.svg)
Walter Friedrich: Mons Medius, 1982
Volt előjele annak, hogy tőle szokatlant fog tenni.
A kabátunkat már le sem vettük, hogy ne felejthessük ott a kocsmában. Összehúzta magán, megigazította, ahogy a beszédre emelkedő előadók szokták a zakójukat. Fejét előrebiccentette, és egész felsőtestével közelebb hajolt. A vodkás poharat arrébb tolta, hogy ne maradjon semmilyen tárgy közte és köztem az asztalon.
Jelentőségteljesen nézett rám. A pupillák körül sárga és bevérzett volt a szeme. Sápadt arca hirtelen egészen kipirult.
– Felolvashatok neked egy verset? – kérdezte.
Még soha nem tett ilyent. Még sosem beszéltünk egyetlen írásáról sem, pedig olvastam tőle néhányat, és ezt ő is tudta. Mindig is úgy éreztem, kimondottan azt kedveli bennem, hogy soha nem hozok fel semmilyen művészethez kötődő témát. Leginkább gazdasági, társadalmi és politikai kérdésekről beszéltem. Ha beszéltem. Mert többnyire hallgattam. Leginkább ő beszélt, de addig soha nem ajánlotta, hogy felolvasna valamit.
– Ezt a verset Nápolyban írtam – mondta, és kabátja belsőzsebéből előhúzott egy összehajtogatott lapot. Széleinél, a hajtások mentén felbolyhosodott, és elszíneződött, ahogy szokott, hogyha hosszú ideig gyűrődik zsebünkben a papír.
– Jártál Nápolyban? – kérdezte.
– Igen, jártam – feleltem.
– Mikor? És mennyi ideig voltál ott?
– Kétezerkettő nyarán – válaszoltam némi gondolkodás után. Egy hónapot töltöttem ott, cserediákprogramban vettem részt, áthallgattam.
– Egy jó barátom a Piazza San Domenico Maggiorén lakott. Megvan az a tér? – kérdezte.
– Igen, persze, sokszor voltam ott. Az volt a nápolyi évfolyamtársaim találkozóhelye is – mondtam.
– Lorenzo, a barátom, aki ott lakott, soha nem tudott elaludni hajnali négy előtt. Ment a dolce vita, tudod…
Az a tér híres és hírhedt találkozóhelye a városnak, idéztem fel az emlékeimet. Valamiféle türelmi zóna. A rendőrök folyamatosan felügyelték. Mind a négy sarkán ott álltak motorjaikkal a carabinierik, az olasz csendőrök, jellegzetes, széles vörös oldalcsíkos nadrágjaikban, hosszú szárú fekete bőrcsizmáikban. Cserébe elnézték, hogy azon a téren szabadosabb éjszakai életet éljenek, mint máshol. Mindent beterített a marihuána és a kétütemű motorokban használt, olajjal kevert benzin jellegzetes szaga. Ott mindent meg lehetett venni. Tíz euróért ötször akkora zacskó füvet adtak, mint akkoriban nálunkfelé. A ragazzik – a srácok, ahogy az olasz fiatalok szólítják egymást – kicipelték a tévéiket, videójátékaikat a térre, és generátorokra kapcsolták. Ott pöfögtek hajnalig a nagy, évszázados kőlapokon. És persze, az elmaradhatatlan robogók és a motorbiciklik. A bárok is hajnalig nyitva voltak, szólt a zene. Mediterrán, színes, sokáig tartó és hangos élet folyt ott. Aki annak a térnek a környékén élt, nem sokat aludt, ebben biztos voltam.
– Érdekes alak volt ez a Lorenzo. Úgy tartotta, van, aki szépen rontja el az életét, és van, aki csúnyán. Harmadik lehetőség nincs – folytatta.
Láttam, hogy már nem rám néz. Elnézett mellettem, ki, a hátam mögött lévő nagy ablaküvegen, az utcára. Egy pillanatra elhallgatott, elcsuklott a hangja. Az összehajtott papírlapot egy hirtelen mozdulattal visszacsúsztatta a belső zsebébe, majd előhúzta megint.
– Azon az estén sétálni indult a tengerpartra. Az egyik szűk utcácska házfalait kékre és vörösre festették a mentőautó és a két rendőrautó villogói. Lorenzo pont akkor ért oda, amikor Esztert hordágyra emelték. Kirabolták. A rendőrök később azt mondták, a támadók valószínűleg nem akarták bántani, de sötét volt, és ahogy a nyakához szegezték az éles kést, valami történt, megvágták. Suhancok rabolják ott ki a turistákat, tizenévesek, nem ölnek embert. Megijedtek, és elszaladtak. Talán ha azonnal szólnak valakinek, nem vérzik el a lány. De késő volt, sötét volt, mire rátaláltak, a mentők már nem tudták megmenteni.
Magunk elé nézve hallgattunk hosszú percekig.
– Soha nem szabad haragudnod magadra! Annyi mindenki bántja az embert az élete során, legalább te ne bántsd magad! Tudod, szerencse kérdése minden. Könnyű mondani, igaz? – kérdezte választ nem várva, és beleivott a vodkába.
– Aznap a két kedves barátom, akik egy pár voltak, Eszter és Tibor, összevesztek. Azon a téren vesztek össze, a San Domenico Maggiorén. Valami apróságon. Egy rosszul megválasztott mondaton. Eszter megsértődött, és visszaindult a szállásukra, Tibor pedig dacból beült egy kocsmába, és ismerkedni kezdett a helyiekkel. Esztert véletlenül megölték. Lorenzo szerint ha együtt indulnak haza, biztosan nem merik megtámadni őket. Mennyire banális és mennyire tragikus ez a történet, és az is, hogy nem lehet állandóan ugyanolyan intenzitással szeretni. Újra és újra megtörténik minden, és van, hogy elszakad.
