűtéses iskola, ahol az ötödik osztályt végezted, az a mezők közt elveszett, névtelen hely, ahol nem történt soha semmi. Ötödik osztály, amikor megtudtad, hogyan zajlottak régen a csaták, amikor először hallottál a makedón falanxról és arról, ahogy a tízezer halhatatlan elfoglalta a világot. A világ térdre kényszerítésének kongruens dicsősége, amely birodalmakat igázott le.
Forradalmárok ellenőrző pontja, megindulsz hát felé.
Furcsa ez az ellenőrzés. Ilyen még nem volt ezen a világon, és nincs köze a rendes társadalmi normákhoz. Tíz-húsz ember, akik jól ismerik egymást, talán munkatársak valahol a környéken, vagy ki tudja, honnan kerültek ide, akik minden erre járót igazoltatnak. Az utcát lezárták egy fa paravánnal, amit talán az angol nagykövetség elől hozhattak ide, az itt van a közelben, hat 0696-os katonából álló őrség vigyázza. Mindenki tudja. Senkinek semmi dolga az angolokkal. Ez a hely barikáddá alakult, egy alkalmi Gavroche természetes lelőhelyévé. Mit keresnek ezek itt? Mire várnak? Fegyvert keresnek, bármit, ami terroristára utalhat. Vagy csak a szemedbe néznek. A szaruhártyát nézik. Ha terrorista vagy, rettegj az ellenőrzésektől. Ha fegyvered van, rettegj az ellenőrzésektől. Nekem ugyan nincs mitől félnem, de már túl vagyok az első, kellemetlen élményeken. Tegnap, amikor az Egyetemen voltam, ahogy kijöttem a metróból, belefutottam egy ilyen ellenőrzésbe. Alaposan átkutattak és megtalálták a Smena 8-as fényképezőgépemet, amellyel többek közt az ablakokat is fotóztam a Dorobanți téren, mert úgy tűnt, onnan lőnek. A 45-ös számú iskola felső ablakai voltak, az egész környék legmagasabb pontja. Vajon miért gondoltam, hogy onnan lőnek? Nyitott ablakokat fényképeztem. De nemcsak én képzeltem ezt, több százan voltak ott és mindenki próbált fedezékbe kerülni, hogy ne érje abból a szögből golyó. Akárhogy is, nagy reményeket fűztem ahhoz a filmhez. Azt reméltem, majd bizonyítékul szolgálhat. Megtalálták a fényképezőgépet és kivették belőle a filmet. Tiltakoztam, mondtam, én csak azokat az ablakokat fotóztam, ahonnan belénk lőttek. Azt felelték, a román hadseregnek az a fontos, hogy ne fényképezzék le a haditechnikáját. Miféle haditechnikát? Mindenki látta, fényképezte… És ez még csak az első filmtekercs volt. A másodikat ugyanaznap vették el tőlem, még csak vagy hat felvétel volt rajta. Egy kétes külsejű alak türelmesen kiszedte a gépből, és biztosított, hogy a fontos történelmi dokumentumokat majd gondosan előhívják és a történelemnek majd gondja lesz rájuk. December 24-én estére film nélkül maradtam. Nyilván ezek után fel se merült, hogy magammal hozzam a gépet, semmi értelme nem lett volna. Francot lesz rá gondja a történelemnek. Annak annyi.
A Forradalom ellenőrző pontjához közeledem.
– Jó napot, az iratait kérem!
Mindig így kezdődik. A felső zsebemhez emelem a kezem és óvatos, lassú mozdulatokkal előhúzom a diákigazolványomat. Tekintete végigfut a diákságomat igazoló irat második oldalára írt nevemen. Nem a személyi igazolványomat adtam oda. Tudom én, mit csinálok, a személyimet apám írta alá, még akkor, amikor rendőrparancsnok volt abban a megyében, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem. Szerintem elég olvashatóan. Alaposabb vizsgálattal elolvashatja valaki, kérdéseket tehet fel, és mostanság az nem jönne jól nekem. Mi rejtegetni valóm van? Ó, rengeteg! Azt hiszem, jobb eltitkolni, ki vagyok. Jobb, ha senki nem tudja, ki vagyok, mit akarok, mik a céljaim, miről álmodom, mit várok a holnaptól. Senki ne lépjen be az én terembe, ami egyedül csak az enyém. Még ezen az utcán se.
Miközben ezen gondolkodom, érzem, hogy valaki hátulról végigtapogat, hogy lássa, van-e nálam fegyver. Benyúl a hónom alá, a derekamhoz.
