„Egymaga fele a teremtésnek?”

„ami él, nem Egy soha,kerete a Soknak.”(Goethe)

I.

Mostanság itt-ott olvashatni róla, hogy az idei 2016-os esztendő világszerte „Shakespeare-év” (többek között). Négyszáz éve halt meg az egyetemes drámairodalom legnagyobb zsenije! Még a kolozsvári „magyar” színház is készül egy Julius Caesar-bemutatóra. Az olvasó felvillanyozódva igyekszik kimutatást készíteni: csak az utóbbi hatvan évet számítva, öt erdélyi magyar színház, tegyük fel: hat évente tartott egy-egy bemutatót, az ötven! Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az erdélyi magyar nyelvű színházak közül három (illetve ma már három és fél) egyetemi városban működik, és több tízezer egyetemistában kell négyévente megalapozniuk a fogékonyságot az európai kultúra szelleme iránt, akkor ez a Sh. bemutatószám túl kevésnek is tűnik!
Így is milyen érdekes volna, ha ebből a – mondjuk – ötven előadásból most az ünnepségek keretében mindegyik együttes legalább öt-hat részletet felújíthatna! Persze, ez lehetetlen; sok szereplő már nem él és nem élnek már réges-régen az előadások! És még nagyobb baj: szó sincs az elmúlt ötven-hatvan évadban ötven Shakespeare-bemutatóról; legfennebb hat-hétről! Egy Hamlet az „északiaktól” (ma is fülünkben cseng Csíky András fájdalma, s számon kérő kiáltozása: Anyám, Anyám!), és – egy kolozsvári Hamlet Héjja Sándorral, megint északról egy felkavaró Vihar; egy Vízkereszt Vásárhelyről; érdektelen Szentivánéji Kolozsvárról, sziporkázó Makrancos hölgy Szentgyörgyről, s végül az a különleges Troilus és Cressida; benne vagy négy-öt csodálatos jelenet s vagy tízannyi üresjáratú „strapa-színház”! (Talán egy néző sem került, aki tudta volna, miről szól az előadás!)
Mennyiségileg is kevés egy félévszázadhoz, még ha hozzá számítunk az idők mélyéből egy-két Rómeó és Júliát is! Minőségi szempontból pedig komolytalan volna az összehasonlítás olyan bukaresti produkciókkal, mint például a monumentális, minden részletében eredeti és lenyűgöző Caramitru-féle Hamlet; – még akkor is, ha egyes részletei ihletforrást jelentettek magyar előadás számára. Avagy a Iordan-féle kamara-Hamlet, amely misztikus révületet csiholt a közönségből, helyenként inkább szeánsz, mint studióelőadás.

II.

Egy, az átlagosnál élesebb látású és jobb tollú fiatal újságírónő egy ízben kitört: „Milyen unalmas, mindig csak a Rómeó és Júliát nyúzzák, mért nem játszanak valami mást is ettől a Shakespeare-től!” Utána nyomoztam: nem látott soha egyetlen egy színházi Romeó és Júliát sem, de azokban az években nem is láthatott élete színterein. Ellenben akkoriban kezdték vetíteni a tévében, s talán a mozikban is Prokofjev balettjét; akik látták – és nagyon sokan voltak –, mind lelkesedni kezdtek Shakespeare-ért! Prokofjev az utóromantika édes idillizmusát a kemény, szúrós naturalizmusú drámaisággal ugyanabban az áramkörben játszatja a moszkvai Nagyszínház balettkarával, s ezért hatása kivédhetetlen (már ha valakinek van füle)!
Már közvetlenül a háború után vetítették nálunk (még nem is színesben) a Tévedések vígjátékát, fűszerezve groteszk anakronizmusokkal; óriási sikerrel; majd jött, még ugyancsak nem színesben, Laurence Olivier Hamlet-je, majd a nagy III. Richárd! Nem csak mint megfilmesített dráma, de egyáltalán, mint mozifilm is hatalmas, mintha egyenesen annak írták volna; majd Elizabeth Taylor a két Cleopatrá-s filmjével... a Cézárral és az Antonius-szal!
Mindez a világméretű tömegsiker csak tovább fokozta a Shakespeare-rejtélyt, amit ma az évforduló alkalmából egy színvonalas képesmagazin cikkírója ilyen címmel dob be, ki tudja hányadszor az irodalomtörténetben:
„Ki írta a Shakespeare-drámákat?” 1

III.

