Egyszer fiúk, egyszer lányok

Részegh Botond munkája.
Keze a lány pináján. Nem a szemérmén, nem a széttárt combjai közt, most a legegyszerűbb szavak a jók: keze a lány pináján. Öt mozdulatlan ujj a feszes, lucskos bugyiban. És akkor megérzi, hogy nézik. Felkapja a fejét a lány melléről. Bal könyéken támaszkodik, a lány hanyatt fekszik, teste a bevetett, letakart ágyneműbe süpped, trikója a nyakába gyűrve, mellbimbóján a fiú nyála fénylik. Az előbb még ügyetlenül harapdálta, szopta, nyalogatta a lány mellét, miközben tenyere a hasáról a bugyi feszes, lucskos selyme alá csúszott. A lány nincs magánál, behunyt szemmel, sóhajtozva dobálja jobbra-balra a fejét. A fiú figyel, de a kezét nem húzza el. A szobában félhomály, a kertre nyíló két ablak négyzete fehéren vakít. Moccan valami a szeme sarkában. Odakapja a fejét: megdermeszti a rámeredő, sóvár tekintet.
Azt hihetnénk, fontos mozzanat, sorsdöntő pillanat ez. Ha ugyan léteznek olyanok. Sorsdöntő pillanatok. Hiszen bármilyen hirtelen történjék is, a gyilkosság sem a döfés vagy a lövés pillanatában kezdődik… De nem untatom önöket, ezt mindenki tudja. Amit eddig leírtam, nem több, mint támpont, az emlékezet horgonyzó pontja, jelölő bója, kilátó, ahonnan körbepillanthatok a múlt és jövő világában. A félhomályban úszó szoba, a kétszárnyú nagy tükör, a leselkedő banya mohó és kárörvendő tekintete, a kezem Zsófi pináján, meg az is, ahogy vonaglik, sóhajtozik. Amit eddig leírtam, nem fantázia, nem találgatás, de nem is fontos. Talán emlékeztetnie kéne valamire.
Látom az utcát, a kerítést. A kaput, amin belépnek a kertbe. A verandát, ahol a vénasszony gubbaszt a kisszékén fekete kendőben, szeme lehunyva, égnek fordítva napoztatja sápadt, ráncos arcát. A lány kézen fogva vezeti a fiút, a szipirtyó kinyitja a szemét, nem szól, ölébe ejtett kézzel ül. A lány sem szól, a srác valami csókolomfélét morog, a banya bámul, elvigyorodik. Látom a nagy eperfát. Fehér eper, óriási szemű. Látom, ahogy a barnásra érett szemek tompa puffanással a porba hullnak, és tollas dinoszauruszok iramodnak minden irányból. A lány húzza maga után a fiút, belépnek a szobába nyíló ajtón. A veranda repedezett mozaikkövein az emlékezés napja fénylik.
Az utcát alig ismered, nem szereted a falunak ezt a félreeső szegletét, a vonalzóval tervezett, merőleges utcák hálózatát. Ripők-telep. Utálod még a nevét is. Sosem jársz erre. Két héttel korábban is csak azért kódorogtál a környéken, hogy véletlenül szembetalálkozz vele. Őt is alig ismered. Az apja rendőr. Vadállat. Bokszolt. Dög volt a beceneve. Nagydarab pali, szőke és göndör. Hideg kék szemmel. „Eresszétek össze a Döggel. Majd a Dög elintézi.” Hogy lehet valakit Dögnek becézni? Sosem hord egyenruhát. Nyomozó. Felesége nincs. Meghalt. Titi azt mondja, az apjától tudja, hogy agyonverte. Rájött, hogy félrekefél. Nem volt kegyelem. A Dög nem ismeri a megbocsájtást. A haverok eltussolták. Azóta egyedül neveli a lányát. Ő meg a banya.
Tudtad, ha leszáll a buszról, három úton mehet haza. Az országút mellett, el a Segítő Mária kápolnája előtt, aztán jobbra a lőszerraktárak felé. Ezt elvetetted, nyár volt, déli verő, és az a leghosszabb út. A legrövidebb a szakadékos mélyút, sárga agyagba vájt barlanglakások közt, a cigánysoron át. Erre nem megy, az holtbiztos. Maradt a harmadik, az erdei ösvény. Ott vártad, hogy véletlenül… Ezt már tudják.
