„Egyedül vagyok úton” – Interjú Gángó Gábor irodalomtörténésszel, filozófussal

– 1985-ben egy székesfehérvári fiatal felvételizett az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom–történelem szakára. Kiknek és milyen hatásoknak köszönhető, hogy ezen két szak mellett döntöttél? – Tizennégy éves koromig a matematika érdekelt. Gimnazista koromban szólított meg a magyar irodalom. Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila, Németh László és Esterházy Péter művei megrendítettek és elhívtak. Ezek a szerzők jelölték ki számomra azokat a tárgyakat, amelyekkel egész életemben foglalkozni akartam: az anyanyelvet, az embert a maga lelki és értelmi meghatározottságaival, és a nemzeti közösséget. Ezt tizenöt-tizenhat éves koromra eldöntöttem magamban. Ez az élmény teljesen ösztönös volt. Nem tudatosult bennem, hogy mi köti össze e szerzők nyelvművészetét – jelesül a magyar nyelv hangzásának és ritmusának mélyárama a természetes versbeszédben vagy a tökéletességig kiegyensúlyozott prózamondatban. És főleg nem láttam, hogy mennyire egy húron pendülnek az emberről és a közösségről való beszédmódjukban. Valamennyiüknél a racionális, felemelt mutatóujjal oktató, nevelő, korholó, buzdító üzenet viaskodik az irracionális, ösztönös erőkkel, amelyek a szövegritmusban verik a tamtamot. Mielőtt megértettem volna, miről van szó, már egy életre elköteleződtem az efféle megszólalásmód mellett, és buzgón gyakoroltam már a gimnáziumban is, amikor csak kiállítottak a többiek elé. Ma sem tudok mást helyette, legfeljebb hallgatni, ha azt mondják, te most állj félre.
Ehhez a tervemhez találtam szövetségesekre két tanáromban, Halmos Istvánban és feleségében. Míg Halmos tanár úr adta alám a lovat magyarórán, Halmos tanárnő szelíd következetességgel kényszerített arra, hogy ebből az én képzelt nagy tudásomból valami kézzelfoghatót a történeti tesztek, esszékérdések és más hasonlók nyelvén is ki tudjak fejezni, nehogy a felvételin érjen a kellemetlen meglepetés.

Egyszóval a magyar–történelem szak magától adódott egyfelől, erre a József Attila Gimnázium kiváló színvonalon felkészített. Másfelől a vidéki városi közeg nem volt alkalmas arra, hogy valaki a tekintetét a középiskolai tanárságnál feljebb emelje. Első írásom egy esszé volt Esterházy Péter Termelési-regényéről, amellyel utolsó lettem egy helyi pályázaton. Húsz évvel később vallotta meg az egyik zsűritag: azért, mert meg voltak győződve arról, hogy az anyukám írta. A harcot a kiemelkedésért külön meg kellett vívni Székesfehérvárral.
– 1987 nyarán két hónapot az Amerikai Egyesült Államokban töltöttél nyelvtanulással, 1989–90-ben pedig a párizsi École Normale Supérieure-ön tanultál. Milyen volt közvetlenül a rendszerváltás előtt és alatt külföldön peregrinálni? – Mindkét külföldi út kiváltsága az ELTE Eötvös József Collegiumának volt köszönhető, amelynek egyetemi hallgatóként tagja lettem. Otthonra találtam a Collegium régi vágású narodnyik, harmadik utas, óvatos ellenzékiségében, a nyolcvanas években tiltott vagy mellőzött szellemi termékek között, amelyek a könyvtárában kézbe vehetők voltak: A minőség forradalma, a Három nemzedék, a Bibó-emlékkönyv, ilyenek. A Ménesi út 11–13. ablakaiból küldetéstudatunk fölényével néztünk le a szemben lévő Bibó István Szakkollégium jogászaira.
Külföldről nézve az ország és még oly sorsdöntő történései is jelentéktelen színben tűntek fel másokkal beszélgetve vagy az újságokat olvasva. Ez volt az egyik sokkhatás. A másik kulturális sokkot a szembesülés okozta a teljes könyvárakkal és a bölcsészettudományok nemzetközi szintű művelésével. Elmerültem a nyelvek, a klasszikus antikvitás, a filozófia, a történelemelméletek világában. Mélyen kizökkentett lelki egyensúlyomból a felismerés, hogy van tovább a Három nemzedéknél a történelmi megismerésben.
Küzdöttem a fenyegető szellemi otthontalanság ellen. Úgy döntöttem, hogy a rendszerváltozás nyomán megnyíló külföldi lehetőségek helyett Magyarországot választom. „Miért?” – kérdezte tőlem a bevándorlási tiszt a Charles de Gaulle reptéren, amikor visszaadtam a tartózkodási engedélyem. „Teljesítettem a küldetésem, uram” – válaszoltam huszonnégy évem naiv magabiztosságával.