Vannak az életben is Shakespeare-figurák, ha nem is annyira a római császárok és brit királyok között; de mint az „első, második, harmadik tolvaj” vagy mesterember, „első, második, stb. boszorkány” kategóriából. A legtöbben mindig magas fordulatszámon működnek, forrpont fölött, vagy ha emberiességről van szó, akár fagypont alatt is! A közepesek, az igyekező szolgalelkek, a csendben furkálók, áskálódók csak a felesleges áldozatok számát növelik. A drámákban is; lásd Polonius, és az életben is – ha nem igaziak. De kerülnek olyanok is.
Franyó Zoltán – nagyon termékeny műfordító, a Faustot is újrafordította, de: középhalvány-szürke; írnok főhadsegédi irodában, vörösgárdista könyvtolvaj; főszerkesztő a Négyórai, Ötórai, Hatórai stb. hírlapoknál, színházigazgató stb. Csak három apró példa működésmódjairól. Egyszer, főszerkesztő korában, alkalmazottai bejelentették: „Főnök úr, ha ma délig nem kapjuk meg a fizetésünket, sztrájkba lépünk”. Zoltán egy perc néma önvizsgálat után rászólt legfiatalabb szerkesztőjére: „Hozz egy egeret”, majd egy másikra, „hozz egy üveg sört...” Mikor megjött mindkettő, kidugaszolta a sörösüveget, belegyömöszölte az egérkét, visszadugaszolta, és elment a sörgyárba. Egy óra múlva hozta a fizetéseket! Színházigazgató korában egyik előadásuk az utolsó villamosjárat távozása után fejeződött volna be. Franyó kiment a színház mellé, lefeküdt a vágányokra és szívbemarkoló módon ott vonaglott, amíg az előadás véget nem ért! Ady Endre házából ki volt tiltva, mert bizalmaskodni próbált Csinszkával. 1919 január elején Ady már súlyos beteg; Franyó az épület előtt járőrözik, s egyszercsak látja, hogy Dénes Zsófia zokogva jön lefele a lépcsőn. Azonnal berohant a járda szélén álló telefonfülkébe, és felhívta az egyik nagy pesti hírlapot: „E percben fogtam le barátom, Ady Endre szemeit!”
Nem tagadható: ilyen a jó főszerkesztő, a jó színigazgató és a jó tudósító. Megvolt az a kellemes tulajdonsága, hogy mindazokat, akiket legombolt, átvert, kizsebelt, valamilyen módon mindig meg is jutalmazta! Volt például egy kedvenc ecetgyárosa, aki nagyon jól tejelt. Ennek egy „rendkívül értékes, és ritka” Shakespeare-kötetet ajándékozott.
Megy az ecetgyáros kirobbanó mosolygással a képén s a könyvvel a kezében Temesvár közimádott, érett korú antikváriusához, Acél Lilihez: „Mondja Lilike, mennyit ér egy eredeti Shakespeare?” – „Kérem, mit kegyeskedik érteni azon, hogy eredeti Shakespeare?” – „Hát azt kérem, amikor legelőször megjelent nyomtatásban!” – „Jaj kérem, az nagyon sokat ér!” – „És mondja Lilike, akkor mennyit ér, ha azt Shakespeare saját kezűleg dedikálta?” – „Hát akkor bizony, kedves uram, saját kezűleg megtörölheti vele...” (Lilike nemcsak a nagy könyvmolyok, de a szélesebb olvasórétegek szóhasználatában is otthonos volt.)
Ám honnét lehetett látatlanban is oly biztos?

IV.