Csak Titi tudott róla. Csak neki meséltem el. Kiröhögött. Nem mondod! Tényleg? Rád mosolygott? És nem kondultak meg a harangok? Nem rendült meg a föld? Titi hülye volt, az apja verte, az anyja babusgatta, ettől aztán cinikus lett. Semmiben nem hitt, mindent kigúnyolt. Az apja katona volt. Egy behemót fasz. Egy állat. Akkor még nem láttad ilyen világosan. Sofőr. Egyszer bevitt a városba. A buszmegállóban ácsorogtam. Hajnal volt, én meg erősen késésben. Az edzés hatkor kezdődött, már nem érhettem oda időben. A Dózsa György utcából kanyarodott ki. Hatalmas fekete hivatali kocsival járt. Imádtam a Volgát a hűtőrács fölött ugró szarvassal. Kikanyarodott, a sofőr a gázba lépett, a batár meglódult, majd a megálló előtt csikorogva fékezett, lenyomta az orrát. Titi apja áthajolt az anyósülésen, kinyitotta az ajtót. Nem mozdultam. Ugorj már, bazd meg, kérvényt írjak, biztatott kedélyesen. Úgy vezetett, mint egy isten. Ült a volán mögött, az izmos, terebélyes Buddha barna atlétatrikóban, vasalt egyenruhája a hátsó ülésen, siklottunk az úton, mint egy óceánjáró, a féket nem használta, csak a gázt, lágyan kanyargott, ringott a nagy hajó a hullámokon, sorra maradtak el az aprócska szigetek, a cammogó kis autók, a buszmegállókban álmos képpel ácsorgó bennszülöttek bámulták áhítatosan a teljes vitorlázatban száguldó klippert, és amikor az autópályára felkanyarodtunk, az istenség elszenderedett, két mancsa a kormánykeréken, szeme résnyire szűkült, a szemem sarkából úgy tűnt, szoborrá vált, levegőt sem vesz, a lomha buszok és cammogó teherautók sorra maradtak mögöttünk, nyolc perc alatt futottuk le azt, ami a menetrendszerinti busznak húsz percbe tellett, és az isten egész úton meg se mukkant, rám sem pillantott, csak amikor a Kosztolányi Dezső téren, a villamosmegálló mellett lágyan fékezve megállt, akkor fordította felém ragyogó, kerek isteni orcáját, és ezzel a magvas intelemmel búcsúzott el tőlem: „Soha ne feledd, pöcsös, hogy azt a pinát, amit nem húzol a farkadra, a túlvilágon az orrodra húzzák.”
Ne légy már ökör, szidalmaztam Titit, akit hiába igyekeztem beavatni a semmiből viharos gyorsasággal feltámadt érzelmeim részleteibe. Úgy tűnt, fikarcnyit sem érdekli a szívemben dúló vihar.
– Nem is ismered, hogy lennél szerelmes? Még egy szót sem beszéltél vele.
– Nem igaz.
– Beszélgettetek?
– Egy kicsit.
– Nem mondtad. Miről?
Tulajdonképpen nem hazudtam, de igazat sem mondtam, mert beszélgetésnek mégsem nevezném, hogy amikor Zsófi rám mosolygott, meglepetésemben kiszaladt a számon: – Mi van?
Nem állt meg, csak megvonta a vállát, visszapillantott rám, megint mosolygott, én meg bámultam utána, olyan volt a járása, mint a felkavaró muzsika, és feldúltan mentem haza, nem értettem, miként lehetséges, hogy eddig nem tűnt fel, milyen gyönyörű.
Meg kell baszni, mondta Titi, és én elborzadtam, mert fizikailag rendben lett volna, hogy úgy mondjam, készen álltam, napjában ötvenszer álltam készen, de a lélek még nem követte a testet, így hát Titi lényegre törő nyersessége bántott, ugyanakkor inspirált is.
