Egyén és közösség regénye*

Milyen elemzést lehet írni Király László Kék farkasok című regényéről 2018-ban, hogy az releváns legyen a szerző nemzedéke számára, de az azt követő egy-két generáció számára is, akik már hivatkozott alapműként vették a kezükbe, illetve az egészen fiatalok számára is, akik esetleg csak ezután fogják elolvasni? Igyekszem úgy megragadni a művet, hogy mindhárom kategória találhasson mondandómban valami nóvumot.
Szikár ténymegállapítással kell kezdenünk: Király László a második Forrás-nemzedék meghatározó tagja, elsősorban költő, de Kék farkasok című regénye átütő siker lett első, 1972-es megjelenése után, mert kritikai igénnyel ábrázolja az 1950-es évek Romániáját a kulákosítással, kollektivizálással, ugyanakkor az 1960-as évek korszakregénye is, mely visszaadja a kelet-európai típusú majdnem-hippi nemzedék hangulatát. Két ellentétes létérzés jelenik meg: a dac és a tehetetlenség, érzések, melyek ezúttal nem versben, hanem egy epikus történet kereteiben jelennek meg. Csoda hát, hogy kultuszregény volt a maga korában? Az csoda, hogy azóta csak egy újrakiadást ért meg, 2000-ben, a Mentor Kiadónál (de megtalálható a regény a 2003-as, Madarak árnyéka című, összegyűjtött prózai alkotásait tartalmazó kötetben is).
A kétszólamú narráció egy külső és egy belső történést jelenít meg, így lehet ez a könyv egyszerre az egyén és közösség regénye. Az énelbeszélés önéletrajzi vonatkozásokat sejtet: a főszereplő költő, ki Kolozsváron egyetemista, és feleleveníti Nyárád-menti gyermekkorának képeit, ugyanakkor az egyéni életút felőli vizsgálódás, a referenciális olvasat egyre kevésbé fontos, ahogy távolodunk az időben az elbeszéltektől.
Ha az egész alkotói életpálya perspektívájából próbálunk tekinteni a könyvre, a lírakötetek visszfényében, azt mondhatjuk, Király Lászlóban erős az otthonkeresés vágya, a könyv ugyanakkor nem nosztalgiázó, inkább azzal a keserű felismeréssel zárul, hogy hiába tér meg a tékozló fiú, régi közössége talán visszafogadná, de az egykori otthon már nem lehet úgy otthon, amiként volt.
Az alaphelyzet tehát a következő: az énelbeszélő, Kis Harai Mihály (talán Király László alteregója) a zaklatottsága, tehetetlensége elől gyermekkori falujába menekül, „feljövök ide a hegyre”, mert „a csend elég jó gyógyszer”. Itt találkozik a csősszel, aki értelmiségi ambíciókkal vágott volna neki az életnek, de apja kuláklistára került, s ezzel az ő egyetemi vágyálmainak is befellegzett. Dacból költözött ki a szőlőhegyre, de annyira megszerette itt, hogy más életformát már nem is tudna elképzelni magának. Könyveit magával hozta, így műveltsége, éleslátása az évek során egyre csak fejlődött, de „ezek a könyvek engem arra tanítanak, hogy itt maradjak”. Életfilozófiájának lényege a nyugalom, melyet „korai ébredés, sok mozgás, jó alvás, hideg víz” hozhat meg.
Kis Harai Mihály a csősznek kezdi elmesélni történetét, ami: „nagy gomolyag inkább, valamiféle súly, vagy ilyesmi”. Szabadulni szeretne múltbeli kötöttségeitől, mert „az ember nem cipelhet mindent magával”. A csősz ismeri a terápiát, ami a kibeszélés mellett a leghatékonyabb: „Te ezt meg fogod írni […] Csak őszinte légy, és akkor nem baj”. Ez krédónak, ars poeticának is tekinthető: az őszinte tisztázás vágya hatja át a könyvet, a megértés és megértetés igyekezete.
„A várost ott kellett hagynom, mert a várost nem bírom elviselni már nagyon régóta”, mondja ki egyenesen már a felütésben, hogy később részletesen kibontsa ennek miértjeit.
