Egy tökéletlen, tökéletes palindróma

„Kizökkent az idő; – ó kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.”William Shakespeare: Hamlet,dán királyfi, ford. Arany János
Tenet. Angol főnév, jelentése alapelv, tantétel, teológiai dogma. Bebizonyíthatatlan – de a szintén bebizonyíthatatlan, eleve logikusnak tűnő (természettudományi) axiómától eltérően a tenetet eszébe se jutna senkinek bizonyítani, megmagyarázni. Egyszerűen csak igaz, mert Istentől, Allahtól, Jahvétól származik, bármennyire abszurdnak tűnik elsőre, és kész. Ahogy Christopher Nolan filmjének az elején egy természettudós elmagyarázza a névtelen főhősnek: „érezni kell, nem megérteni”. Rezonál ez némileg a szintén nagy filmmágus Stanley Kubrick hitvallására (tenetjére) is, amit a 2001: Űrodüsszeia kapcsán (de nem csak) hangoztatott előszeretettel, miszerint nem az intellektust célozza meg elsősorban a filmmel, hanem hogy „elérje a néző tudatalattiját”. Nos, valami ilyesmiben sántikálhatott korunk egyik leginkább komolyan vehető blockbuster-filmese, Christopher Nolan is új, agyzsibbasztó Tenetjével, amikor még a tíz évvel ezelőtti Eredetre (Inception) is rátett egy lapáttal – már ami a paradoxikus csavarokat illeti.
Egy ismeretlen nevű CIA-ügynök (John David Washington) egy bevetés során fura dologra lesz figyelmes: egy golyó befúródás helyett kipattan a falból. Kiderül, hogy a jövőből érkező golyókról van szó, amelyek tökéletesen fordítva „működnek”. Amikor emberünk megpróbálja felgöngyölíteni a golyó eredettörténetét, mondani sem kell, hogy egy hatalmas méretű összeesküvés/hidegháború kellős közepébe csöppen, ahol a tét nem is annyira az emberiség vagy a bolygó sorsa, hanem maga az idő megszüntetése, illetve annak megakadályozása lesz. Jó-jó, de mikor?
Nem véletlen, hogy a film címe nem kapott a világ semelyik országában új forgalmazási címet, mindenhol Tenet maradt. A film címe ugyanis palindróma, tükörszó, ami fordítva olvasva is ugyanazt jelenti. Bármelyik oldalról ugyanolyan, és a filmet is efféleképpen kéne nézni: mint valamit, ami visszafele nézve is működik, önmaga tökéletes tükre (csakhogy nem lett, nem is lehet tökéletes, erről később). Persze, ez csak a „cselekmény” viszonyában érdekes – és azért használom a „cselekmény” szót idézőjelben, mert ennek a filmnek talán az egyik (alig deklarált) célja pont az, hogy teljesen dekonstruálja a cselekményt. Az egyik módszer erre máris a témaválasztás: míg más „időutazós” filmek kényesen megpróbálják kikerülni azt az óriási, tátongó, fekete lyukat, ami az időutazás paradoxona, Nolan hagyja magát beszippantani. Tudja jól, hogy lehetetlenségre vállalkozik, hiszen a film mint műnem egyik leverhetetlen béklyója a temporalitás – a tény, hogy az alkotást az elejétől a vége felé nézzük, és közben t mennyiségű idő telik el, és a cselekményről való tudásunk percről percre építkezik (még ha sokszor zavarosan is). Szóval nem lehet kétszer ugyanazt a filmet megnézni (a folyóba lépéshez hasonlóan), még akkor se (vagy akkor pláne), ha másodszorra fordítva nézed.
Nolan nem zavartatja magát, felvállalja a paradoxont, és a lehetőségeihez mérten megpróbálja létrehozni a tökéletes tükörfilmet, benne egy olyan párhuzamos világgal, ahol az idő visszafele telik, a szél visszafele fúj, a kifújt levegő helyett beszuszogott levegő van, a forró hideg, a hideg pedig forró (még szerencse, hogy a piros nem kék) – és a tökéletes modorú, kifogástalanul borotvált és felöltöztetett, minden nőt lefektető brit, fehér bőrű, egyből felismerhető 007-es kém helyett egy szimpatikus, fekete, szakállas, a sznobok közül olcsóbb öltönyével kilógó, amerikai CIA-ügynököt kapunk, akinek nemhogy nem tudjuk a nevét, de még azt az egyszem szőke, hosszúlábú hölgyet sem teszi magáévá, akivel összesodorja a sors. De attól a néző tudja: ez bizony egy James Bond-parafrázis. Már csak azért is, mert az időutazásos maszlagot és a martinit leszámítva ott van minden, amit elvárunk a nullanullahetes ügynök kalandjaitól: országokon, érdekszférákon (és most már a téridő-kontinuumon is) túlmutató összeesküvést, mozgalmas, high-tech versenyfutást a, khm, idő ellen, stílusos autós üldözéseket és verekedéseket, sőt, még egy igazi hidegháborús, ruszki főgonoszt (Kenneth Branagh) is, megfelelő akcentussal.
Más értelemben is tükörfilm a Tenet, csakhogy a tükör – amint az lenni szokott – sokszor a nem igazán imponáló, tökéletes fordítottját mutatja a dolgoknak: amint említettem, egyszerre szórakoztató, lebilincselő nyári blockbuster és szerzőieskedő, a cselekményt tudatosan dekonstruáló mozi (nem lepődnék meg, ha Nolan nagy rajongója lenne pl. a Tavaly Marienbadbannak); egyszerre tökéletesen polírozott kémthriller és érthetetlen blöff; egyszerre a koronavírus utáni (közbeni) mostoha mozibajárási szokásokat rebootoló, a filmszínház intézményét egyes-egyedül megmentő heroikus nyilatkozat és csúfos bukás, ami épp hogy a ritkán jelentkező, sokba kerülő megalomán filmrendezők alkonyát jelenti a kis, intim, tévének futószalagon sorozatot gyártó alkotók korszakában. Ezek mind egyszerre érvényesek a Tenetre, pont mint a film legemlékezetesebb jeleneteiben, amikor a kétfele haladó idő összetalálkozik.
Nem kell tombolni, ha nem értjük a Tenetet, a legjobb tanács az lenne, amit már említettünk, és ami a film elején hangzik el: „érezni kell, nem megérteni”. Persze, meg lehet próbálni visszafejteni a csavarokat, de még mielőtt megerőltetnénk az agyunkat, jusson eszünkbe, hogy az egész mégiscsak egy paradoxon, nem is lehet túl sok értelme. Mindezek mellett van még egy kettős aspektusa a filmnek: amennyire mindenki a mozik megváltását várta tőle, olyan jól működhet majd otthon, házimoziként, folyamatosan megállítva, akár visszafele nézve, „remixelve” a lehető legtöbb értelem kifacsarásának érdekében, többször végigbogarászva. Csak hát kinek van erre ideje?

Tenet, színes angol–amerikai–kanadai film, 150 perc, 2020. Rendező és forgatókönyvíró: Christopher Nolan. Zene: Ludwig Goransson. Operatőr: Hoyte Van Hoytema. Vágó: Jennifer Lame. Szereplők: John David Washington, Robert Pattinson, Elizabeth Debicki, Kenneth Branagh, Dimple Kapadia, Michael Caine, Clémence Poésy, Himesh Patel.