– Vedd le a dzsekit – mondja a mögöttem álló, olyan hangon, amelyben nem férnek el árnyalatok.
Leveszem, és rögtön védtelennek érzem magam. Ez persze csupán illúzió, egy farmerdzseki úgysem véd meg semmitől. Miután megúsztam az elmúlt napok lövöldözéseit, kezdek hinni abban, hogy ez a darab vászon varázserővel bír. Legalább annyi varázserővel, mint a futás.
– Aha – mondja az erős negyvenes férfi, aki a vezetőjüknek látszik.
Látta a családnevemet. Aztán azt kérdi:
– Egyetemista vagy?
– Igen – felelem.
– Hol?
A diákigazolványban ez benne van fehéren-feketén. Talán próbára akar tenni. Talán azt hiszi, terrorista vagyok, csak bujkálok.
– Matematika szakon – felelem.
Hozzá kéne tennem: a matematika a túlélés legmagasabb szintű művészete. Azoké, akiket Riemann véd, valahonnan az egekből.
A légzés művészete, a magasztos általánosság, a vészhelyzetekben való gondolkodás, az osztályozhatatlan osztályozásának művészete, megtanít meglátni a különbségeket abban a szűk térben is, ahol semminek nincs értelme. Meg tudok fejteni olyan labirintus-feladatokat, amelyekbe egyetlen más gondolat sugara sem képes behatolni. De ez most nyilván mind nem ér semmit. Itt, az utcán, nincs jelentősége. Nem mondok semmit. Félek attól, ami következhet. Két nappal ezelőtt láttam, ahogy egy embert egy ilyen csoport megvert az utcán. Ez nem a félreértések pillanata.
Hirtelen lecsap a kulcskérdés:
– Van valami közöd a rendőrezredeshez, akit ugyanúgy hívnak, mint téged?
Körém gyűlnek. Kettő a hátam mögött. Érzem. A levegő hirtelen nyomottá válik.
– Igen – felelem. – Az apám.
Idegen szemekkel néz végig rajtam, mintha az ellenséget figyelné az irányzékon keresztül. Nyilván megjegyezte a nevet a tévéből, amikor apa megjelent egy csapat katonával együtt a tévéstúdióban a forradalom első óráiban, hogy bejelentsék, a rendőrség a nép oldalára állt. Végül is számítottam rá, hogy lesznek, akik megjegyeznek egy olyan családnevet, amely ritkán hangzik el nyilvánosan.
Nem is nagyon gyakori. Nem Popescu vagy Ionescu.
Hirtelen ezt kérdezi:
– Ki a parancsnokod és melyik egységbe tartozol?
Rábámulok, és mielőtt válaszolnék, az ajkamba harapok.
– Nem vagyok katona. Nincs parancsnokom.
– Szerintem meg hivatásos katona vagy.
– Nem, nem vagyok.
Jobbra lép egyet és profilból vizsgál. Körülöttem négy vagy öt férfi. Valahol, nem túl messze, megállt pár járókelő.
– Ki most a rendőrség főparancsnoka?
– Nem tudom. Nem követtem az elmúlt órák eseményeit.
– Én úgy tudom, most apád a főparancsnok.
Tétovázás nélkül felelek.
– Nem hiszem, hogy így lenne.
– De igen. Bemondták a tévében.
Nem hiszem. Szerintem csak blöfföl, mint a pókerjátékosok. Folytatja:
– Ha apád a rendőrség parancsnoka, mit keresel az utcán? Azt hiszem, letartóztatunk és átadunk a katonaságnak. Ha nem vagy hivatásos katona, nincs mitől tartanod, ők majd tudják, mihez kezdjenek veled.
Abszurd, noha logikusnak tűnő megoldás. De micsoda dobhártya számára adnak ki ilyen hangot? Nem úgy tűnik, mintha túlozna. A logika határain belül marad. Mégis, milyen jogon akar letartóztatni? Kik ezek? Nem szólok semmit. Szemébe nézek. Nyugodtan felelek, nem remeg a hangom.
– Nem vagyok hivatásos katona. Egyetemi hallgató vagyok és a Matematikai Karra megyek.
– Szerintem válaszolnod kéne néhány kérdésre. Ez a hadsereg tisztjeinek a dolga. Nem a mi dolgunk. Nekünk más dolgunk van. Fiúk, gyerünk!