Ne légy már ökör, próbáltam rávenni, ha nem is együttérzésre, de némi együttműködésre, ne légy már ilyen sötét, inkább segíts megérteni, hogy mi történt. Lehet, hogy akar tőlem valamit?
– Viszket neki – vihogott Titi. – Vaaagy!
– Vagy mi?
– Felcsinálták. Apát keres a porontyának.
Ez megint lehetne sorsdöntő pillanat. Megdöbbentem. Egy szavát sem hittem, de azért… Látom őket, a két kamaszt. A templomdombon ülnek a megfeszített Jézust kerítő rács meszelt lépcsején, vagy átellenben, a Xavéri Szent Ferencről elnevezett kis kápolna indákkal beszőtt kapujában. Szeretnek ide járni. Átmásznak a kórház erdei kerítésén, és már ott is vannak a falu nagy, sárga templománál. A fiú egyedül is sűrűn jár ide. Nem egyedül: a kutyájával. Talált itt egyszer egy emberi koponyát. Óvodás volt, időnként elhozták őket ide, az erdő szélére az óvónők. Külön bóklászott a többiektől, és ahogy a templom bejáratával szemközti meredek földszakadék alatt kotorászott, a sárga agyagból rámeredt egy halott. Két szemöldökcsont, a földdel telt szemüregek, az orrcsont. Rögtön tudta, mi az. Felismerte az apja egyik gótbetűs, nagy enciklopédiájából. Pattintott kőeszközök, ősemberek, mamutok metszetei voltak benne. Eltartott egy darabig, míg kikaparta a földből, és akkor a nagyobb kölykök nyomban elvették tőle, dobálóztak vele, percek alatt darabokra törték. Dühében elbőgte magát. Szeret ide járni. Amíg kicsi volt, a harangozó megengedte, hogy ő húzza a harang kötelét. Ha erősen megmarkolta a kemény, vastag és sprőd kötelet, a harang súlya felrántotta a magasba. A harangozó sánta volt és öreg. Volt két tacskója, egy fekete és egy zsemleszínű. Votán és Odin. Azt mondta, gyerekkorában ő is talált a templom körül emberi koponyákat és lábszárcsontokat. Kimosta őket az eső. Tőle hallott először a templom szentélyében, az oltár mögött nyíló titkos lejáróról. Az alagútról, ami a kastélyból vezet ide. A kastélyból, ahol a fiú lakik, amiben a kórház működik. Sűrűn feljár ide, mert a templom környéke, ha éppen nincs szertartás, mindig elhagyatott. Átmászik a kórház erdőben kanyargó, kétméteres betonfalán, átemeli a kutyát is. Itt más az idő. Nem az időjárás, hanem az idő folyása. Mintha állna vagy lassabban csorogna. Hull a vadgesztenye, galambok burukkolnak, az erdőszélen elvadult orgona virágzik. Ha itt van, olykor azt mondja magában, itt ez a templom, alatta vagy van alagút, vagy nincs, itt vannak a földben a csontok, amik talán még a török előtti időkben élt emberek csontjai, itt az erdő, ami erdő volt régen is. Ez itt mind az idő, én pedig benne vagyok az időben.
Nem válaszolt, nem szólt semmit, és Titi sem szólt semmit, hallgattak, és a két kamasz hallgatásában benne volt a múlt és a jövő, minden jó és rossz, amit elkövetnek és amit majd ellenük követnek el, aztán Titi felállt, lehajolt, teleszedte a markát gesztenyével.
– Várd meg, amikor leszáll a buszról. Az utcájukban. Arrafelé alig jár valaki.
– Hol laknak?
Titi a gesztenyéket bámulta a tenyerén. A friss, egészséges gesztenyék úgy fénylettek, mintha selymes lakkal vonták volna be őket. Jobb keze hüvelyk-, mutató- és középső ujja közé fogta az egyiket, addig forgatta, míg megtalálta rajta a legjobb fogást.
– Meg merem dobni?
A fiú felnézett. Titi dobásra emelte a jobbját. Nem nézett a srácra, a szobor távolságát méregette.
– Na, merem?
– Cement. Kilóg a lábából a vas.
– Merem vagy nem?
– Gesztenyével kárt sem tehetsz benne.
– Merem vagy nem?