Cincinnati és Párizs egymást erősítő tapasztalata az volt, hogy az én otthonom Európa. Minden akarás dacára sem találtam többé kizárólagos szellemi hajlékra a magyar nemzeti hagyományban. Kezdetét vette (sokáig ismét csak anélkül, hogy tudatosodott volna bennem, mibe keveredtem) egy intellektuálisan nomadizáló életmód, vándorlás a tudományszakok, korszakok, nyelvek, kutatási irányok között. Egyedül vagyok úton, olykor időszakos szövetségesekkel, olykor kifejezetten magányosan. Erre a kényszeres mehetnékre kellett felépíteni egy munkahelyekben, beosztásokban és tudományos fokozatokban materializálódó tudományos pályát. Néha megkérdezem magamtól, nem lett volna-e mégis jobb nem kilépni az Eötvös Könyvtárból a Ménesi úton.
– Közleményeidben Eötvös Józseffel, Gottfried Wilhelm Leibnizcel és Lukács Györggyel foglalkoztál részletesebben. Mi fogott meg a munkásságukból? – Mindhárman kiváló kísérőimnek bizonyultak tudományok közötti utamon mindmáig. Báró Eötvös József regényíróként az irodalomtörténeti kutatások tárgya, míg elméleti művei a politikafilozófia és a politikai eszmetörténet tudományágaihoz tartoznak. Gyakorlati politikusi életműve a történettudomány illetékességi körébe tartozik elsősorban. Ugyanez mondható el az esztéta, irodalomtörténész, filozófus és politikus Lukács Györgyről és még inkább Leibnizről, az utolsó „össztudósok” (Universalgelehrten) egyikéről. E szerzők esetében tehát előnnyé válik a többféle kompetencia, mert segíti a szövegértést és a történeti problémamegoldást.
Báró Eötvös József életművének kutatása összehasonlíthatatlanul a legfontosabb szerepet tölti be kutatói profilomban. Egy olyan témáról van szó, amely szakdolgozatomtól velem van értekezéseimen keresztül egészen a jelen nagy kutatási projektjéig, Eötvös József levelezésének kiadásáig. Megtiszteltetésnek és elismerésnek tartom, hogy munkatársaimmal megindíthattam 2015 és 2019 között ezt a vállalkozást a Bölcsészettudományi Kutatóintézetben az Országos Tudományos Kutatási Alap és utódintézménye támogatásával, és részese lehetek a Cieger András vezette kutatócsoportnak, amely a munkát 2020-tól folytatja. Több mint négyezer levélről van szó: ha úgy tetszik, otthonom volt és marad ez a projekt pályám mostani szakaszában.
Van ugyanakkor egy további, tartalmi vonatkozás is, amely e szerzőket összeköti, bármi távol is álljanak sok szempontból egymástól. Ha otthonom Európa, akkor a kedvenc zugom benne Közép-Európa vagy Közép-Kelet-Európa. Ennek a térségnek a történeti és kulturális azonosságát igyekszik megvilágítani más és más perspektívából az általad említett szerzőkkel való foglalkozásom. Kezdettől arra törekedtem, hogy Eötvös József életművét ne csak a történeti Magyarország, hanem egyben az Osztrák Birodalom (1867-től az Osztrák–Magyar Monarchia) összefüggésében vizsgáljam. A 2000-es évek elején azt firtattam egy szélesebb irodalom- és kultúrtörténeti kérdésfeltevésben, mennyiben tekinthető az Osztrák–Magyar Monarchia emlékezete a közép-európai térség kulturális kódjának és így egy elveszett polgári értékrend nosztalgikus-normatív átörökítőjének olyan szerzők esetében (hogy csak magyarokat említsek), mint Jókai Mór, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Ottlik Géza, Esterházy Péter és mások. Ezt követően került érdeklődésem középpontjába e Nyugathoz képest „elmaradott” vagy „megkésett” régió emancipációs törekvéseinek egyik forgatókönyve, a kulturális voluntarizmus. Ezt vizsgáltam közép-európai szerzőknek, köztük elsősorban a lengyel Stanisław Brzozowskinak és a magyar Lukács Györgynek a kulturális marxizmus közép-kelet-európai változata megteremtésére irányuló kísérletein keresztül. E kalandos vállalkozás a lengyel és a spanyol nyelvig, Varsótól Buenos Airesig vitt el az intellektuális szövetségesek keresése során. E kollégáim érdeklődése nyomán tágult ki Lukács-kérdéseim horizontja a weimari Németország szellemi konstellációjáig, Hannah Arendt, Siegfried Kracauer, Walter Benjamin és Lukács összehasonlító vizsgálatáig.