A faluba való megérkezésekor úrrá lesznek rajta érzelmei, hisz: „ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője”. Nem szülőföldről beszél, hanem inkább választott hazáról: kényszerűségből került a család Hegyderékra, ebbe a fiktív, de beazonosíthatóan Nyárád-menti kis faluba, miután az apát, ki tanítóként nem mutatott elég lelkesedést a kulákosítás iránt, büntetésből ide helyezték. S utólag visszatekintve, még ez is sokkal jobb hely volt, mint aztán a nyughatatlanságában is tehetetlen város. Ez mintegy rárímel a cím olvasói elvárásokkal szembemenő jelentésére: a költöztetés éjszakáján baljós árnyakat pillantanak meg a teherkocsi felé közeledve, de rövidesen megkönnyebbülten felsóhajtanak, hogy: „Nem emberek, csak farkasok.” A holdfényben kéken pompázó farkasok. És innen már csak egy lépés az, hogy ember embernek farkasa. Az akkor még kisgyermek narrátor azt is megfogalmazza sajátos gyermeki logikával, hogy mi a legjobb a félelem ellen: „Ha nem félünk a farkasoktól, akkor megnyuvadnak.” E kék árnyak jelenése felnőttkorában is foglalkoztatta, könyvbe kívánkozott, mint a korszak ellentmondásosságának metaforája.
Az emberek befogadták őket ebben a kis faluban, igaz, azért kicsit mindig is kívülállóként tekintettek rájuk: ők voltak a „Fecskék”, akik érkeznek és elmennek. „Hova szakadtam én innen?”, teszi fel a fájdalmas kérdést Kis Harai Mihály, de a bölcsként és szkeptikusként jellemzett csősz visszafogja, hogy ne lovallja bele magát az efféle önemésztő kérdésekbe.
Kis Harai Mihály, ahogy próbálja összegezni eddigi élete sommáit, megállapítja, hogy „nincs benne igazán nagy tragédia”, „csak igazán nagy hiányok”. A hiányérzettel küszködők generációját testesíti meg ő, az örök keresőkét.
A számvetés komor, szigorú, efféle vallomásokkal, mint: „engedtem magam majdem-alkoholistává válni”. Gyónásszerű visszaemlékezéseiben tehát két idősík, a régmúlt (gyermekkor) és a közelmúlt (az éppen felszámolt kolozsvári ifjúkor) képei keverednek. Kolozsvárt lázas keresés, szenvedély jellemzi, a végletek. A szerelemben is: Kis Harai Mihály két nő, az elvált Barbara, és egyetemi kolléganője, Viola között ingázik, választani nem tud, végül Barbara önként félreáll, ő pedig elmarja maga mellől Violát. Kapcsolatuk kezdettől ellentmondásos. Viola így jellemzi őt: „Pusztában jársz te, Kis Harai Mihály”, mondja, és ezzel utat nyit a biblikus asszociációk számára, majd némi pajkos pajzánsággal egészen más irányba terel: „s ez a pusztaság én vagyok”.
A narráció terét a Nyárádon átívelő híd határozza meg, ezen áll meg az énelbeszélő, a híd indítja be az emlékezés motorját, egyszerre konkrét és metaforikus: összeköti a jelent a múlttal.
„Nagy fahíd volt, három gerendapillérrel és jégtörővel”, írja le a szeretett építményt Kis Harai Mihály (a második kiadás borítóján is megjelenik egy hasonló szerkezet), és egyfajta utólagos, alternatív hídavatásnak is tanúi lehetünk, de itt a főszereplő múltjához kapcsolódó árnyalakok nappal jelennek meg, és nem magukat vetik be a mélybe, csupán – szimbolikus gesztussal – ruháikat, kellékeiket, miután a kibeszélés révén megszabadulnak lelki terheiktől. A napszak is más, mint Arany János balladájában: nappal történik mindez, az est közeledtével szertefoszlik. Érdekes, hogy a híd nem csupán passzív szemlélő, hanem az emlékezés tudatos generálója, aki kimért, bölcs párbeszédbe bocsátkozik az énelbeszélővel.
Kis Harai Mihály látomásában megjelennek régi ismerősei, szerelme. Az emlékezés extatikus állapotba hozza: „Reszkettem az örömtől, s éreztem, akár egy életen át képes volnék ezt az egy szót ismételni: emlékszem.” Sorra jönnek mindazok, akikkel elintéznivalója van, mindazok, akikkel meg kell beszélnie valamit a régi történésekből. Első körben azok, akiknek ilyen vagy olyan módon közük volt az ideköltöz(tet)ésükhez: a sofőr, a kollektívelnök; aztán szállásadóik (mert több ízben is költözniük kellett). S miközben megnyílnak, és a Kis Harai Mihályékhoz fűződő kapcsolatukról beszélnek, felsejlik a kulákosítás és kollektivizálás tragédiáktól és anekdotikus történésektől sem mentes, zűrzavaros históriája. Ezen a ponton elmélyül a regény szociografikus jellege, bár a narratív alaphelyzet – az énelbeszélői pozíció, a látomásosság, a szubjektív benyomások megjelenítése, az emlékezéstechnika – továbbra sem a tényirodalmi alkotásokkal rokonítja Király László művét, hanem – szabadabb mozgásteret biztosítva a narrátornak – meghagyja azt a fikciós próza területén.