Ezen mindketten elgondolkodtak. Tudták, hogy merik, mégis elgondolkodtak. Talán azon, hogy miért kérdés ez. Vagy hogy miért nem az. És hogy miért kell merniük.
– Hol lakik?
Titi meglódította a kezét, dobott, aztán szép sorban eldobta a többit is, a gesztenyék puhán kopogtak, pattogtak a kövön. Csak amikor az utolsót is eldobta, akkor válaszolt.
– A telepen.
– Honnan tudod?
– Apám járt náluk egyszer.
Ez új volt. Olyan információ, amiről nem tudtad, hogy mit kezdj vele, de érezted, hogy jelentősége van.
– Minek?
– Mit tudom én. Sosem beszél a katonai ügyeiről.
Akkor mesélte el Titi, hogy régen az ő apja is bokszoló volt, csak kirúgták, mert többet edzett a kantinban, mint az edzőteremben. Még onnan ismeri a lány apját, a Dögöt, aki egy vadállat, kinyiffantotta a feleségét is, amúgy Titi apja szerint csak azt kapta, amit megérdemelt, így aztán a lány egyedül maradt az apjával meg a bolond öreganyjával. Te pedig déltájban ötször-hatszor is végigsétálsz a telepre vezető bokros ösvényen, hogy véletlenül összetalálkozz vele.
Így történt. Tudod. Azt is tudod, hogy két hét volt. De nem emlékszel. Pedig biztosan voltak séták, véget nem érő csókok. Lenniük kellett. Mégsem látod őket együtt, Zsófit és magadat, csak ott az ágyon, a félhomályos szobában. A lány hanyatt fekszik, szinte öntudatlan, vonaglik és sóhajtozik, a fiú a mellére hajol, keze a hasára, a szeméremdombjára, a lába közé csúszik. És akkor megérzi, hogy nézik. Felemeli a fejét. Figyel, de a kezét nem húzza el. Megtörténik vele, ami megtörténik olykor, ha megrémül: kibújik a bőréből, eltávolodik, mintha ő maga lenne a leskelődő, mintha a magasból figyelné önmagát. Így járt akkor is, amikor a kórházban, ahol lakik, bemásztak az emésztő hatalmas, földalatti labirintusába. Egyszer fiúk, egyszer lányok. Így hívták a játékot, amit a kórházbeli kölykök játszottak. A kórház szolgálati lakásaiban orvosok, ápolónők, sofőrök, szerelők családjai laktak, és persze a gyerekeik. Mindig volt húsz-huszonöt közel egykorú kölyök, mindig voltak a „nagyok” meg a „kicsik”, és köztük a többség, a majdnem egyidősek, ezeknek a kölyköknek a játszótéren kellett volna játszaniuk, vagy a teniszpályán, és ezek a gyerekek játszottak is a játszóterükön meg a teniszpályán, de sokszor ott játszottak, ahová a lábukat betenni tilos lett volna, a kórház hatalmas pincéiben, a nővérszállás zárt kertjeiben, a forró gőzfelhőket eregető kazánház környékén, a lapos tetejű raktárak közt, a garázsoknál, a kertészház körül, a zúgó mosodákban, a szemétégetőknél vagy a több hektáros, betonfallal körülkerített erdőben. A játék, amit úgy szerettek, tulajdonképpen egyszerű bújócska volt. Lánycsapat és fiúcsapat. A kórházbeli lányok többsége kemény csaj volt. A hunyó csapat tagjai a játszótér közepén letelepedtek a fűbe, és öt percig nem mozdultak. Ez alatt a bújó csapat tagjai – együtt vagy külön-külön – elrejtőztek. A játék akkor ért véget, ha a hunyók felhajtották, megtalálták és meg is fogták az utolsó rejtőzködőt. Bárhová lehetett bújni, pincébe-padlásra, a parkok bokrai és virágai közé, a szénraktárakba, az üvegház pálmái közé, a díszlépcső omlatag szökőkútjainak száraz medencéibe, hullaházba, kuglipályára, erdőbe, bárhová, csak a magánlakásokba nem. Rendesen három-négy óra hosszat tartott egy-egy játszma, de ha a keresők valakit nem találtak és megmakacsolták magukat, nem voltak hajlandók feladni, akkor egy-egy végtelen hosszú nyári napon akár reggeltől sötétedésig is eltartott a szimatolás, kutatás, hajsza. Egyszer az egyik