Shakespeare életfolyásáról és tanulmányairól csak annyit tudni, hogy Stratfordban elvégezte a falusi elemi iskolát. Magasabb tanulmányokról semmi adat vagy nyom! Egy időben heccelődő szállóigeként terjedt fiatal és nagy felhajtással induló költőkről: Hasonlított annyiban Shakespeare-hez, hogy „keveset tudott latinul és még kevesebbet görögül!” A filológusok azóta agyonméricskélték, s kimutatták: szókincse minden korabeli szerzőnél nagyobb, ismeretanyaga – történelem, jog, teológia, ókori irodalom – mindenkiénél terjedelmesebb, bejáratos a maga körébe, világfi – ennek ellenére, mikor meghal: szerény falusi temetés családi körben, a fővárosi lapok nem is említik, nincsenek gyászmisék; egyetlen könyvön, és közel félszáz művének egyetlen kéziratán sem szerepel a neve!
Mindössze pár oldalas végrendeletét három helyen írta alá, háromféleképpen! (A kolozsvári egyetem egyik dékánja csípősen jegyezte meg, hogy a Teatrológiai Tanszéken a színháztörténet magyar oktatójának jegyzetében ahányszor előfordul Shakespeare neve, annyiféleképpen van leírva; eszébe sem jutott: hátha ez is valami titkos jegye a nagyon-nagyon magas fokú beavatottságnak?)
Ezért kezdett már viszonylag korán terjedni az a híresztelés, hogy a Shakespeare-drámákat nem is az ilyen nevű kis színész írta, ő csak a nevét adta hozzá, hanem valaki roppant művelt, előkelő és nagystílű személyiség írhatta. Az összes nagy kortársat, még Erzsébet királynőt is gyanúba fogták! Ám ekkor is fennáll a kérdés: hogyhogy nem ismerte fel a környezete az illető nagyságát? Hát – ez bizony a művészetben, tudományban elő-előfordult! És nemcsak a környezet esetleges irigysége, fantáziátlansága, vagy kisszerű, irigy közönye miatt léteznek ugye, „tünékenységre” képes személyek is, akiket, ha beállítanak a színpadra egy népes jelenetbe, akár egy felvonáshosszat sem veszi őket észre senki, sem a színészek, sem a nézők közül... Egyszóval lehet szórakoztató fantáziálásokkal magyarázkodni, elképesztő feltételezéseket kidolgozni, de a szegényes, részvétlen falusi temetés, és egy londoni gyászelőadás, gyászmise, gyászmenet elmaradása kimagyarázhatatlan, rideg tény marad!
És amikor jön majd a romantika nagy korszaka, nem a „Színház”, úgy is mondhatnánk, nem a „Szórakoztatóipar” futtatja fel a megdicsőülés ormaira, hanem az irodalom, azaz a költészet: a költők áhítattal és elragadtatással ismerik fel benne a Mestert, a nagy elődöt! Egész Európában, nemcsak Angliában! Minálunk Kazinczy tanáros megközelítése után Vörösmarty, Arany János és Petőfi kezdik el fordítani, tanítványi alázattal. (E cikk címe Petőfi elragadtatott felkiáltása!)
Különös Petőfi választása, a Corio­la­nus. A hős szembe kerül saját hazájával, népével, családjával, és amikor utóbbiak könyörgésének enged, odavész. Ám elbukott volna akkor is, ha másként dönt! Érdekes, nem nagyon játsszák ma e tragédiát, pedig milyen korszerűnek tűnik: az üzleti kampányolással működő „népképviselet”, a tömeget orránál fogva vezető és uszító demagógok – és mit mondjunk, ott van még az ombudsman is, és a „média” is!2
Az egyes érdekcsoportok szembenállásának szerkezete, a főhősök érzelmi ambivalenciája ugyanaz, mint Madách Tragédiájának athéni képe, Miltiades tragédiája! Érdemes volna egyszer egy – rövidített – összehasonlító előadás! Az is érdekes, hogy Beethoven a magasztos szépségű Coriolanus-nyitányt nem ehhez a műhöz írta, ám ha elhagyjuk a zárórész tomboló felszabadulás-ujjongását, hangulatilag sok azonosságot találunk benne a Shakespeare-művel. Nem csoda, hogy a nyitány 1956-ban végig aláfestette a pesti forradalom eseményeit!


Jegyzetek1 Tóth Tibor: Ki írta a Shakespeare-drámákat? Interpress Magazin, 2016 július2 Tótfalusi István: Ki kicsoda Shakespeare műveiben (belső fedőlapon: ... Világában), Második kiadás, Anno könyvkiadó, é. n.