A mögöttem álló férfiak egyike tapogatni kezd a farmernadrágom övénél. Tenyere lecsúszik a combomon, megszorítja a térdem, a lábszáramat. Egyszer már végigmotoztak és nem találtak semmit. Egy másik férfi a zsebeimet kezdi átvizsgálni.
– Vegyél ki mindent, ami a zsebedben van.
Nadrágzsebek. Kiveszem a metróbérletet, autóbuszbérletet, egy zöld ötvenlejes bankjegyet, rajta Alexandru Ioan Cuza, az Egyesült Fejedelemségek uralkodója. Más semmi. A dzsekim zsebeiben sem rejlik más, csak a zsebkendőm. Gyakorlatilag nincs nálam semmi.
– Mi dolgod az Egyetemen?
Az igazat fogom felelni. Mielőtt megszólalnék, a tekintetét keresem:
– Részt akarok venni az Egyetemi Hallgatók Ligájának alakuló gyűlésén. 23-án volt egy közös gyűlés a tanárokkal. Ott eldöntöttük, mit kell csinálni. Ma, 25-én megírjuk a Liga működési szabályzatát és meghatározzuk a prioritásait. 10 órára ott kell lennem.
– Hm, hm – hümmögi, és a jobbján álló kezéből kiveszi a farmerdzsekimet. Megnézi. A márka nem mond neki semmit. Nem a híres márkák egyike. Megkérdi:
– Szóval nem tudod, ki most a rendőrség parancsnoka?
– Nem.
– De azt tudod, hogy a rendőrséget áthelyezték a Nemzetvédelmi Minisztérium alá?
– Igen, hallottam a tévében.
Hosszan néz, majd azt mondja:
– Az apád bátor ember, de sok ellensége van.
Ez meg mi a fene volt? Fogalmam sincs, mit akart ezzel mondani. Még próbálkozik. Visszaadja a farmerdzsekimet. Lassú, nagyon lassú mozdulatokkal felveszem. Ott áll előttem, én meg körbe vagyok véve. Keze lassan mozog fel-le a levegőben, mintha legyezőt tartana benne, nem a diákigazolványomat. Én mozdulatlanul állok, ő a szívdobbanás ritmusánál lassabban moccan. Meg fog ütni? Mi lesz most? Persze gondoltam én mindenre. Elhatározom, hogy ha megüt, nem védekezem. Azt hiszem, elég, ha csak akkor védem magam, ha kést akar belém vágni. Pontosan tudom, mire számíthatok. Bukarest kitanítja az embert. Forradalom van és én most bűnös vagyok. Nem azért, amit tettem. A nevem a hiba. Születésem a hiba. Állok és megkövülten bámulom, némi vakmerőséggel, de bensőmben vékony rétegként rakódik le a félelem, az irracionális események előtti sötét előérzet. Csak abban reménykedem, kívülről mindez nem látható. Igen, félek. Félek, mert nincs semmiféle törvény. Ha már így van, jobb lenne, ha átadnának a katonaságnak.
Hirtelen egy látomás. Hogy letartóztathatnak, és a fogdában találkozhatom apával. Erre gondolok. Nyitott szemmel nézek egy párhuzamos valóságba. Ez is megtörténhet. Bármi megtörténhet.
Bármi megtörténhet.
Egy másik emberhez fordul a jobbján. Idős, csaknem hatvanas férfi, hosszú, fekete viharkabátban, afféle mindenre jó, ócska felöltőben. Illegalitásban szervezkedő munkásnak tűnik. Eddig távol maradt. Figyelte az egész beszélgetést, az egész kihallgatást. A járdán, még tíz lépésnyire sincs innen, hét-nyolc ember. Köztük két nyugdíjas néni, egy pufajkát viselő háziasszony.
A két férfi félrehúzódik, tőlem távolabb és a diákigazolványommal a kezükben beszélnek valamit. Időnként visszanéznek rám, aki ott állok, négy ember gyűrűjében, és nem nézek rájuk. Azok meg nem tévesztenek szem elől. Most mi lesz? Letartóztatnak? Mint terroristát? Mint a forradalom ellenségét? Ebben a bolondokházában minden lehetséges. Egy vádpont biztos: elismertem, hogy apám rendőrezredes, és sehogy sem tudom meggyőzően elmagyarázni, minek megyek én keresztül Bukaresten ebben a reggeli órában. Egy olyan városon, ahol keresztül-kasul, mindenfelé lőnek. Amit mondtam, nem győzte meg őket. Ez az igazság, de az igazság itt most nem elégséges. Voltaképpen már nincs is igazság. Csak a becsapódó ólomgolyók nyomvonala van a káoszba zuhant Bukarestben.
