Egyed Ákos 85. születésnapjára

Elevenen él bennem egy kép. A bodosi református templomban tűt sem lehetett leejteni. Ennyien talán konfirmáláskor, húsvétkor, reformációkor s karácsonykor, ha eljönnek Isten házába. Pedig „csak” november volt, reformáció után, karácsony előtt, valamikor advent küszöbén. Estefelé járt, kicsivel szürkület, fejés s estéli kúrálás után. A padsorokban kicsik és nagyok ültek, fiatalok, idősebbek és annál is idősebbek, városi nadrágosok és ünnepi gúnyát öltött bodosi gazdák, mesteremberek, frissen mosakodva s borotválkozva. Az asszonynép s a leányok külön, a maguk helyén, az örökség s a szokás szerint. Erdővidéki Közművelődési Napok voltak, mint minden november derekán 1989-től idefelé, „nyitányként” pedig születésének nyolcvanadik évfordulóján Egyed Ákost az Erdővidék Kultúrájáért-díjjal ajándékozta meg a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület. Kapott ő már elismerést magasabb emberi helyekről, nem is egyet, de nem is eleget mindazért, amit eddigi életében önmagunk megismeréséért az asztalra letett, de erről a kicsi szobrocskáról s a vele járó oklevélről azt mondta ott, a templomban, Isten s az emberek színe előtt: számára ez a legkedvesebb, mert az övéitől kapta. Emese néni az első padsorban pityergett, Ákos bácsival pedig úgy szorítottak kezet falusfelei, ahogyan illik s ahogy megérdemli: emberesen. Ahogy csak ugyanarról a vidékről s ugyanabból a faluból valók, az egyazon tőről szakasztottak tudnak. Ne felejtsem hamar pászítani a szót: ne lepődjenek meg, de nekünk, erdővidékieknek Egyed Ákos történészprofesszor és akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület volt elnöke, valamint kedves felesége, Fábián Emese Margit biológiatanár – Ákos bácsi és Emese néni. Mi tudjuk, hogy ebbe minden, de minden beletartozik, ne kérdezzék, hogy miért.

Aztán hazulról hazafelé. Valahol Szász­nádasnál elakadt a kocsisor, úgyhogy álltunk s beszélgettünk. Ráértünk. Levéltárakról, százados társadalmi kérdésekről, jobbágyfelszabadításról, negy­ven­nyolcról, háromszéki ágyúkról, Gábor Áronról, Bodvajról, Köpec pusztu­lásáról, Vécerről, Kiskomitéről, csá­szá­ri­ak­ról, szabadságharcosokról. Pontosabban: hallgattuk Ákos bácsit. (Manóink egyike, a kisebbekből való egyszer félbe is szakította, hogy: Te tanító bácsi vagy?) Aztán a faluról, amelyikről nemrég még azt tartották, hogy „Bodosban még a pap es kőműves”. Hát igen, s ez már Ákos bácsi magyarázata, hogy tudniillik mire a völgyben megbúvó kicsi falu létrejött, addigra a baconi, bibarcfalvi s baróti emberek elfoglalták a határ java részét, s midőn Bodosnak csak a maradéka, a termőföld kevesebbje s gyengébbje jutott, a gazdálkodásból nem tudott megélni az egész falu. Következésképpen az egyre gyarapodó Bodosban olyan másfél százada a kőművesség a másik megélhetés. Úgyhogy a vándorkőművesség a bodosiak nevéhez fűződik. Háromszéken legalábbis. Egyfelől. Másfelől: a szűkös határ arra is késztette a bodosiakat, hogy erősen beosszák a dolgaikat, mert az adott körülmények között pazarlásnak helye nem lehetett. Ilyen körülmények között az „úgy talál, mint a bodosi lakadalom” mondás egyáltalán nem véletlen, s nem kell ahhoz a szavak, kifejezések eredetével foglalkozó tudományág, hogy származását megértsük. Mert a megfejtés egyszerű, s ezt is Ákos bácsitól tudjuk: volt egyszer Bodosban egy olyan lakodalom, amelyikre annyit sütöttek-főztek, hogy abból semmi meg nem maradt, de éppen elég volt, vagyis mindenkinek jutott. S akkor még egy másik eset. Elöljárójában annyit, hogy Erdélyben tán nincs az a falu, amelyiknek ne lenne valamilyen csúfondáros neve. Bodos éppenséggel kakukkfalva. Merthogy régebbecske Bodosnak valami erdővitája támadt Baróttal. Az atyafiak csak abban jutottak dűlőre, hogy a két falu népe kimegy az erdőbe, megvárják, míg a baróti s a bodosi kakukk is rázendít, s amelyik tovább bírja, azé a falué lesz a vitatott erdő. Egy bodosi ember a lombok közé bújva továbbkakukkolta a szárnyast, így lett övék az erdő. Persze, hogy az agyafúrt történeten jót nevettünk, s hát még azon, amikor Ákos bácsi elmesélte a bodosi gazda nagybaconi esetét. Azt mondja: a Hatod nevű erdő- és legelőrészen hat falu osztozott, amikor még rendet tartott a székely falu. Mondjuk, ezt tudtuk. No, s akkor a bodosi gazdák kimentek a Hatodra erdőlni. Ősz derekán ötven-hatvan szekér indult Bodosból, mindegyiken fityegett egy-két gyerkőc. Hazafelé jövet, megrakottan, Nagybaconban eltörött az egyik bodosi gazda szekere kereke. Békopogott egyik ismerőse ablakán: Aluszik-e, Ferenc bá’? Amaz bentről, hogy: Nem, nem. A bodosi: Akkor adjon kölcsön egy kereket. A baconi: Aluszom, aluszom. Más, ez már nem vicces, de annál tanulságosabb: egyik nyáron az Egyed család hastífuszt kapott. A családfő kivételével, aki bevitte övéit a baróti kórházba, s ott ült mellettük, míg Kádár doktor három hét alatt kikezelte a betegeket. Mire gyógyultan hazamehettek, az emberek hazahordták a tanító gabonáját, kicsépelték, a helyire tették, mert így akartak segíteni a bajba jutottakon. Pedig senki sem hívta őket. S azt mondja Ákos bácsi: a kölcsönpohár visszajárt.

