.svg)
Képzeljünk el egy odút. Egy tátongó sebet a fában, amely egyszerre jelöli meg a halált a fa törzsén, és mutatja meg a fa élni akarását is a korhadt lyukkal együtt. Egy fa sebe otthonossá válik azok számára, akik menedéket lelnek benne, legyenek azok baglyok, fakopáncsok vagy mókusok. Értelmezés kérdése tehát, hogyan látjuk: egy új, másféle élet hogyan kap helyet egy régi élet üregeiben, vagy csak az elmúlásra adott opportunista választ vesszük észre benne.
Kemenes Henriette verseiben is hasonló hullámzásoknak vagyunk szemtanúi, az odú-lét kül- és belterjessége egyaránt jelen van lírájában. Az önmagunkkal való transzformatív leszámolás és az újjászületés között is interpretációs különbségek rejlenek. A megszólalás lehetősége sokszor a másikhoz való viszony rendszerében vázolható fel, az én-te dinamikájában, amely elsősorban az elmondhatatlan elmondását kísérli meg. Mit értünk ez alatt? Azt, hogy nem könnyen eldönthető, vajon a másik okozza-e a létbizonytalanságot, a beteljesülés meghiúsulását, az elsiklásokat és félrebeszéléseket, félszeg helyzeteket, vagy csupán a mi projekcióink eredményei ezek. Kemenes Odú című verseskötetének első fele nagyjából ezekre összpontosít, viszont ravasz módon: a képek specifikus megalkotásával. Olyannal, amelyre csak a költészet képes, illetve talán a fotográfia egyes kísérletező ágazatai (vagy szerencsés véletlenei): „mint a túlérett nyár pihés tarkóján / lecsorduló csiklandozó szirup” – az extrém zoomolás, vagy a titkos kamera: ,,ami egy / koporsóbol kilopott retikülbe belefér”.
Ebben a költészetben a képiség megformálásának követése adja a legizgalmasabb fogódzókat egy-egy versben. A kötetkompozíció közepén elhelyezkedő prózavers képez fordulópontot a verseskönyv első és második felének világa között, viszont ez az eredeti képalkotás (mely néha nehézkes kódolásúvá válhat a halmozás által) végigvezet bennünket az egész szöveganyagon. Ha megtanuljuk úgy olvasni a könyvet, mint ahogyan az Instagramon görgetünk, egyből sokkal könnyebb dolgunk lesz. Mondhatnánk, hogy az applikációk folytonos vizuális dömpingje ellehetetleníti a szoros olvasáshoz szükséges türelmet és odafigyelést, ám ebben az esetben fordítva történik: amit Kemenes megalkot képileg, azt hamarosan le is dönti, de az anyag megmarad a föld felszínén, nem süllyed el, nem semmisül meg – az ív, az út, amit bejár, a folyamat adja meg a versek gerincét. Így izgalmas feszültség jön létre a „megmaradó” szöveg és a specifikusságra törekvő látványok folytonos építése-rombolása között. Igazi 21. századi költészet ez – de igazi és specifikus hangulat is kell hozzá. Egy indulgent browser lehetne az, akit el tudok képzelni ideális olvasójának.
Legfontosabb kérdés az Odú versei olvasása közben: mit látunk? Képesek vagyunk-e a képek intenzitásának olyan mértékben átadni magunkat, hogy ne a narratíva fogódzóit keressük? Ne az élet »bizonyosságait« próbáljuk beleerőltetni abba az alapvető léttapasztalatba, hogy változás van, és ez az egyetlen biztos dolog? „El kell fogadnia a belesimulást”, ez lehetne az Odú mottója, ars poeticája pedig talán ez lenne: „merek pont ott boldog / lenni, ahol a talpam / a bolygóhoz tapad.”
A képiség megformálásában nemcsak a váltakozás intenzitása fontos tényező, hanem az is, ahogyan a fotografikus látásmódot helyezi előtérbe. Nem kompozíciós szempontból, hanem az egymásra exponált képek miatt: mintha valaki elfelejtette volna továbbvinni a filmet, így az analóg képkockára két látvány ég. (,,Gyógynövényes zsákokkal / teli raktár a szemed.”, „A jég alá rekedt ló kifeszített szemgolyóján / még visszatükröződött a kanyargó út / és rongyos szekerek”). A kötet második felében sokkal hangsúlyosabban vannak jelen a transzformáció különböző formái: az élővilággal való azonosulás helyenként kifejezetten morbid jelenetekre invitál, ám morbiditásukban van valami finom plaszticitás, amellyel a pillanat horrorja elfogadhatóvá válik (,,Mindent túl fogunk élni, mint a féreg, / mondja, és vénájából csendesen siklanak / az állattetemekkel megrakott csónakok”, „a széncinkék apró csőrei bezúzzák a koponyát, / majd kicsipegetik az agyvelőt”). Az átalakulások sorozata, a bizonytalanság és a kegyetlenség között egyensúlyozó versszubjektum végül belekerül abba a körforgásba, amelyben ritualisztikusan eggyé válhat azokkal, akik nem szólalhatnak meg, az elnyomottakkal, a halottakkal, a nonhumánnal – mint aki csak jótékonyan porrá lesz.