Nem kellett volna elmennem otthonról. Nincs semmi értelme. Nem kellett volna így belelovalnom magam.
Ez is eszembe jut.
Azok ketten a hátam mögött, olyan közel állnak, hogy hallom a lélegzetvételüket. Nem tudnék elszaladni. Túl közel vannak. És túl sokan. Nyilván arra várnak, hogy lefogjanak. Megint átgondolom, milyen lehetőségeim vannak. Igen, a Hadügyminisztérium embereinek adjanak át. Elfelejtették megkérdezni, hol voltam katona és ki volt a parancsnokom. Most majd megkérdezik ezt is. És ahogy mondani szokták, közlegény, te most elszartad az irányzékot!
Megint odajön hozzám, és olyan arccal, mint akit nem érdekel a dolog, azt mondja:
– Tessék, visszaadom az igazolványodat.
És tényleg visszaadja, szokatlanul udvarias gesztussal. Egy másodpercnyi habozás után visszagyűröm ugyanabba a zsebbe, ahonnan elővettem.
– Sok szerencsét! – mondja, és utat engedve nekem, félreáll.
Tehát ennyi volt? Csak ennyi? Ránézek a két férfira, akik gyors szabadulásomat eldöntötték, ők pedig követnek a tekintetükkel. Pár lépés után visszafordulok és megkérdezem:
– Merre volna legjobb az Egyetem felé?
Látszólag könnyed hangon beszélek, mintha meg akarnám mutatni, nem is féltem tőlük. Hogy úgyis ugyanazon az oldalon állunk. Még csak nem is sietek, hogy elhagyjam a környéket. Végül is minek sietnék? Talán itt a világ vége? Nem, ez még csak a kezdete.
A járdán álldogáló háziasszonyok útnak indulnak. Mekkora csalódás! Ma nem kaptak el egyetlen terroristát sem a Dionisie Lupu utcában. Semmi baj, talán később, úgy estefelé.
Az első, akivel először beszéltem, a vállát vonogatja, és az égre mutat. Minden irányból lövések hallatszanak, de távolról. Ott, a tömbházak közt, olyan, mint egy szorosban, védve vagyunk. Mégis azt mondja, olyan hangon, mint akinek igazán mindegy:
– Ülj metróra a Piața Romanán!
Biccentéssel köszönöm meg. Ki lehet ez az ember? Úgy nézett rám, mint ellenségre, a végén is, amikor elengedett. Sosem látom többé. Van valami különös a forradalmakban: mindenféle emberekkel találkozol, és minden tőlük függ, azt se tudod, kik ők, honnan kerültek oda, nem is látod őket többé soha. Semmire nincs magyarázat. Minden találkozás a véletlen műve.
A Cosmonauții tér felé indulok, remélem, ott gond nélkül át tudok jutni. Nem tudom, merre induljak. Sokan vannak, igazi káosz. Egyesek nyugodtan állnak az utca közepén és nézelődnek, mások félrehúzódnak és félősen osonnak a kerítések mentén. A tér egyik felén, a déli oldalon egy tropára ment 1100-as Dacia, mintha keresztülment volna rajta valami súlyos. Láttad már, hogy néz ki egy személygépkocsi, miután átment rajta egy tank? Hihetetlen látvány, nehéz lenne elfelejteni: az üveg szilánktengerré lesz, a tető eggyé válik a padlóval. A székek rugója kiáll a fémlapból. Mintha egy tébolyult, a végeredmény formájával nem törődő kéz formálta volna gyurmából, olyan az egész. Humuszgolyó, amit megemésztett egy ellenséges bolygó robotja. Gyorsan elmegyek mellette, nem ez az első szétlapított roncs, amit látok.
Átmegyek az úton, nagy figyelemmel szemlélem az Eva üzlet felé vezető nyílt utcát. Csak az jár a fejemben: itt lőhetnek. Túl sok a szög. Labirintus. Ablakok. Szemek. Megkerülöm a pizzázót. A metróállomás felé megyek. Igen, arra. Még van harminc méterem.
