Egyfedelű költő és ember

Tamási Áron – visszatérően említi Farkas Árpád – csak azután kezdett íráshoz, hogy előtte megborotválkozott, fehér inget vett. Megtisztelte a fehér papírt. „Ebben az egyben utánzom őt”, teszi hozzá. A fehér ing másik megbecsült költőtársának is védjegye, a „fehéringes közmagyar”-nak, Kányádi Sándornak. Ha az alkalom úgy kívánta, Kányádi nyakkendőt is kötött, Tamási Áron szintén. Farkas Árpádot amolyan petőfisándorosan kihajtott gallérú fehér inges, fekete mellényes, fekete-fehér fotókon őrzi az emlékezetem. Nem tudom elgondolni színesben – tétován ismerkedem prózai munkái gyűjteményes kötetének borítóján a talán terrakotta színű ingpulóveres költő portréjával. Holott tudom, a fehér ing ünnepi férfiviselet, az ünnepet tisztelte meg a parasztember állig fölgombolt fehér inggel. Miért kellene Farkas Árpádnak éjjel-nappal fehér inget hordania? A fehér ing valóság és szimbólum, stílus, tartás és plebejus világnézet; a szimbólum átüt a színeken, az öltözék viselése alkalomhoz rendelt.
A „fehéringes közmagyar” közteherviselést mond, Farkas Árpád szerint a költő dolga „közérzetet jelenteni a völgyből”. Rokon fogalmak, bár az utóbbi visszafogottabb (visszavonultabb), csöndesültebb. Lejárt-e a szavatossága a sokszázados hagyományú közösségelvű költészetnek a diktatúra elmúltával? Kányádi 1990-es ingerkedő megszólításához – „Na, mi a dolgunk elvégeztük, vége a versnek”, „A költészet meghalt, a politikusoké a szó” – újra meg újra visszatér Farkas Árpád. Hangsúlyos helyeken is, mindjárt az egyberostált (válogatott?) prózakötet első, Bogdán László készítette beszélgetésében, és a kötet utolsó, a Szíki Károlynak 2018-ban adott interjújában. „…a versnek magának nincs vége, a vers marad olyan szerepkörben, mint bármelyik a medicinában is használható eszköz, amelyik tisztítja az ember érzelmi járatait – jegyzi meg rezignáltan Farkas Árpád. – Az igazság az, hogy én a verset már azért sem műveltem oly mohón és intenzíven, sőt alig-alig, mert úgy éreztem, megszűnt a tétje.” „Túléltem magam” – fogalmaz több helyen, tudomásul véve, hogy az olvasók életük, sorsuk legfontosabb kérdéseire a választ már nem a költőktől, hanem a politikusoktól várják.
A prózai írásokat tartalmazó kötet első, s egyben legterjedelmesebb ciklusa, az Asszonyidő az 1968–1983, a második, a Hermafrodita idő az 1990–2018 közt keletkezett írásokat tartalmazza (a harmadik, a Jelentés a völgyből pedig az 1977–2018 közt készült interjúkat). Az Asszonyidő című írás a legendás sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben jelent meg, huszonvalahány évesen írta, pályája elején, nemcsak a fiatalság lendületében, de az enyhültebb évek bizalmában és tartósságának reményében is. (Utóbb majd ezekről az újságírói évekről mondja, hogy „Tulajdonképpen négy évet éltem: ’68-tól ’72-ig!”) A költői esszé (prózavers) egyetlen lendületes hosszúmondatban kárhoztatja jelenkora lapító, lagymatag férfijait, s tiszteleg az asszonyok előtt, akik a valóságos férfiínség idején is, meg a férfiatlan férfiak korában is elszántan védték, védik, táplálják, gondozzák az életet, a nemzet tovább élését. Azzal a reménnyel zárul az írás, hogy eljön az „okos, higgadt szenvedélyű, mesterségükhöz értő, árnyalt töprengésű és nyílt tekintetű, bátor és cselekvő, egész népközösség szívével-eszével gondolkodó, elirányító férfiak” ideje, a „felemelt homlokú Férfiidő”. Az Asszonyidő párját azonban nem írta meg, nem az áhított Férfiidőt hozta ’89 után a szép új világ, hanem a hermafroditákét. „A férfiakból egyre kevesebb, még ma is. A hermafrodita idő pedig azt jelentené, hogy megalkuvó férfiak sokasága népesíti be életünket, […] még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy nemcsak a hermafroditáké, hanem a hímringyók ideje is eljött. A hímringyóké, akik miközben bambulnak a ködbe, riszálnak a húsosfazéknak” – mondja Bogdán Lászlónak a már említett interjúban.