nagyfiú nyomába szegődtél a rejtőzésnél, talán mert tudtad, hogy őt mindig nehezen vagy sosem találják meg a lányok, és olyankor szétszéled a lánycsapat, erdő felé, parkok, kazánok és garázsok felé, és minden lány tölcsért csinál a két tenyeréből és azt kiabálja: Iblisz! Hilál! Jakhara!, ami azt jelenti, senki sem tudja, hogy miért és mikortól, azt jelenti, hogy feladják, beismerik a vereséget, a győztes bújjon elő a rejtekhelyéről, leplezze le, mutassa meg magát, hogy ha nem csalt, ha szabályosan játszott, akkor méltóképpen megünnepelhessék. A nyomába szegődtél, és ő megpróbált lerázni, mert egyedül szeretett bújni, de te nem hagytad magad, kitartóan csörtettél a sarkában, kúsztál és másztál utána, míg be nem látta, hogy nem tud megszökni előled, jobb, ha segít, mert ha nem, akkor éppen te leplezed le akaratlanul is, és egyszer csak azon kaptad magad, hogy bent vagytok a kórház gigászi emésztőjében, háttal a betonhoz lapulva araszoltok egy húsz centi széles párkányon, mindkét tenyeretek a hideg, nyirkos falhoz simul, ujjaitok szétterpesztve, így csúsztatjátok centiről centire a sarkatokat, alattatok három-négy méter mélységben zubogva árad és örvénylik a kórház budijainak, mosdóinak, fürdőinek összes szennye. Lenéztél a bugyorgó szarra és húgyra, a vécék, konyhák és mosodák hömpölygő mocskára, onnan a homályba vesző betonívek sorára, melyek párkányain csapzott szőrű patkányok futkorásztak, és akkor azt gondoltad, innen nincs menekvés, mindjárt elájulsz az orrfacsaró, könnyfakasztó bűzben, belezuhansz a rotyogó, pokoli folyamba, amiből senki ki nem szabadít, magával ragad a mélybe, a vaksötét halálba. Akkor is az történt, hogy egyszer csak kibújtál a bőrödből, felemelkedtél, mintha a magasból figyelnéd önmagad, láttad a napfényes felszínt, a park sétányait a gesztenyefákkal, a kazánház gigászi téglakéményét, villámhárítója hegyére tűzve a kékség mélyén egy felhő fehérlett, láttad a kedvenc fáidat, a kórház jegenyéit, ahogy az égbe nyújtózkodnak, és ettől megnyugodtál, mert világossá lett számodra, hogy a mindenségben semmi kis pontocska vagy, bármi történjen is veled, a világ megy tovább, és láttad magatokat a gigászi terem homályában, ahogy a nagyfiú is rémülten mered a tornacipője orra alatt az infernális folyóra, aztán rád, hogy rendben vagy-e, és láttad, ahogy visszanézel rá, bólintasz, és az a nagyfiú, akiről honnan tudnád, hogy néhány év múlva szörnyethal, mert behívják, deszantos lesz, különleges alakulatban szolgál, búvárkodik és ejtőernyőzik, és olyan tehetséges, vakmerő és megbízható, hogy kiképző lesz belőle, és egyszer mégis elront valamit, vagy nem ő, hanem valaki más, vagy egyszerűen csak így kell történnie, mert az ő története éppen ez, és semmi más, egyszer nem nyílik ki az ernyője, akik látják a halálát, azt mondják, az utolsó pillanatig eszméleténél volt, tudatosan zuhant, széttárt végtagokkal próbálta lassítani a zuhanását, igyekezett volna lombos erdőre érkezni, de nem sikerült neki, elsodorta a szél, egy legelőn csapódott be, kérődző marhák közé, mindezt akkor még nem tudjátok, sem ő, sem te, araszoltok tovább a bűzben, a patkányok közt a keskeny betonperemen, és amikor a túloldalon felkapaszkodtok a derítő szellőzőkürtőjének vaslépcsőin, felcsapjátok a rozsdás fedelet, kibújtok a fényre és a friss levegőre, aztán a bástyaszerű építmény tetejét felverő magas fűben előrekúsztok a mellvédig, hogy páholyból figyeljétek a lányok kereső csapatainak mozgását, akkor az a nagyfiú rád vigyorog, tenyerével tarkón legyint.