Minek történik ilyesmi Bukarestben? Az ilyen pillanatok arra késztetnek, hogy egy időben több dologra gondoljak. Marin Preda a legionárius zavargásokról. Emlékszem azoknak a napoknak a leírására. Azokra az oldalakra. A Fény Városa, ahogy puskalövésektől remeg. Megint az jár a fejemben: hol lehet most apa? Nem tudom. Nem tudom, ki parancsol most a rendőrségnek. Marin Preda a Fény Városáról a Delíriumban. Egy ország, amelyik elég nagy ahhoz, hogy akkora fővárosa legyen, hogy valaki azt írja róla, hogy az a Fény Városa, de nem elég nagy ahhoz, hogy ne legyen része ilyen napokban. 1941-ben ugyanúgy, mint 1989-ben. Vajon régen mikor volt még ilyen?
Még tíz méter.
Ez az átkelő. Az életet a haláltól elválasztó kapu.
Még öt.
És akkor megint. Valahonnan, az égből felhangzik az az oly közeli, szaggatott, jól körvonalazott, visszhang nélküli zaj, a nagy kaliberű géppuska ugatása, az ember érzi a gyomrában, a dobhártya irányít, mit tegyél. Dobhártyáktól a gyomor felé. A metrómegálló felől árnyalakokat látok rohanni. Nem jegyzem meg az arcukat, már nem nézem az arcokat, csak a lábakat, az irányt, hogy merre futnak. Meg kell állnom. Jobbra nézek. Beleütközöm valakibe, fiatalember, pulóverben, farmerben. Ő is. Én is. Visszafordulok a Cosmonauții tér felé, és nagyon el vagyok szánva arra, hogy megpróbáljak odamenni északról, a metróállomás felől. Na, várjunk csak, gondolkozzunk! Vajon arra egyszerűbb? Miért pont arra? Ne kövesd el ezt a hibát! Az utolsó hibát. Ra-pa-pamm. Erre semmiképpen sem. Most már észak felé szaladok, három-négy árnyalakkal együtt, nem is nézem, kik azok. Kikerülöm a Tudósok Háza előtti kiszáradt kertet és a Dorobanți Hotel felé tartok. Le kell ülnöm. Ez így nem mehet tovább. Ne add fel! Ez csak az elme. Csak az elme mondja. Rohadtul elfáradtam. Vécéznem kell. Nem bírom. Abszurd. Berontok a hotel előcsarnokába. Idegen nyelven hangzó szavakat hallok és ösztönösen odakapom a fejemet. Valami északi nyelv, svéd vagy norvég, nem tudom. Nyugodt hang. Sokan vannak az előcsarnokban, úgy két szakasznyi összezavarodott ember. Helyet csinálok magamnak. Merre van a mosdó? Arra. Köszönöm. Gyors, rövid mondatok.
Apropó Cosmonauții tér. Erre ment Ceaușescu a KB-be, a Primăverii utca felől jött, majd délre fordult a Beller utcán, át a Dorobanți téren, elhaladt az iskolám, az I. L. Caragiale líceum előtt a Perla felé. Erre haladt az útvonal. Hallottam, ahogy egy altiszt az őrző-védő alakulatból ezt a kifejezést használja: kijelölik az útvonalat. Vagyis ezek az utcák, a régi, változatlan Bukarest más lesz, amikor átmegy rajta Nicolae Ceaușescu elnöki konvoja, a tizenkét sötét színű autó. Akkor kijelölik. Az útvonalat. Minden utcasarkon megjelent egy katona, és megállította az oldalról érkező forgalmat (a katona közülünk, a 0396-osok közül való volt, a közlekedésrendészetiektől, akiknek eggyel alattunk volt a hálóterme). Reggel ötkor hozták ide őket autóbusszal, úgy kilenc körülig várakoztak az útvonal mentén, aztán visszavonták és az autóbuszokban tartották őket, majd az útvonal mentén újra szétosztották, amikor úgy délután négy-öt tájt, vagy még később, az elvtárs vagy az elvtársnő hazaindult. Az elvtárs. És az elvtársnő. Az egyik, operatív tartalékot hozó busz a Cosmonauții téren parkolt, a másik a Központi Bizottság épületének háta mögött. Láttam őket néhányszor várakozni, nyomorúságos küldetés és rém unalmas. Nem volt fegyverük, csak fehér tányérsapkájuk, és fehér karvédőjük, mint a közlekedést irányító rendőröknek, azzal irányították az utasítások szerint az utcájuk forgalmát. És mindegyiknél volt egy adó-vevő készülék, amelyen át kódolt üzeneteket kapott. Négy-nulla-négy-nulla azt jelentette, érkezik Ceaușescu. Négy-nulla-négy-egy azt, hogy Elena jön, a maga saját külön konvojával. A katonák egész nap ott ültek az adó-vevőkhöz tapadva, egyik-másik egy éve ezt csinálta. Miután a legfőbb vezetők távoztak, a mi katonáink visszamentek a buszhoz, amely visszavitte őket az egységbe. Aztán le a buszból, vacsora, és mind így, amíg csak tartott a katonaság, ahány hónap volt a leszerelésig. Hányan lehettek összesen? Két teli autóbusz, vagy száz ember csak tőlünk, az egységből. De nem, az útvonalon való közlekedéshez mást nem küldtek, akkor ennyien voltak összesen. A mieink, a három-kilenc-hatosok.
