Együttfejlődés, voilà, déjà vu

Ha valaki úgy nőne fel, hogy egyetlen művészeti tárgyat se látna, vajon mit alkotna, ha egyáltalán lenne igénye az alkotásra? Ha viszont valaki nagyon is tájékozott a művészetekben, tapasztalhat-e újat új alkotások megtekintése által, vagy minden – még akkor is, ha meg se száradt a festék a vásznon – csupán a déjà vu megszokottságával hatna? Déjà vu, avagy már láttam, hiszen minden a közös kulturális örökségben fogan és általa alakul ki. Sőt, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban szeptember 8-án megnyitott kiállítás darabjai közül mindent vagy számos darabot megtekinthettünk már előző tárlatokon, de a lényeg elsősorban nem is a teljesen új munkák bemutatása volt, hanem maga a seregszemle, az alkotók felsorakoztatása, újrarendezése, műveinek új kontextusba helyezése, és persze magának a központi témának a lehető legtágabb értelmezése, áttekintése.

Számomra azonban nem is ez volt a legkülönlegesebb. Nem azt figyeltem, hogy mely fiatal erdélyi és erdélyi vonatkozású művészek munkái kerültek kiállításra, hanem azt, hogy ember és önmaga, ember és ember, ember és környezet kölcsönhatásai, kapcsolatai milyen módon térképeződnek fel és értelmeződnek két kiállítótérnyi rendkívüli diverzitású munkában. Általunk is megszokott érzelmek körvonalazódnak mind a városi tájképek, mind az absztrakt, akár természetes formákból építkező installációk kapcsán. A hagyományos olajfestmények, grafikusi munkák mellett (erőteljes kontrasztot még csak nem is teremtve) vannak fényképek, videók, kisplasztikák és akár az átlátszósággal kísérletező installációk. Rengeteg technikában, színhasználatban, stílusban, felfogásban és a különbözőség minden kritériumában eltérő alkotás csalogatja befogadóit az együtt gondolkozásra, a vizuális elemek értelmezésére, átérzésére.

Ennek a különbözőségnek köszönhetően rendkívül bonyolult a kiállítás egységként való elemzése még akkor is, ha a közös téma azzá teszi őket. Ha csoportosítani szeretnénk a munkákat, a látogatóknak talán először is az tűnik fel, hogy túlsúlyban vannak a nagyméretű festmények. De ezek is nagymértékű különbözőséget mutatnak fel, így a szinte fotorealisztikus pillanatképektől a színpompás kontrasztokból építkező festményeken keresztül a szürke árnyalatait felsorakoztató festményekig. A mélység visszaadásának megkísérlése és a kétdimenzionalitás hangsúlyozása is szerepet kap a képeken. Ezt követően a grafikai és fényképészeti munkákat venné számba a látogató, hiszen ez képez átmenetet az installációk felé. A hagyományoktól fokozatosan szakadnak el ezek az alkotások, hiszen ugyan évszázados technikákat érvényesítenek és jelenítenek meg, de olyan új közegbe helyezik azokat, amelyek az itt és most életérzését – az állandó itt és most érzését – a kortárs esztétika határai közé és határtalanságába helyezik. Így találkozhatunk szöveg nélküli, „csupán” az „illusztráció” erejét kiaknázó kötettel, vagy monumentális rézkarc elé helyezett bábuval és átlátszó rajzrétegekkel, amelyek az állandó változás tudatát is hordozzák, valamint azt a felismerést is, hogy minden mű minden befogadó számára más. Ezt követően a kisplasztikák és installációk különlegességét hangsúlyoznám, amelyek nemritkán természeti elemekből építkeznek. Például a tobozok természetes, ám mégis matematikai tökéletességű, egyenletes pikkelyeiből alkotott mértani formák rendkívüli részleteket tárnak elénk. Az átlátszó állványon levő földbuckából a mélység felé törő vörös cérnaköteg egyszerre mintha gyökér és vér lenne, úgy húzódik lefelé, a föld felé.

Mivel mind a harmincöt alkotót lehetetlen lett volna méltó módon kielemeznem egyetlen oldalon belül, nem a neveket állítottam előtérbe, hanem az alkotások egymáshoz fűződő viszonyát, az összhatást próbáltam úgy szövegbe rendezni, hogy a kiállítás hangulatát bemutassam. Vagyis azt a hangulatot, amelyet számomra közvetített, és azokat a gondolatokat, amelyek mindegyre felötlöttek bennem. És kíváncsi vagyok, hogy majd, amikor újra meglátogatom a kiállítótereket, vajon ugyanezek a kérdések és élmények fogalmazódnak-e meg bennem. Vajon majd még erősebb lesz a déjà vu-hatás, vagy újból ezernyi újdonsággal hat majd minden?