Egy sírkert szimbolikája - beszámoló

Május 23-án a Házsongárd légió folytatásaként reggel 10 órától rendhagyó temetősétán vehettünk részt, melynek során Újvári Dorottya, a Korzo egyesület tagja kalauzolt el bennünket az emblematikusabb sírokhoz, miközben igyekezett áttekinthetően vázolni előttünk a temető alakulástörténetének fontosabb eseményeit.

A délutáni programok helyszínéül a Vallásszabadság háza szolgált, ahol kettőtől el is kezdődött az első kerekasztal-beszélgetés Belső Házsongárd, egy sírkert szimbolikája címmel. A beszélgetés moderátora Balázs Imre József volt, ő kérdezte a két további résztvevőt, Vig Emesét és Könczei Csillát a saját belső Házsongárdjukról, a vele való személyes viszonyukról.
Mindketten elsőgenerációs kolozsváriak, természetesen különböző tapasztalatokkal. Csilla családjának nem volt ide temetett halottja, viszont általánosságban lazaként gondol a temtőkkel való kapcsolatára. Azt azonban elmondta, hogy kolozsvári gyerekként, úgy szocializálódott, hogy tudja a kultikus sírok közti útvnalakat. Emese családja a ’60-as években költözött be faluról Kolozsvárra a lehetőségek hiánya miatt. Amikor elmeséli, hogy nekik már van családi sírhelyük, szóba kerül a sírhely státuszt jelölő sztereotípiája, miszerint „akkor vagy igazán kolozsvári, ha a családodból van legalább egy személynek sírhelye a házsongárdi temetőben”.

A temető panteon-jellegét vizsgálva Csilla megfogalmazza, hogy szerinte ez eltörpül amellett, hogy az embereknek mit jelent a Házsongárd. Utal itt közösségi identitást jelölő szerepére, valamint az esetleges személyes hozzátartozókra egyaránt. Erre Emese helyeslően válaszol, aláírva, hogy a temetőkre azért tekintünk ilyen kiemelt fontosságú helyként, mivel az emberekben az a képzet él, hogy ez az egyetlen lehetőség a halál túlélésére, azaz az emlékezetben való megmaradásra. Ezt követően egy rövidfilm kapcsán a szakralitás kérdése merül fel. Balázs Imre József kijelenti, hogy egy számunkra nem megszokott jelenet a temetőben nem fogható fel a szakralitás hiányaként, sokkalinkább egy másfajta szakralitásként, ami szerinte remek példa arra, hogy milyen „sokféleképpen sokszínű” a temető.
Szóba jött, hogy a Házsongárdot igazán belsővé a saját alternatív használatok teszik, mint például ha útbaesik a munkahelyre menet, vagy ha a gyerekek tudják, hogy a temető melyik sarkában vannak a szeder- és a bodzabokrok.Az utolsó kérdés nyitott volt a közönség számára is, és azt vitatták, hogy vajon hogyan működik együtt rítus, tér és emlékezet. Amíg Csilla elmondta, hogy számára a történésekre való emlékezés helytől független, addig többen is jelezték, hogy számukra bizonyos performanszok, vagy rituálék az emlékezetükben automatikusan lokalizálódnak.