Helyben vagyunk. Farkas Árpád kedélyborzongatóan egyértelmű, szenvedélyes, de higgadt és fegyelmezett. Kategorikus? Igen! „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van” (Mt 5,37) – nem hagy semmiféle kiskaput az egyrészt-másrészt kis sumákolásnak. Kategorikus, mint Tamási Áron: „Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.” Annak idején, a hatvanas években Székely János a fejét csóválta Kányádi versein: sziklaszilárdak a költő elvei, végleges és ellentmondásmentes a világképe, minden a helyén, sehol semmi kétely – a kételkedés korában! Farkas Árpád konok kérlelhetetlensége rokonvilágú a Kányádiéval: ragaszkodik bizonyos axiómákhoz, az erkölcsi tartás, a szülőföldhöz való hűség, az emberiesség, a szeretet és a társadalmi méltányosság axiomatikus parancsához – nem általánosságokban, hanem a mindennapok konkrétságában.
Ezért keresték és választották be „csaknem mindenbe” 1990-ben az RMDSZ megalakulásakor, „mondván: kellenek az új arcok, a tiszta nevek” – hogy a kezdeti lelkesültség után villámgyorsan visszavonuljon („Feltűnő volt és felháborító, amit láttam, hogy a szabadság megélése abból állt: jó részük vagy a parlamentbe, vagy más pódiumokra készült felkapaszkodni, ahonnan a néphez lehet szólni, s tisztelet a kivételnek, főként egykori önmaguk átmentéséért” – összegzi Csinta Samunak.), hogy a frissen alakult Háromszék lapban, megőrizve függetlenségét, nyílegyenes, kényelmetlen glosszáival, tárcáival a közérzetről jelentsen a völgyből. A versektől elpártoltak az olvasók – de a fürkésző tekintetű, a közért író-aggódó-élő Farkas Árpádtól nem. Autoritása nem csorbult és közmegbecsültsége sem. Némi büszkeséggel említi, hogy talán több verset ajánlottak neki, mint amennyit életében ő maga írt. (Magyarországon a szintén keveset író – csak a válogatott verseit megíró – tüneményes játékos, kópésan kedves-mosolygós Kormos Istvánról mondták ugyanezt.) * Illyés Gyulával történt személyes találkozójára emlékezve jólesően nyugtázza: „beigazolódott, az elfogultságból is kilazulva, hogy valóban azzal a személyiséggel találkozhattam – és később többszöri alkalommal visszaigazolódott ez –, akinek költői és emberi lénye egyfedelű.” A költőfejedelem életművét, betöltött szerepét nagyra becsülte, de kellett az a picike, talán csak egyetlen apró szemvillanásban megmutatkozó tapasztalati bizonyosság, megerősítés, hogy hiteles a vers, az életmű, a szerep, hogy Illyés költői és emberi lénye valóban „egyfedelű”. Nem óvatoskodó gyanakvás, egyszerűen a földközeli, talajközeli ember észjárása, reflexe: csak az megdönthetetlenül bizonyos, amit a tapasztalás megerősít.