A könyv jól visszaadja az 1960-70-es évek kolozsvári irodalmi körének hangulatát, a féktelen, szókimondó vitákat, melyek során megpróbálták körvonalazni, milyennek is kellene lennie az új irodalomnak. Kis Harai Mihály koncepciója valahogy így hangzik: „azt hiszem, éppen azok a dolgok döntik el, ki mekkora művész, hogy mit tud mondani születésről, szerelemről, halálról”. Egy ideig szenvedélyes tagja volt ennek a klubnak, de miután a szekusok kihallgatják, rájön, hogy jobb, ha távol tartja magát, mert visszafogottan képtelen fogalmazni, vehemens nyilatkozataival pedig bajt hozhat magára. A szekusok kereken megmondják neki, hogy egyelőre „kézirataiban nem találtunk semmit”, de „jobban tenné, ha nem keveredne ilyen ügyekbe”.
Király László művéből az is kiderül, miért volt némiképp rezignált a kelet-európai majdnem-hippi nemzedék: mert a besúgók és szekusok szorításában csak ábrándozhattak a teljes szabadságról, meg nem élhették soha.
Dacból és mert nem látja értelmét, kimarad az egyetemről, a szerelem is csak (ön)marcangolás, a Violával való viszonynak azért vet véget, mert úgy érzi, máskülönben belebolondul. Viola a szerelmi önzés megtestesítője, „idegesítően, folyton sírt valamiért”. Barbara az ellentétes pólus, érti őt, de tudja, a köztük lévő státusbeli különbségek miatt nem lehetnek egymásé. Stílusos búcsúlevélben köszön el, arra buzdítva Kis Harai Mihályt, írja meg történeteit, „hogy ne kelljen tovább szenvedned miatta”, mert különben – jósolja Barbara – „te el fogsz égni, ha így folytatod”. Levelében Barbara megfogalmaz egy életfilozófiát, amely egyben túlélési technika is: „Nagyokat kellett volna nevetni, sokat játszani, és egyáltalán: könnyebben viszonyulni a dolgokhoz.”
Megjegyzendő, hogy a könyv elég sok magvas megállapítást tartalmaz, s bár manapság már a próza sem a kimondással, hanem az elhallgatással kérkedik, a Kék farkasokban fellelhető szentenciák nem tolakodóak, inkább helyénvalóak. Például: „Az ember úgy van, hogy tudni vél ezt-azt, de egyszer csak kiderül, hogy szinte semmi sincs úgy, ahogyan hittük.”
Az egyetemről való kirúgatása inkább nyugalommal tölti el, „hogy legalább túl vagyok ezen is”, felszámolja kolozsvári életét, és régi falujába visszatérve megpróbálja megtalálni a választ, hogy hol, hogyan kezdhet újat. Ehhez azonban, mint láttuk, először a múlttal való szembenézés szükséges, ez a felnőtté válás útja.
A hídon jövők közt megpillantja Juhász Ilonát, aki a „gyerekkor első igazi nagy tüze-fénye […] az első napbanézés” (e metaforákban megmutatja magát a lírikus Király László is). Felidézik a találkozásaikat, a kertet, és megállapítják, hogy „ami egyszer volt, az nem hal meg véglegesen soha”.
És egyre csak jönnek át a hídon a kollektivizálási folyamat szereplői is, némelyek megtörten, szégyenkezve. A negatív kulcsfigura az elnök: egyszerre kiskirály, és a párt bólogatójánosa, végrehajtóembere. Ha a központból azt telefonálják, hogy a három hete tartó eső ellenére az aratást le kell bonyolítani, akkor ő kiadja az értelmetlen parancsot. Igaz, hogy bele is bukik, az emberek súlyos kritikával illetik a rendszert, és szabotálnak, őt pedig leváltják, amiért elszabotálta a parancsot. (Apropó: az 1970-es években árokvízben fetrengő, megalázott kollektívelnökről és a felülről jövő parancsok értelmetlenségéről írni igencsak merész gesztusnak számított, úgy tűnik, Király László könyve esetén a cenzorok nem voltak túlságosan éberek. Igaz, e könyv még a nagy szigorítás előtt jelent meg, Ceauşescu 1973-ban tett látogatást Kínában, ahol megfigyelte, milyen technikákkal lehet „kulturális forradalom” címszó alatt bedarálni az értelmiséget, hogy aztán az elkövetkező években maga is megvalósítsa ezt, legsúlyosabban a kisebbségiekre alkalmazva a módszert). A bikagondozó, utólag visszatekintve a történtekre, megállapítja, hogy megpróbálhatták volna kijátszani a rendszert, nem fejjel rohanni a falnak, efféle jellemzést alkotva a székely-magyarokról: „Nem vagyunk rafináltak és kész, hiába tartanak minket csavaros eszűeknek. Azt hiszem, túlságosan egyenesek vagyunk, bután egyenesek.” (Mgj.: Ha már a könyv utóélete is szóba került, Muszka Sándor 2014-ben például efféle nemzetkarakterológiát kerekít ki: „Nem tanultunk semmit, nem is felejtünk,/Úgy ismernek, de csavaros az eszünk”).