Elnézést is kérhetnék ezért a bő, és az Egyed Ákos tudományos munkáiról nem szóló kitérőért. Csakhogy a gyökerekhez szeretném közelebb vinni az olvasót, csak azt szeretném ezzel érthetőbbé tenni, hogy honnan indult ő. Mert innen indult, innen tarisznyálta fel az erdélyi magyar társadalom élete iránti érzékenységét és kíváncsiságát Egyed Ákos. Lehetett volna maga is kőműves, mint a bodosi pap s a hívei, de a szántás-vetés, a gazdálkodás mellett ősei a betűvetést is mívelték. Édesapja, Egyed Géza – ki Gyóni Gézával együtt raboskodott a Nagy Háború egyik, krasznojarszki fogolytáborban, s a második világégésben a magyar hazát védte a Kárpátok keleti gerincén – szóval, édesapja őt is a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumba adta. Azelőtt sokat mesélt neki II. Rákóczi Ferencről, dédapja, Nagy Áron negyvennyolcas honvédtiszt volt, egyik nagyapja kormány-, azaz Tisza-párti, s akkor ez már ugye elég ahhoz, hogy a mikós évek utáni út Kolozsvárra s a történettudományok világába vezessen? A többi nagyjából ismert, legalábbis az, ami munkája révén eddig az olvasólámpánk alá került.

Jaj, még valami: nyolcvanesztendősen tanulta meg használni a számítógépet. Azt mondja, nem ment könnyen, de unokája, Eszter addig biztatta, míg sikerült. S azt mondja, nincs annál felemelőbb, mint amikor az ember az unokájával ír közös könyvet. (Olyasfajta ajándék lehet ez, mint amikor otthon, Bodosban telides-tele a kicsiny templom, s az ember az övéitől kap köszönetet és elismerést.) Gróf Mikó Imre beszédeit és felhívásait ismerhettük meg e nagyapa–unoka munka által. Gróf Mikó Imréét, aki – Ákos bácsit idézve – tudta, hogy mikor és mit kell visszaadnia a társadalomnak abból, amit tőle kapott. Nyugodtan kimondhatjuk: Egyed Ákos bőségesen visszaadja nekünk azokat a szellemi javakat, amelyekkel abban az erdővidéki parányi faluban egykoron feltarisznyálták. A minap könyvpakolás volt otthoni szent rendetlenségünkben, Egyed Ákos könyveivel telides-tele lett az öblös ruháskosár. És távolról sincs ott minden.

Egyed Ákos, otthoniasabban: Ákos bácsi, a jó Isten éltessen sokáig munkakedvben és egészségben!