– Megcsináltuk – mondja, a hangjában diadal és elismerés. – Igaz? Megcsináltuk. Ebből Iblisz lesz. Sose találnak meg.

Zsófi a buszmegálló felől érkezett. Mi volt rajta? Milyen volt a járása? Hogyan közeledett? Nem emlékszem. Mit mondott? Beszédes volt vagy hallgatott? Mosolygott vagy komoly volt? Nem emlékszel. A következő két hétről semmit sem tudunk. Nem tudod, mit szeretett és mit nem. Mi volt a kedvenc étele és mit utált. Nem tudod, volt-e kutyája, macskája, aranyhala. Nem tudod, volt-e humora. Az első kép az, hogy bemennek a házba. Testük a bevetett ágyon a takaróba süpped. Ezt tudni. Azt nem, hogy miért pont ezt. A dupla ágy bevetve, bolyhos takaróval letakarva, és az érzés, ahogy beledőlsz, ahogy süpped és süpped, ahogy körétek dagad. Aztán a fiú tenyere alatt a hullámzó has, sóhajok a fülében, ujjai alatt ijesztő és dicsőséges lucsok, felül rájuk feszül a síkos nedvességtől hideg bugyi. Aztán ahogy felocsúdik, ahogy kikeveredik az örvényből… Megérzi, hogy nézik. A kétszárnyú tükör… az éjjeliszekrény… négy-öt fénykép: labda nagyságú, barna bokszkesztyűk fedezékéből figyelő, szúrós tekintet… tányérsapkások, egyenruhások feszes vigyázzban… nevető emberek söröskorsóikat emelik… A félhomály… a kertre nyíló ablakok fehéren vakító négyzetei… az öregasszony… ahogy orra az üvegnek nyomódik, fogatlan ínye közt kilóg a nyelve, szinte nyála csordul. Megdermed a gonosz szemekből sütő rosszindulattól, és megtörténik, ami korábban is megtörtént és később is meg-megtörténik majd. Magán kívül kerül, látja az utcát, a háztetőt, az eperfa lombját, a padlásablak előtt pöffeszkedő galambokat… Minden élénk és tiszta, élesebb a legélesebb fényképfelvételnél is, mégis érzi a homályt, amit nem lát, csak tudja, hogy van, érzi, hogy közelít, tele dühhel és rosszindulattal, erőszakos és gyilkos ösztönök sugárzását érzi, keze még mindig a lány lába közt, nem húzza el, nehogy éppen a mozdulat árulja el, menekülne, rohanna, de nem lehet, mert nem tudja, merről fenyegeti a veszély, képtelen moccanni, pedig látja az utcát is, a lombok alatt húzódó ösvényt, látja a csurdé cigánygyerekeket, a horhos falához tapadó kalyibák előtt kúsznak-másznak a tyúkszaros porban, látja a falut, Titi apját a Török kocsmájának kerti lugasában, látja a saját szüleit, anyja éppen lerúgja a fapapucsát és keresztbe teszi a lábát az ügyeletes szoba bambusz asztalkáján, ami körül kávézni szoktak, nevet, Garami doktor azzal szórakoztatja, hogy a „főnököt”, a rideg igazgató-főorvost utánozza, látja apját, ahogy az írógépet püföli a szűrőtlen Symphonia füstjében úszó szobában, látja a kertben málnát szüretelő nagyszüleit, látja a jövőt és a múltat, nem azt, ami történt és ami történni fog, hanem azt, ami egyedül csak benne él, ami tele van bizonytalansággal és bizonyossággal, aminek semmi köze ahhoz, amit történelemnek hívnak, tisztában van vele, hogy az élet nehéz, nyomasztó és borzalmas, érzi a bőrén, a zsigereiben, azt is tudja, hogy hiába reménykedik, akkor sem lesz könnyebb, amikor majd felnő, amikor majd érett személyiség lesz kiegyensúlyozott nemi élettel, tisztában van vele, hogy minden megváltozik, mégsem változik semmi, ez örökké így lesz, régóta sejti, hogy a múlt és a jövő is mozdíthatatlan, újra