Vallomástétel után az emberek mind megkönnyebbülnek; visszacsinálni, újra kezdeni azonban semmit sem lehet, Juhász Ilonával sem képesek ilyesmire. Neki mondja ki egyébként a főszereplő a könyv legerősebb rendszerkritikus mondatát, melyben már a tevőleges lázadás gondolata is felmerül: „Hogy tudjam felborítani ezt a rendet, mely ide juttatott?”
Kis Harai Mihály megszédülten nézi, ahogy a hajdani történések szereplői átvonulnak a hídon, egy részüket már nem is ismeri fel, nem is tudja, miért jelentek meg, aztán csak kibuggyan belőle a vallomás, a könyv legfontosabbika: „végül is és mindenek fölött ők az én népem,/az egyetlen nép, amely az enyém lehet, s amelyé lehetek” (a vallomás hevében a forma átvált szabadverssé). Ugyanakkor a distancia is megjelenik: az író dolga kívülről figyelni a történéseket, hogy azokról referálhasson: „külön kell állnom, hogy láthassam őket.”
Az utolsó hídjelenetben az osztály bocsánatot kér gúnyneve, a Fecske miatt is, és úgy tűnik, hogy a múlt traumáit mind sikerül feldolgoznia, s ezáltal a jelen nyugtalanító faktorait is kiiktatja, de nem, igazi nyugvópont nincs a könyvben. A zárójelenetben, miután megállapítja, hogy gyónása nem hozott enyhülést, elhagyja a csősz kunyhóját, hogy továbbmenjen egy talán végtelen (és emiatt céltalan) úton: „majd találok egy vonatot vagy egy autóbuszt, amelyre felszállhatok. És ha nem találok?” Ezzel a talányos kérdéssel marad nyitott Király László könyve.
A kibeszélést tehát nem követi igazi katarzis, a csősz megérti őt, ugyanakkor nem tud segíteni rajta, elsősorban azért, mert: „arra, amit én érzek, a csősz azzal válaszol, amit tud.” Ennek ellenére a könyörtelenül őszinte szembenézésre szükség van, ez elsősorban erkölcsi parancs, nem lehetőség, hanem kötelesség. Ezt tette/teszi verseiben is Király László, ez a motorja ennek a lírával átszőtt regénynek is.
Összegzésként mit mondhatnék? Beágyazódott, az erdélyi irodalom kanonizált művéről van szó, ennek ellenére meg kell vizsgálnunk, hogy van-e ma is érvényes üzenete, vagy egyáltalán: dekódolhatók-e jelentésrétegei a mai olvasók számára. Mert az olvasókkal a kánonok is változnak. Megállapíthatjuk, hogy a választott narrációs perspektíva időtállóvá, modernné teszi a művet, ebben az alig 180 oldalban minden benne van, amit arról a korszakról társadalmi és egyéni szempontból tudni érdemes, igaz, a kollektivizálás világa már egy letűnt, idegen, sosem volt valóságnak tűnhet a fiatalabb olvasók számára.
Király László könyvében folytat egy hagyományt, illetve a maga útját járva elindít egy újat. A magyar irodalomban már az 1930-as évek óta létezett egy törekvés szociográfiai igényű művek írására, gondoljunk csak Illyés Gyula Puszták népe c. művére, vagy Szabó Zoltán írásaira, ha pedig azokat az erdélyi szerzőket vesszük szemügyre, akik Király László közvetlen elődeiként vagy kortársaiként tettek sokat a tényirodalomért, akkor olyan neveket kell sorolnunk, mint Asztalos István, Nagy István, Méliusz József, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Kovács György, Beke György, de már Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyve is közismert mű volt a Kék farkasok megjelenésekor. Király László mégsem ezt a vonalat viszi tovább, ő a szociográfiát fikcióvá és poétikává érlelte, az ő stílusa jóval sűrítettebb, már-már balladisztikus, a szociográfiából csak az aktuális társadalmi folyamatok valósághű, kritikai ábrázolásának igényét tartotta meg (ugyanezt tette Bálint Tibor is a korszak másik nagy jelentőségű regényében, a Zokogó Majomban), s azt átdimenzionálta művészregénnyé, olyan szintézist valósítva meg, mely megkerülhetetlen az erdélyi magyar irodalomban. Mondjuk így: par excellence erdélyi történet.


Király László: Kék farkasok. Krite­rion Kiadó, 1972., Mentor Kiadó, 2000.