Egy lengyel Babilonban

Lengyelország idei Oscar-jelöltje, az egészen az ötfilmnyi shortlistig eljutó Corpus Christi legalább annyira univerzális, mint amennyire mélyen lengyel; időtlen témákat boncolgató, ugyanakkor meg nagyon is kortárs alkotás; a már szinte filmes alműfajnak számító megváltástörténetek toposzait frissíti fel szerzői megfogalmazásban.
Ennyitől még „csak” egy jó film lenne, a legszebb benne viszont az, hogy hitről (és „hit általi megigazulásról”, bármennyire is szentségtörésnek tűnjön ez egy erősen katolikus miliőben játszódó történet kapcsán) és egyházról, papi szolgálatról is érvényeseket mond, ugyanakkor Isten létezésének kérdésével egyáltalán nem foglalkozik (mondhatni a nézőre bízza, hogy a saját, az ateizmus-hithűség tengelyen bárhol elhelyezkedő világképe viszonylatában értse, sőt érezze a látottakat): itt a megváltás személyes, belülről fakadó dolog, legfeljebb a nagybetűs Közösség függvénye lehet.
Daniel (Bartosz Bielenia vesébe látó tekintetű, elemi erejű megformálásában) egy látszólag ugyanolyan menthetetlen javítóintézetis srác, mint a többi: a műhelymunka alatt másokat kínoz, folyamatosan konfliktusban van a többiekkel. Egyvalami tudja felkelteni az érdeklődését: a fegyházi pap, aki – talán őszinteségből, talán csak egy jól bevált captatio benevolentiae-val – maga a megtestesült formabontó, cool atya. Daniel – valószínűleg nem véletlenül választották ezt a nevet, jelentése „bírám az Isten”, ehhez képest az egyik legbíráltabb próféta és ótestamentumi szerző – ebben a lelkészben látja meg a követendő példát, és elkezdi pedzeni, hogy papi szemináriumba menne. Lelkesedését hamar lehűti az atya: javítóintézetből kikerülteket oda nem vesznek fel, pláne gondtalanságból elkövetett emberölés miatt elítélteket. Így aztán szinte csak az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy amikor jó magaviseletért elküldik egy távoli fafeldolgozó telepre, inkább a gyár melletti falu templomát látogatja meg, és egy hirtelen ötlettől vezérelve papnak adja ki magát. Szolgálatba is áll az alkoholizmusa miatt elvonókúrára távozó atya helyére, és aktívan elkezd részt venni a közösség nem túl régi traumáinak (egy végzetes, több halálos áldozattal járó autóbaleset) feldolgozásában. (Itt megéri kiemelni a film címét is, ami a katolikus ünnepen kívül ugyebár azt is jelenti, hogy Krisztus teste: figyeljük meg, hogy mire használja Daniel a saját testét: cigi, pia, szex, erőszak – mintha tudattalanul is roncsolni akarná a testet, hiszen mire a keresztre kerül, már rég agyon van verve és gyalázva.)
A kérdés szinte adja magát: mi az, ami feljogosít valakit az egyházi szolgálatra? Hiszen a „felszenteletlen”, imposztor Daniel – a kezdeti csetlés-botlások után – jobb pap lesz, mint a tisztségébe belefásult, életunt öreg esperes. Szükség van teológiára ahhoz, hogy reverendát ölthessünk? Ahhoz talán igen, de ahhoz, hogy segítsünk, elég az empátia – vallja meggyőződéssel a film. S ha utólag ki is derül, hogy az illető egy stólabitorló, attól még az általa végzett segítőmunka érvényes marad – valahogy úgy, ahogy Jézusnak sem volt szüksége az akkori zsidó vallási elöljárók, a farizeusok elismerésére vagy áldására, és meg is lakolt érte. Persze az ismeretlen, szülők nélkül létező Daniel esetében nem merülnek ki ennyiben a krisztusi áthallások: a régi papja általi rajtacsípést és büntetést követő filmvégi lemeztelenedés, a templomból kifele vezető „via dolorosa” aszkétikus testmegmutatása közben látható tetoválások stigmaként meredeznek a becsületben megőszült rendes, családos lengyelek felé.
Saját hazájában senki nem lehet próféta, de úgy tűnik, máshol sem: az egyház utolér, ha az engedélye nélkül prédikálsz, az nem érdekli – vagy talán még fáj is neki –, ha jól is csinálod. Egyházkritikája ebben ki is merül a filmnek: Komasa nem annyira az intézményi-társadalmi betokosodottságról szedi le a keresztvizet, hanem inkább az emberi, személyes történetet keresi a fogadatlan prókátor sztorijában, a megváltás lehetőségeit kutatja egy olyan környezetben, ahol egyvalamire predestináltak a Danielhez hasonló intézetis srácok: a bukásra. És ugyan látszólag a protagonista visszakerül az erőszakspirálba a film végére, a filmkészítők mintegy megkegyelmeznek neki, és felvillantják a bűnhődés, a bűntől való megszabadulás, a megváltás lehetőségét.
Piotr Sobociński Jr. operatőr nyilvánvalóvá teszi, hogy ez itt egy hétköznapi, mindenféle mágikus realizmust meg effélét nélkülöző történet: statikus, sok természetes fényforrást használó, földhöz ragadt kromatikájú képekben emeli ki a főszereplő Bielenia hihetetlen szemeit. Az álldogáló kamera mindössze kétszer indul meg a szereplővel: egyszer a film elején, egyszer meg a végén, és ez az erős, kizökkentő hatás nemcsak keretezés végett van a filmben, hanem mintegy jelzi, hogy honnan indul a karakter, és hová jut el a film végére: az őt benyelni látszó erőszakspirál körkörössége ellenére is világos jellemfejlődése van. Nem lehet eléggé dicsérni Bar­tosz Bielenia játékát sem, aki egyszerre tudja megtestesíteni az aszkétizmus felé hajló, testét-lelkét feláldozó naivat és a bármikor ugrásra kész, sarokba szorított tigrist.
Azt már csak spekuláció, hogy miért és hogyan happolta el a Élősködők az idegen nyelvű Oscart a Corpus Christi elől – talán jobban rátapintott az Amerikát (is) szétfeszítő társadalmi ellentétekre. Pedig a Corpus Christi is legalább ugyanannyira a korszellem terméke és egy ugyanolyan oda nem illő „parvenüről” szól. Csak kevésbé harsány és látványos.

Corpus Christi (Boże Ciało), színes lengyel film, 115 perc, 2019. Rendező: Jan Komasa. Forgatókönyvíró: Mateusz Pacewicz. Operatőr: Piotr Sobociński Jr. Vágó: Przemyslaw Chruscie­lewski. Szereplők: Bartosz Bielenia, Aleksandra Konieczna, Eliza Rycembel, Tomasz Ziętek, Łukasz Simlat, Leszek Lichota, Zdzisław Wardejn, Barbara Kurzaj.