.svg)
(Búcsú Szilágyi Istvántól)
Azért szeret Budapestre jönni, mondta tréfálkozva, mert ő Kolozsváron csak „a Szilágyi Julika férje”, hiszen otthon kettejük közül pedagógusként őt ismeri mindenki – de ha a vonat lépcsőjéről lelép a Nyugati pályaudvar peronján, akkor Kossuth-díjas magyar íróvá alakul át.
Az író pedig fáradhatatlanul rótta útjait a fővárosban. Voltak állandó állomásai, meglátogatta a tavaly elhunyt, legendás kiadóvezetőt, a Kossuth-díjas írónőt, szigorúságáról ismert kritikust, néhány pályatársat, intézményt. Mióta 2010-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai maguk közé fogadták, mi is az úti célok közé kerültünk.
Szilágyi István régi kolozsvári szokás szerint általában bejelentés nélkül érkezett az irodába; ez Pesten, a mobiltelefonok világában már nem volt divat. Fecsegtünk egy órát, másfelet, munkaidőben. Hosszasan sorolt statisztikai adatokat, végtelen kimutatásai voltak a kisebbségi magyarság arányszámainak változásairól településenként lebontva. Szót ejtett reményekről, elkerülhetetlen tendenciákról, erősségeinkről és gyengeségeinkről, keserű jövőről, élni akarásról. Azt hiszem, hitt a számokban. Az Utunk év végi különszámában sokáig közölte a folyóirat éves termését szerzőkre, cikkekre, témákra lebontva. Mintha gazdálkodott volna, egy jelentősebb majorság intézőjeként.
Innen nézve a dolgokat, nehéz szavakba foglalni azt a szerepet, amelyet Szilágyi István a kolozsvári szellemi életben betöltött. Úgy tetszett, egy idő után mintha már az egész képzelt szellemi tartomány gondja az ő vállán lett volna. A könyvelő precizitása mögött ott állt a felelősségét mélyen érző és vállaló férfi. Környezete joggal érezhette, hogy hozzá kell igazodnia, biztosan vezető lépéseit csak követni kell, tartani a tempót, minden értelemben.
Noha mindent számon tartott, mindre vigyázott, irodalmi ízlésében magabiztos volt, ítéleteiben szigorú. Mások munkáival kapcsolatban éppen úgy, mint a sajátjával. Hosszú-hosszú évekig, évtizedekig dolgozott nagyprózai alkotásain, újraírt, kihúzott, variációkat készített, örökké elégedetlenkedett. A DIA oldalára újra kikerült szövegeit is mindig átnézte, még egyszer… De amit végérvényesen kiengedett a kezei közül: a Kő hullt, az Agancsbozótot (jövőbeli kifutása iránt nagy reményeket táplált), a Hollóidőt, az vitán felül a kortárs magyar irodalom élvonalában helyezte el őt. Babits azt írja, hogy a szerző halála után az életmű 20-30 évre purgatóriumba kerül, és csak azután derül ki, hogy a halhatatlanságba emelkedik-e vagy elsüllyed – az ő esetében kivételes módon nem gondolni ezekben a napokban, hogy a nagy művek ezalatt is kikerülnének a kánonból.
Csakúgy, mint a legtömörebbre kovácsolt, legszikrázóbb novellák, amelyeknél remekebbek aligha akadnak irodalmunkban.
Szilágyi István azzal házalt Budapesten, hogy amit ők csinálnak, az nemcsak egyenrangú, hanem egylényegű azzal, ami az anyaországban történik. Ennek az állításnak az igazságát sok helyen és sokszor el kellett mondania. Erről beszélt akkor is, amikor a DIA tagja lett, és rövid felszólalásban köszönte meg a bizalmat. Feltűnő volt, hogy neki magának mennyire fontos az itteni pályatársak megerősítő véleménye. Mintha az elismerés nemcsak személy szerint neki, hanem az egész kolozsvári irodalmi életnek is szólna.
Ami nemcsak szívügye volt, hanem ennél sokkal több: egész életműve, szerkesztői, irodalomszervezői tevékenysége ennek szolgálatában állt.
És amely most, Szilágyi távoztával mintha gazdája elvesztésével is szembesülne.
A hosszú betegség alatt volt idő ráébredni, hogy nemcsak egy nagy generáció egyik utolsó tagja hiányzik, nemcsak a szerep, ami rá volt szabva, amit magára szabott, amibe belenőtt, hanem személy szerint ő maga is. A mindig nyitott, éles tekintetű, okos beszélgetőpartner, aki éppen úgy kíváncsi volt a mi városunkban zajló eseményekre is, aki megállás nélkül elemzett, vitatkozott, aggódott, humorizált, helyén kezelte a dolgokat. A vagány, de céltudatos író, aki irodalmi ügyekben fütyült szekértáborokra, politikai, generációs vagy más mellékkörülményekre, csak a saját értékrendjéhez igazodott, abban rendezett el mindent. Adhattunk arra, amit mond.
Nem kellett felvennie a lépést, ügyelnie, mérlegelnie, szabad ember volt, amikor kilépett a pályaudvar épületéből. És ez mégiscsak dicsőség.
Nagyregényeivel és néhány novellával, hiszen az életmű jelentőségét mégiscsak a csúcsok mérik ki, felírta már a nevét a legnagyobbak közé.
