Egy nap két világfolyam között

Kemény István már rég egy stabil és átható hangot képvisel a kortárs magyar költészetben. Stabil, átható és még szerethető is – tehetem hozzá, és ez érjen fel egy vallomással, amit ritkán tesz meg egy kritikus. Pedig ez a szerethetőség nem egy önkényes jelző, hanem valóban egy évtizedek óta építkező költészet legbelsőbb sajátossága. Nem mintha olyan könnyű lenne ma szerethetőnek lenni. Ehhez a költészeti alapanyagok különös adagolása és keverése szükséges, ez pedig, úgy tűnik, sikerül Kemény Istvánnak, amivel egyszerre tudja megszerezni a szakma elismerését és a széles olvasóközönség néhol rajongásig fokozódó elfogadását. Akár kultszerzőnek is nevezhetném Kemény Istvánt, ha lenne értelme ma, néhány ezer eladott verskötet mellett egy magyarországi költőt kultszerzőnek nevezni, ha éppen nem maga ez a költészet állna ellen ennek a minősítésnek, de rafinált módon: egyszerre levetve és magába is építve ezt a meghatározottságot.
De mit tartalmaz ez a költészet, milyen ez a stabil, szerethető hang?
Talán a legfontosabb sajátossága, ahogy az egymással ellentétben levő minőségeket sikerül egyensúlyba hoznia, a versek részévé tennie. Visszafogottság és radikalizmus, pátosz és irónia, nyelvi alulstilizáltság és fülbe mászó emlékezetesség, játékosság és komolyság, kiábrándultság és bizakodás, jelentéktelenség és jelentősség, késleltetett, de mégis biztosan érkező katarzis, „konzervatív anarchizmus” (hogy a szerzőtől is idézzek egy jelzőt) – mind-mind tetten érhetők a versekben, de úgy, hogy nem feszítik szét azokat, hanem sajátos írói fogásokon keresztül egybeérnek, hitelesítődnek, miközben azt is elhisszük írójuknak, hogy a nagy kiábrándulás korszaka után még mindig van tétje a keresésnek, az írásnak, a posztmodern után is van igazság.
Egy ideje gyűl bennem az elégedetlenség a kortárs magyar költők verseit olvasva. Igazságtalan általánosítani, de az összbenyomásom az, hogy a legtöbb kortárs vers mazochizmussá fokozva az érintettséget, valamilyen szűk, kényelmetlen helyre kényszerít, vagy éppen Kafka fegyencgyarmatának kivégzőgépezetére fektet, de úgy, hogy ott is felejt. Ezek a versek elcsúszó metaforáikon, csörömpölő hasonlataikon keresztül úgy fúrják magukat bele a nyelv testébe, hogy egy járhatatlan, ismételhetetlen útra kényszerítik a versolvasót, ahonnan nincs visszatérés. Amit nem érdemes újra végigjárni. Ehhez képest valóban felüdítő Kemény István verseit olvasni. Engem leginkább a tágassága nyűgöz le ennek a költészetnek, hogy olvasva – és ez igaz e szöveg tárgyát képező kötetre is – egyszerre vetettek a magyar és a világtörténelem díszletei közé, de a jövő monstruozitását is sejteni vélem, ahogy a közéleti problémák, kapcsolati drámák, egzisztenciális kérdések is nekem szegeződnek. De nem jó vetettségről, szegeződésről beszélni, hiszen ezek a vonatkozások szinte mellékesen, az áttételek, esetlegességek, az idézőjelek, önrelativizáló gesztusok sokaságán átszűrve jelentkeznek a versekben, s inkább elgondolkodtatnak, mint felkavarnak.
A fent említett tágasságnak a határait jelöli ki Kemény István az új verseskötetében, egy olyan tágasságét, amit e recenzió címével is próbáltam jelezni. A kötet szerkezete jogosít fel erre. „Délig” és „Estig”, így neveződik meg a kötet két ciklusa, amit két folyamról, a Dunáról és a Nílusról írt vers keretez. „Egy nap élet” – mondhatnám, megidézve Kemény egyik elhíresült versének címét, tudván azt, hogy egy nap egy egész élet is lehet, a folyamok pedig nem csak világhatárokat jelenthetnek, hanem a végtelenek is érintkeznek.