és újra ugyanaz történik… Nem külön gondol ezekre, nem is gondol rájuk, hanem egyszerre van benne mindez, az An­tark­tisz és az Amazonas, Amundsen és a jégbe fagyott Scott, ókori Athén és az indián ösvény át Utah-n és Oregonon. Kevesebbet tud, mint majd tudni fog, az a kevés mégis több, színesebb és reménytelibb, mint az a siváran egyértelmű és egyjelentésű sok, amilyenné lesz a jelen, a van. Fél. Érzi a veszélyt, érzi, hogy a vénasszony része a fenyegetésnek, de nem ő maga az. A lány is megijeszti. Nem érti, mi történik. Mintha ő, a fiú, nem is számítana, nem lenne szükség a jelenlétére, a személyére. Nem érti, hogy a lány miért nem érzékeli, amit ő, hogyan sodorhatja, ragadhatja magával ilyen ellenállhatatlan erővel a hús és a zsigerek hullámzása, miért nem vesz észre semmit? Vagy tud valami mást is? Amit ő nem? Ami zárva marad előtte? Nézi az arcát. Szeme csukva, orrán-száján szívja a levegőt, orrcimpája tágul és szűkül, sóhajt, liheg, jobbra-balra forgatja a fejét, bal keze a takarót marcangolja, másikkal a fiú hajába markol, húzza a fejét a mellére, aztán a baljával gyakorlottan érte nyúl, a fiúban felrobban a vágy és a rettegés, a ködön és a hörgésén át is hallja a vénasszony elragadtatott károgását, hallja az ajtócsapódást, utolsót rándul, végre moccanni tud, és amikor meghallja a szíve dübögése mögött a súlyos léptek dobbanását, kitépi magát, eltaszítja az ágyról, az ablakhoz ugrik, tépi a kilincset, nem nyílik, a súlyos léptek közelednek, nem nyílik, nem nyílik, a vénasszony csikorogva visong, mintha lapátot ráncigálnának rozsdás vaslemezen, és amikor az ajtó nagy robajjal kicsapódik, végre nyílik az ablak is, már fent van a deszkán, háta mögött állati, dühös horkantás, egy borzasztó mancs utána kap, megragadná, de inkább a segítségére van, a düh féktelen ereje taszít rajta, ő meg kizuhan a tornácra a banya lába elé, felpattan, a kaput rángatja, zárva, zárva, mögötte sipítás és kotkodácsolás, bősz üvöltés, benne állati düh, tehetetlen kétségbeesés, mintha zsák zuhanna le a magasból, iszonyút döndül a behemót test, ablaküveg éles, szaggatott csörömpölése, ő már a kerítés tetején, markát az alattomos szögesdrót véresre marja, ugrik, rohan az utca közepén a nyár langyos porszagában, az akác sűrű illatában, lába előtt az aszfalton szikkadt, sárga keréknyomok, de ő nem látja, ahogy az árkokat sem, melyeken átröpül, mintha ott sem lennének, a sarkon lassít, de nem áll meg, hátra sem pillant, úgy fordul rá a lejtős mélyútra, melyen már szinte zuhan, viszi a saját súlya, csak a lábára kell vigyáznia, a göröngyökre és kövekre, hogy el ne vágódjon, meg arra, hogy lejjebb, a horhos kiszélesedő végén a pucér cigánygyerek valamelyikét el ne gázolja, rohan a lombok alatt, már nem menekülés ez, hanem pótcselekvés, sírás és zokogás és káromkodás, a becsapottság és csalódottság levezetése, a dicsőséges és fiatal test ünnepe, rohan, száguld a lejtőn, átugrálja a vízmosta nagy köveket, átrohan a fák közé kifeszített köteleken száradó ágyneműk és színes ruhák közt, a füstölgő kéményű sparhelt mellett, melyben sárga és vörös lángnyelvek kavarognak, ő pedig már a patakmenti füzek alatt jár, de nem lassít, rohan tovább – bele a felejtés derengő, gyógyító ködeibe.