Azután azt kérdeztem, vajon meddig nyúlnak vissza a Közép-Európa-képzet előzményei az időben. Ennek a kérdésnek nyomán lett a 17. századi hannoveri filozófus, történész, matematikus és politikai tanácsadó Gottfried Wilhelm Leibniz a 2010 utáni időszakom egyik legfontosabb figurája. Közismert, hogy ő beszélt először Németországról mint „Mitteleuropá”-ról. Az a tény viszont, hogy Leibniznek mint politikai gondolkodónak és tanácsadónak a jelenlegi közép-kelet-­európai térség (számára a Szent Német-­Római Birodalom, az Orosz Birodalom és az Oszmán Birodalom által közre zárt terület) hosszú évtizedeken keresztül figyelme és politikai tevékenysége homlokterében állt, szinte teljesen ismeretlen volt a kutatók előtt. Ez a felismerés, illetve ennek okadatolása az irdatlanul terjedelmes leibnizi életmű megfelelő szövegeivel nagy érdeklődést váltott ki, nem utolsósorban a 2016-os Leibniz-­tricentenárium konjunktúrájának is köszönhetően, több jelentős németországi Leibniz-kutatóhelyen, Wolfenbütteltől Mainzon és Hannoveren át Erfurtig és Gotháig.
– Sokat közöltél németül, Ausztriában és Németországban kutatóként, oktatóként többször megfordultál, a türingiai Erfurtban egyetemi állásod is volt. A szakmai életedben a német nyelv és a germán világ adta magát? Melyek a bécsi és németországi kutatóútjaidhoz kötődő legkellemesebb emlékeid? – A német nyelv ismerete és az ausztriai, közelebbről bécsi kapcsolat, ha nem is „adta magát” könnyen, Eötvös József tevékenységének bécsi forrásai és az Osztrák Birodalom történeti szakirodalma miatt megszerzendő volt, és (elsősorban a bécsi Collegium Hungaricum akkori vezetésének tartós bizalma és támogatása révén) megszerezhetőnek is bizonyult. Szeretem a hatalmas, átlátható és bejárható könyvtárakat, a gyűjtemények szélességét és mélységét, és a tudománytámogató struktúrák hatékonyságát. Szabad időmből az órahosszat tartó séták és biciklis kirándulások a legkedvesebb emlékeim: a Rajna mentén Mainznál, vagy a gothai dombok között, vagy éppen Wolfenbüttel környékén, ahol egyszer arra gondoltam: ilyen lehetett volna Kertmagyarország.
– Egy erőteljesen digitalizálódó világban milyen jellegű kihívásokkal néz szembe a magyar nyelvű irodalomtörténet? – Egyszerű felhasználóként inkább nagy lehetőséget látok a digitalizációban, amelynek segítségével az egész magyar nyelvterület irodalmi tudástestét kölcsönösen elérhetővé lehet tenni. Ugyanez vonatkozik számos más területre, mint a sajtótermékekre vagy a filozófiai szövegek archívumára. Két forráscsoport válhat a digitalizációs trendek áldozatává. Az egyik a kéziratos források és az egyetlen vagy néhány példányban fennmaradt könyvek köre, amelyek egyre inkább a közgyűjtemények egyik fő létalapját jelentik, és ezért berzenkednek a digitalizációjuk ellen. Félő viszont, hogy a kattintgatásba egyre inkább belekényelmesedő kutatók inkább a kutatási kérdésük átfogalmazását választják az utazás helyett. A másik a nemzeti történeti hagyomány idegen nyelvű, elsősorban latin nyelvű darabjai. Ha az ezekhez való hozzáférést a nyelvi korlátok mellett a digitalizációból való kimaradásuk is nehezíti, egyes tudományágak, mindenekelőtt a magyar filozófiatörténet és politikai eszmetörténet nagyelbeszélésének a hosszú ideje több mint időszerű megalkotása újabb akadályba fog ütközni.
– Mivel foglalkozol jelenleg és vannak-e a jövőre nézve terveid? – Jelenleg (és ez még néhány évig így lesz) az időmet két kutatás között osztom meg. Az egyik az Eötvös-levelezés kiadása, fél szemmel egy nagy életrajzi monográfiára is tekintve, amellyel nem szeretnék adós maradni. A másik egy újabb vállalkozás, amely Közép-Kelet-Európához köthető, jelesül a modern természetjogi gondolkodás recepciója a régióban Lengyelországtól Csehországon, az osztrák örökös tartományokon és a Magyar Királyságon át Erdélyig, kitekintéssel a latin kereszténységen kívüli területekre és kultúrákra is. Egy nemzetközi kutatócsoporttal dolgozunk a témán, amely a térségbeli politikai gondolkodás, társadalomelmélet, erkölcsfilozófia 17–18. századi történetét a felekezeti oktatás nézőpontjából alapvetően új szempontokkal bővíti.
Gángó Gábor Irodalomtörténész, filozófus. 1966-ban született Székesfehérváron. Szülővárosában érettségizett (1984), egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte (1985–1991), 1997 óta az irodalomtudományok kandidátusa, 2002-ben habilitált, 2004-ben PhD fokozatot szerzett filozófiatudományból, a Magyar Tudományos Akadémia Doktora (2006). Az Akadémiai Ifjúsági Díj (1995), több külföldi kutatási ösztöndíj (Bécs, Varsó, Wolfenbüttel, Mainz) nyertese, több európai tanintézmény vendégoktatója. Jelenleg az Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz tartozó Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének tudományos tanácsadója, és társult munkatárs az Erfurti Egyetemhez tartozó Max Weber Kultúra- és Társadalomtudományi Kollégiumban.