Farkas Árpád ilyesféle földközeli, tapasztaláselvű költő. Szárnyal és dühöng, de minden írását a köznapi valósággal szikráztatja össze. Ez hajtotta fiatalon, az Asszonyidő lírai esszéiben, riportjaiban, és ez a Hermafrodita idő kifakadásaiban. „Én azt hiszem, hogy pillanatnyilag nem az a kérdés, hogy hűnek kell-e lenniük rendszer- és kormányváltozások után az íróknak önmagukhoz – válaszolja 1997-ben a budapesti Kossuth Klubban Erdélyi Erzsébetnek –, hanem az, hogy akik írással foglalkoznak, tudják-e, hogy mi a szándékuk a mondatokkal, a gondolataikkal.” Farkas Árpád – Hamlettel szólva – a kizökkent idő helyreállításáért, egyszerűebben: az erdélyi, romániai magyarság életének emberibbé változtatásáért – egyáltalán: a megmaradásáért – ragadott tollat, a kezdetektől. Megesett (megesik), hogy lefitymálták, mert a költészet önmagán túlmutató értelmét a köz/közösség érdekében határozta meg – holott a költészet, természete szerint, akármilyen lehet, közösségelvű éppúgy, mint énelvű; az előbbi választása etikai döntés, de hogy mi minden előzi meg és tartja életben, arról a kötet írásai is tanúskodnak. Nem ilyen lovat akartam – vallotta, már apró gyerekként is, amikor hintalóra ültették. Erős, kifejező könyvcím, pontosan leképezi Farkas Árpád viszonyulását. Az esszéknek, glosszáknak, tárcáknak, sőt a beszélgetéseknek is az egyik fővonulata a Siménfalván és Székelyszentmiklóson a földműves nagyszülőkkel megélt aranykor megidézése: a rendtartó székely falu, a táj, a tájjal együtt lélegző, a tisztességes munkája által önértékére büszke, közösségében helyét találó székely ember. „Engem pedig a falucskához láthatatlan, erős szálakkal ez kötött, […] minden gesztusomban, lépésemben és természetesen versbe faragott világomban –, s melynek gyökerei természetesen őáltala, e kis közösség által századosak.” Királyfiak voltunk, emlékezik. Ezt az idillt dúlta szét az agresszív kommunista hatalom a történelmi paraszti osztály szétverésével, nyomorúságba döntésével. Nagyszülei kuláklistára, kilakoltatásra kerülnek, édesapja elveszti munkáját, a megbélyegzett gyermek Farkas Árpádot pedig még a pionír nyakkendőtől is eltiltják. Forradalmárok nem a szegény emberekből lesznek, jegyzi meg Petőfi kapcsán Illyés, hanem azokból, akik elveszítik a jobb módot. A „másodgenerációs földember” – ahogy magát nevezte – zsigerekig megtapasztalta az aranykorból való kizuhanással az elveszítést. A rendtartó székely falu évszázadok hagyományaiból kiforrott morális örökségének, kultúrájának, szellemiségének, önállóságának, metaforákban gondolkodó gyönyörű nyelvének szeme láttára történő pusztítását. És elindult visszaperelni a közösséget méltányosan megilletőt.
Ennek a veszteségtudatnak az egyik igen erős, kultikussá vált darabja a Mikor az öregemberek mosakodnak című vers. Megtudjuk: eredetileg egyik falujáró, világháborúra emlékező öregemberekről készített riportja prózai fölvezetőjének készült; Illyés Kinga fölfigyelt rá, versként a műsorába illesztette, és azóta, okkal és természetesen, versként van számontartva. De tulajdonképpen az Asszonyidő ciklus számos esszéje, glosszája, tárcája – ahogy erre kiváló monográfusa, Cs. Nagy Ibolya rámutat – a lírikus prózaverse, szóljanak bár az Öregember méltóságáról, legyenek Csöpp fényesség a szülőföld felett, vívódjanak A Megmaradás esélyeiről vagy éppen a Cserfa-sorsról. Remekmívű zsánereit, úti beszámolóit, tárgy- és tájleírásait, de epikusabb tartalmú riportjait, traktátusait, vitairatait is átjárja az erős lírai hevület; széles skálán játszik érzelmi tónusa a nemes pátosztól a felmagasztosításig. Alapvetően pazar és halmozott metaforákra épülő emelkedett retorikus nyelve roppant jelentéssűrítésre képes: életsorsot, hangulatot, magán és közösségi közérzetet, tájat, tárgyi környezetet akár egyetlen (gyakorta többszörösen összetett, rapszodikusan