Itt véget is érhetne a történet. Zsófival csak egyszer futottam össze, hét-nyolc hónappal később, amikor anyám cigarettáért szalasztott az „önki”-be. Zsebemben a két doboz szűrőtlen Symphoniával már kifelé tartottam, amikor betolta a nyikorgó lengőajtót. Első pillanatban meg sem ismertem. Egy szép nő, valahonnan ismerős is, de nálam idősebb. Udvariasan hátraléptem, kitártam az ajtót. Tél volt, bordó dzsekije alatt akkora pocak gömbölyödött, mint egy görögdinnye. Meg kellett állnia előttem, hogy végre felismerjem. Azt hiszem, magamtól is köszöntem volna, de megelőzött.
– Szia – mondta. Csöpp tétovázás után az arcom felé nyúlt. Elhúztam a fejem. Nem haragosan vagy sértetten, de ő nem tudhatta, hogy akkoriban anyám és bárki más érintésétől is viszolyogtam.
– Haragszol még?
Nem válaszoltam. Nem tudtam, harag-e, amit érzek. Mosolygott. Talán szomorkásan?
– Köszönöm – mondta végül, és ujjai hegyével alig érezhetően végigsimított a kabátom ujján és a lengőajtó fogóját markoló kezemen.
– Mit? – kérdeztem villámsújtottan. – Mit köszönsz?
Nem felelt. Nézett rám, mintha a szemembe nézne, pedig valahová máshová nézett, talán a múltba, ahol valami olyan történt, amiről sem én, sem a bolt előtt álló halványzöld Opel Kadetban ülő szakállas férfi soha semmit sem fog tudni, vagy talán a jövőbe nézett, vagy oda, ahová a várandós asszonyok néznek, és ahová sem a kamasz fiúk, sem a felnőtt férfiak soha pillantást sem vethetnek.
– Vége? – kérdezte Titi is, amikor a nagy futásomat követő nap délutánján elmeséltem neki az egészet. – Ennyi? Meg sem izélted?
– Reménytelen vagy – mondtam csüggedten. El sem akartam hinni, hogy az egészből csak ennyi érdekli.
– Ugye, megmondtam? Hát nem igazam lett? Megmondtam előre, igaz?
Megmondta, valóban megmondta, én pedig még mindig azt keresem, hogy ebben a történetben mi a legfontosabb. Mi az, ami miatt őrzi az emlékezet, ami miatt a felszínen lebeg, nem merül alá a felejtés homályos, örvénylő vizeiben. Tartottam az apjától.
– Meg fog ölni – mondta Titi. – A semmiért. Még csak meg sem basztad.
Kutya legyek, ha a szánalom mellett nem bujkált tisztelet és irigység is a hangjában. Néhány napig én magam sem tartottam elképzelhetetlennek a meggyilkolásomat, vagy hogy elüt egy autó, kevesebbet mozdultam ki otthonról, a sötét utcán suttyomban magam mögé pillantgattam, nem ólálkodik-e a nyomomban egy behemót árny. Aztán lanyhult a figyelem, megfakult az érzés, kiszorították más aggasztó ügyek, pattanások, matek és fizika dolgozatok, és évtizedeknek kellett eltelniük, hogy az emlékezés cserepeiből mára összeálljon valami, amit mostanáig nem fogalmaztam meg, és amit jobb híján a szabadság illúziójának nevezek. Az a fiú éppen most köszönt el örökre a lánytól, akit alig ismer, aki már majdnem anya, kilép a boltból, a lengőajtó nyiszogva csapódik, ő pedig – zsebében két doboz Symphoniával – megkönnyebbülten és derűsen elindul a hófedte harangláb és a jövő felé, baktat a járdán, öklömnyi jégdarabot rugdos maga előtt, mielőtt eltűnne a sarkon, még visszafordul, látja, ahogy a lány, széttárt ujjait kétoldalt a domborodó, bordó dzsekire szorítva, nehézkesen kászálódik be a selyemfényű, hatalmas Opel hátsó ülésére…