Leülök a földre a Dorobanți Hotelben. Az előtérben. Lélegzem. De már nem gondolok Diánára. Más képek jönnek. Nem brazil lányokkal.
A kaszárnyában voltam, amikor egy borús, nedves reggelen, rögtön a hétfői jelentéstétel után a parancsnok utasított, hogy rendeződjünk négyszögbe. Ott voltunk, mind a hatszázan, az egész harmadik század, a küldetésen lévők, a közlekedésrendészetiek, az erdészek a lőtérről, az egyedüliek tőlünk, akik póréhagymazöld egyenruhát viseltek, és a térések, az összes szemüvegessel, mind mozdulatlan alakzatban álltunk. Azt mondja a parancsnok: lépjen elő ez és ez a katona. (Elfelejtettem a nevét, talán Răducanu volt, vagy valami hasonló.) Mire odaáll elé, az utolsó lépésekre díszlépésben masírozva egy bambaképű alak, a közlekedésrendészetiektől, a kissé ferdén és a fülére húzva feltett fehér sapkával, vállán a káplári rangot jelző makarónival, övében foszforeszkáló bot, mint egy tőr. A parancsnok felolvas egy papírról, amin azt írja, hogy az illetőt kitüntetik, előléptetik őrmesternek, és hét napos, kivételes eltávozást kap vasúti szabadjeggyel oda, ahová való (valahova a Nyugati Érchegység tájára, Hunyad felé, ahol Fefeleaga sétáltatja Bator nevű lovát). A napiparancs idézi: a haza biztonságának, a párt és az állam legfőbb vezetőségének védelmében tanúsított rendkívüli szolgálatáért. Kitüntetik. Ráadásul a nevét az egész nagy egység szintjén felolvassák a napiparancsban. A mindenségit, indult meg köztünk a suttogás, vajon mit csinálhatott? Már csak az volna hátra, hogy a tábornok nőt is hozzon neki, amúgy szépen elintéztek neki itt mindent. A parancsnok megköszörülte a torkát és azt mondta: íme, mit tett Răducanu őrmester elvtárs. Három nappal ezelőtt, amikor a Dorobanți hotelben teljesített szolgálatot, a Cosmunauții tértől északra, észrevette, hogy egy krémszínű, 1300-as Dacia csomagtartójából szocializmus- és forradalomellenes röplapokat terjesztenek. Őrmester elvtárs, aki akkor káplár volt, távbeszélőn keresztül azonnal jelentette az esetet, megadta az autó rendszámát és helyzetét, így az adott Daciát megállították az őrző-védő ötödik részleg emberei, a sofőrt igazoltatták, és amikor a csomagtartót átvizsgálták, kommunizmusellenes röpiratokat találtak, amelyeket légpumpával rendszeres időközökben szórtak ki az autó csomagtartójából. Értik, hova jutottunk? Ha nincs a mi figyelmes rendőrünk, ez az autó bejárta volna az egész várost, mérget köpködve az utcákon. Így aztán nem tudott szemetelni.
Hogy ne jutna eszembe ez a jelenet most, ha már a Dorobanți téren vagyok? Az én személyes térképemen ez az a hely. Bukarest város térképének Răducanu-pontja, ahogy a háromszög geometriájának van Feuerbach-pontja. De más fáj most… Az ördög vigye el Răducanut, a balfék képével és a kitüntetésével. Kinézek, és azon gondolkodom: vajon a Közgáz felől nem lőnek? Két páncélost látok, az ágyúcsövek a Közgazdaságtudományi Kar homlokzata felé fordítva, úgy látszik, nekik is eszükbe jutott ez. Várj egy kicsit. Ne siess. Előbb nézzünk körül. Igen, az ég felé.
Ugyancsak a főbejáraton megyek ki.
Nyugalom. Most ne hibázz. Most ne.
VALLASEK JÚLIA fordítása