– Tibor azt mondta Eszternek akkor este a téren, hogy megfojtja a ragaszkodásával. Eszter még aznap meghalt, és Tibor soha többet nem találkozott senkivel, aki annyira őszintén és természetesen tudta volna szeretni.
Felhajtotta a vodkát a pohárból.
A pultos odajött, és nem ellenségesen, de határozottan azt mondta, zárni fog, hagyjuk el a kocsmát. Kisétáltunk az utcára.
Görcsösen szorongatta jobbjában az összehajtogatott papírlapot. Baljával belekapaszkodott egy közlekedési tábla rúdjába. Már nem tudott egyenesen állni. Az utcába befordult egy taxi.
– Majd legközelebb felolvasom! – mondta, és leintette az autót. A papírt visszasüllyesztette a belső zsebébe. Nem nyújtott kezet búcsúzóul, elő sem húzta kabátjából, bevetette magát a hátsó ülésre. Nagy erővel csapta be az ajtót, beleremegett az egész kasztni. Visszhangzott a csattanás a kihalt utcában, mint egy pisztolylövés. A sofőr idegesen, nagy gázt adva hajtott el.
Hazagyalogoltam.
Másnap felhívott egy kollégám valamilyen ügyben, és tőle tudtam meg, hogy délután holtan találták a lakásában. Szívroham – mondta. Lesújtott a hír. Elmeséltem az előző estét, azt, hogy összefutottunk az éjszakában, és együtt ittunk hajnalig. Ott voltam, amikor taxiba szállt. Pár másodpercig hallgattunk a telefonban, aztán felidéztünk néhány történetet – így gyászoltuk el.
Egyszer mindhármunkat meghívtak egy rendezvényre, és a szervezők megkértek, vigyem el őt is autóval. Akkor találkoztunk, együtt utaztunk, úgy ismerkedtünk meg. Az egyik panzió, ahol a meghívottak mintegy felét elszállásolták, érkezésünk előtt néhány órával leégett. A környék üres szállásait hajtották fel a szervezők, amiből a turistaidényben kevés akadt. Így jutott nekünk a vadászház, kilométerekre a falutól, az erdő közepén. Csak egy óriási kulcsot adtak hozzá, a nagy felfordulásban nem kísért ki senki. Útközben még be is vásároltunk, késő délután értünk ki a házhoz. Amikor leállítottam az autó motorját, meghallottuk a patak öblös csobogását. Susogtak a fák levelei a szélben, madárhangok mindenfelől. Kolozsvár szmogja után a friss levegő. A csomagtartóból kiemeltem a két láda sört, a tíz üveg fehérbort, a vodkákat és konyakokat, meg az oroszhegyi pálinkát, amit a szervezőktől kaptunk. Ültünk a dús fűben, a napon, hallgattuk a patakot, az erdő neszeit, kortyoltuk az alkoholt.
Két napig nem aludtunk egy percet sem. A rendezvényre már egyáltalán nem mentünk be. Ittunk, és halmozódtak a történetek, a történetei. Látszólag nem értek össze. Látszólag csak egymásra dobálta őket, egyiket a másik után, mint egy papírmerítő mester az íveket.
Tűnődtem, később hányszor találkoztam vele. Nem tudtam volna összeszámolni, jó néhányszor. Volt úgy, hogy megbeszéltük, vagy csak véletlenül futottunk össze. És volt úgy, hogy csak egy órát, máskor fél napot végigbeszélgettünk. Viszonylag későn jöttem rá, milyen technikával dolgozik. A saját életét szaggatta apró darabokra, és a foszlányokat, ami a művelet után maradt, beleáztatta annyi alkoholba, amennyit csak megbírt a teste. Amikor az emlékek kellően felpuhultak, amikor már nem sértették, akkor belekavart. És ha már úgy tűnt, hogy csak elemeikre esve, tárgyszerű adatokra és információkra hullva lebegnek a lében, akkor merített bele szitájával. Ahogy lassan kiemelte, a szálak szinte véletlenszerűen egymásra tapadtak, és összeálltak azzá a szövedékké, amelyből már nem vagy csak nehezen volt kivehető, kivel és hogyan is estek meg valójában. Aki hallgatta, úgy érezhette magát, mint a jósok, akik halott állatok májából próbálták kiolvasni a jövőt. A szereplők, akár valóságosak, akár kitaláltak, nem voltak többek egy példabeszéd kartonból kivágott figuráinál. Így kerülte el az érzelmességnek és kérkedésnek a látszatát is. Amiről beszélt, soha nem vele történt, soha nem ő élte meg. Mindig volt egy jóbarát, aki hihetetlen kalandokba keveredett, mindig volt egy távoli ismerős, aki nemrég, egy véletlen találkozás alkalmával elpanaszolt neki valamit, és mindig volt egy hivatalnok, aki egy-egy téma szakértőjeként, kissé bennfenteskedve felvilágosította őt valamilyen fontos dologról.
Mielőtt letette volna a telefont, még megkérdeztem a kollégámat, aki nagyon régóta ismerte, hogy szerinte mikor járhatott Nápolyban. Azt válaszolta, többször is készült, de nem jutott el soha.