Ez a határon-határokon állás, a határok, korszakhatárok, a tragikus elválasztottságok érzékelése különben is egyik legfontosabb sajátossága az új kötetnek. Egy ilyen határ az újkor, a modernitás, a maga igazságkeresésével, a „szikár és pontos, szerény és értelmes beszéd” iránti igényével (lásd a Patai második éneke című verset). Egy olyan korszellemről van szó, amelyben még érvénnyel bírt a „kétszer kettő az négy” igazsága, amit, ahogy az Emlék című vers is állítja, ma már csak kiröhögnek és „AZ ÚJKOR VÉGE táblát ásták be a földbe”. Ennek a kornak a végén áll ez a költészet, és tulajdonképpen a legtöbb problémája, legtöbb keresése innen fakad. Több irányból startol rá erre a határhelyzetre Kemény István. Hiszen maga a helyzet sem egyszerű. Egyszerre kell megküzdeni benne a kimondás, az átélés jogáért egy olyan korban, ahol az érzelgősség, az igazság már régóta tiltólistára került. Ahol kommunikáció helyett mindenki ugyanazt mondja, ugyanazoknak, ahogy megfogalmazza a problémát a Kommunikáció című vers. Ahol a mérgezett szavak uralhatatlanul válnak rombolóvá. Ahol a titkolózás, a tanúk eltüntetése az önfelszámolás formájában jelentkezik. De ez az önfeladás hallatszik ki a Növényevők dala című versből is, ahol a poszthumán jövő mint békés elállatiasodás mutatkozik meg. Hiszen „négy lábon stabilabb, Európa fikció volt” – olvasható a versben. Ilyen és ehhez hasonló közbevetések adják meg a kötet történelem- és kultúrfilozófiai tágasságát és relevanciáját, miközben a sajátos stílusán keresztül Kemény István azt is eléri, hogy nem csikorognak a versei a nagy tétek nyomása alatt, nem nyomják oda az olvasót, megteremtve a reflexiós távolságot, hagyják benne kifutni a kérdéseket. A versek játszanak a problémákkal, játszanak motívumokkal, szerepekkel, velünk, s ha kell, még hipnotizálnak is.
Igen, vannak napok, amikor ha szelíden, játékosan is, de megmutatkozik a saját és a világidő extatikus, agonisztikus természete.
A kötet ugyanakkor megteremti a maga életművön belüli kontextusát. A versekben számos utalás található korábbi versekre, sőt a Kedves Ismeretlen című nagyregényre is, ahogy az új kötet szerkezete, problematikája, stílusa is erőteljesen hasonlít az előzőekre (főleg az Élőbeszéd és A Királynál című kötetekre gondolok). A régi nagy elődhöz, Petri Györgyhöz meg a pályatársakhoz írt versekkel pedig a kortárs irodalomhoz való kötődések, a saját hely is meghatározódik. Egyszóval, a kötet több ponton felmutatja a Kemény-líra már bevált, jól ismert jegyeit, aminek következtében Kemény költészetével kapcsolatosan egyfajta letisztultságról, kiérleltségről, sőt akár klasszikussá válásról is lehet beszélni.
És akkor a folyók.
A Dunával kezdődik minden. A Duna a régi Európa artériája, de jó szelleme is. A Duna maga a történelem. Tudjuk ezt már számtalan versből, regényből, ahogy Kemény István regényéből is. De ez a Duna mára kifáradt, kifulladt, rezignálttá vált. Partjai mellett már nem tud semmi nagy, fenséges, előremutató megmutatkozni, legfeljebb felszálló galambcsapat, turisták, kocogó barátok, ahol már igazi drámák se történnek, legfeljebb csak a gyógyítható depressziójába süppedt szomorú költő üldögél – mondja ki a Rakparti ballada című vers. Amit nem mond ki, hogy a folyó be is szennyeződött, habjaiban a történelem veszteseinek hullái bukdácsolnak. Ezért kell innen továbblépni. Hogy hová, ezt próbálja jelezni a kötet végső határa. Valamit, ami más, ami még mindig egyszeri, megismételhetetlen, csodaszerű. Az esélyt?
Hiszen, jelzi a kötet utolsó verse, hogy ha már belefáradtunk a Duna véráztatta partjain álldogálni, még mindig megérkezhetünk a Nílus mitikus folyásához.


Kemény István: Nílus. Magvető Kiadó, Budapest, 2018.