hullámzó összetett) mondatba sűrítve. Mondjuk ki: minden során átüt, hogy szerzőjük költő. * „Az európai költőtalálkozók is jók valamire, de látok például harminckét parasztasszony-arcot ragyogni a lúdtollakkal pilinkélő háromszéki télben. […] költő végeredményben minden ember. Mert sugallatot fogad és megnyilatkozni vágyik. S élni óhajt tisztán, kitakart arccal, szorongás és félelem nélkül házában és honában, a szépség görcsöket oldó bűvöletében.” Bárhonnan közeledünk Farkas Árpádhoz, mindig oda jutunk, hogy akármilyen formában, műfajban nyilatkozzon is meg, számára a költészet és a közösségi morálra épülő élet kölcsönösen átjár egymásba: a költészet az ilyes életért van, az élet pedig a költészetért, együttes értelmük pedig a létezés fenséges (szakrális) öröme. Zsigerekig értékőrző és értékmentő, ezért a legreménytelenebben is képes fölmutatni az önértékben bízó reményt: „Ha a romániai magyarságot feltartott kézzel látjuk, nem azt jelenti, megadta volna magát. Az eget tartjuk, hogy annyi hazugságtól ránk ne roggyanna.” S mert tudja, hogy mi a szándéka a gondolataival, mondataival, tökéletesen érdektelenek számára az irodalom körüli aktualitások (viták és gerjesztett műviták), legyen szó népi-urbánus ellentétről, paradigmaváltásról, provincializmusról, modernségről. Hovatovább nyugodt lélekkel azt is kijelentheti, hogy „engem maga a költészet annyira azért nem érdekel, hogy kedvében is járjak”.
Holott dehogyisnem érdekli! Fiatalon mindenekelőtt Ady, József Attila és legerősebben Nagy László – harcos, küzdő szerepük és nem kevésbé verseik prozódiája. Korai verseiben reminiszcenciaszerűen is átütnek a Nagy László-i fordulatok, de fölismeri, hogy „eszközátvétellel nem lehet túlhaladni” a Mestert. Az egybegyűjtött prózai kötet egyik legerőteljesebb (és legterjedelmesebb) esszéje is (Lerogyni nem szabad élve) Nagy László – metaforáitól hosszúverseinek architektúrájáig – költészetéhez és költészetével egyfedelű szerepéhez való közelférkőzésének nagyívű, hódoló vallomása. És sorban vall remek mívű költői esszékben a számára legeslegfontosabb egyfedelű mesterekről: Adyról, Illyés Gyuláról, Tamási Áronról. S visszatérően megemlítve és önálló esszében is a nemzetiségi ügyekben legharcosabb Sütő Andrásról. A szelídebb harcmodorú Kányádi Sándorról. Aztán Nemeskürty Istvánról („egyik legnagyobb identitáskeresőnk”). A kor- és nemzedéktársakról: Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Szervátiusz Jenő, Zsögödi Nagy Imre, Szilágyi István, Szabó Gyula, Beke György, Bodor Ádám, Plugor Sándor, Gazdáné Olosz Ella, Lászlóffy Aladár, Ferenczes István, s az általa fölfedezett büszkeség, Markó Béla, a magyarországi Ilia Mihály, Csoóri Sándor, a Kilencek költőcsoport, a kárpátaljai Vári Fábián László – sorolhatók az esszékben, tárcákban, beszélgetésekben megbecsüléssel említett szellemi lakomatársak, egyfedelűek. Többnyire „meditatív szomorúságú”, cserefasorsú kisebbségiek. „Európa-szerte nincs költészet, mely annyi órát virrasztott volna azért, hogy népét testvérnéppel megértésközelbe hozza, …mint a romániai magyar.” (De hát adott volna méltóbb életesélyt a kor!)
Kányádi Sándor óva intett a kortárs költők megítélésétől. Talán, ha ötven vagy száz év múlva is olvassák az illető versét, akkor majd el lehet mondani, hogy az illető tényleg költő volt, mondta. Az idő kíméletlen, ötven vagy száz év múlva talán nem lesz fontos, hogy a költő emberként is egyfedelű volt-e, de ma még egészen biztos, hogy fontos. Tompa Lászlóról írja Farkas Árpád, s reá is érvényesnek vélem: „Ember volt, magatartásra példa, beszélő a gátzúgásban, igaz igékben fürdő és kora lelkét fürdető. Mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt.”

Farkas Árpád: Nem ilyen lovat akartam. Esszék, glosszák, tárcák, interjúk, riportok. Előretolt Helyőrség, Budapest, 2020.