Egymásban folytatódni

Mechiat Zina: Álomból föl, vidékre le. Scolar Kiadó, Budapest, 2023.

Mechiat Zina lírája sebhelyes, karcos, mély. Ritmusa szférák közti tánczene: „Amint kiszúrod, már el is tűnt, / mint egy álom, egy szellő, felhő, szerető” (29.) Behív a sűrűségbe, hogy megkössön bennünk a valóság. A hiánytapasztalatok valósága. Az egymás (nem) értésének, szeretésének, eltűnésének valósága. Sorai fájdalmakból gyúrt kockakövek. Keresés, találás, nem találás, de még-keresés. Makacs üresbe markolás. Makacs elengedés. A test nyelvének finomhangolásai verik a taktust a lélek falain. A kettő összefonódásának lehetősége – szimbiózis, illúziók, szétmaratás. Halál.  „Az elrákosodott szív szék alakú tumort növeszt.” (45.)

Az évszakok ciklikusságára felfűzött egységek elvesztődő és megtalált középpontjában a kapcsolatok vannak. Önmagunkkal, a szerelmünkkel, a szerelmünk nélküli önmagunkkal, családtagjainkkal. Transzgenerációs és interperszonális tapasztalatok. És az idő.

Mechiat Zina időkezelése mágikus, keretbe foglalja az olvasás ritmusát. Hangsúlyos benne a szürrealista álomszerűség, a hallucinatorikus-szimbolikus énszétosztódás, az én és a másik létező egyneművé válásának ideje, közben pedig az a folyamatos jelen, amely a transzgenerációs örökségek elbeszélhetőségének, valamint az arab kultúrának és nyelvnek is sajátossága. Minden most van. „Hármunkat látom a visszapillantóban, / mamát, magamat és téged. / Vele egymás változatai vagyunk (…).” (66.) Az álom aktusa a lelki örökségek, traumák feldolgozásának színterévé válik, az álom és az ébredés milyensége pedig a köteten végighaladva ezt a megdolgozottságot, az élet továbbélhetőségének lehetőségeit sejteti: „Magamat rázom álmomból föl.” (24.)

Az egymásban való folytatódás, az éndarabok összerakásának szüntelen kísérlete, valamint a természet életidejével való mély rezonálás megágyaz a személyes fájdalomnak, behúz és érzésre hív, majd kiterjeszthetővé teszi azt. Az elmúlás és a félelem a létezők közös tapasztalata, a hiányainkat és sebeinket tépjük, karcoljuk, ápoljuk mind. Ezekben találkozunk: „szeretgetjük a zúzódásokat, / nagy becsben tartva, / hogy végre van bennünk valami közös.” (47.)

‍