Egy kis démon is jobb, mint a semmilyen

Isaac Asimov neve elsősorban a sci-fi műfajának olvasói számára ismert, az általa kiagyalt robotika – és az Alapítvány írói univerzumának – létéről való tudás alapműveltségnek számít a nyugati világban. És nemcsak ott – tehetnénk hozzá. Asimov művei ugyanakkor a legtöbbször mély üzeneteket, komplex tanulságokat is hordoznak, gyakran az eseményeket filozofikus, eszmepolitikai töltettel bíró monológok vagy dialógusok tarkítják. Éppen ezért az asimovi életmű ismeretében formabontó e kötet, amely a fantasy és a társadalmi szatíra világába kalauzolja el az olvasót, de teljesen más módon, mint például az Alapítvány-kötetek, amelyek szintén lebilincselőek, olvasmányosak. Mivel a nyolcvanas évek során íródtak a történetek – a legelső 1980-ban, a legutolsó 1991-ben –, és Amerikában, a kor amerikai társadalmának és az ezt alkotó embertípusoknak visszásságait, gyengeségeit, vágyakozásait pellengérezi ki. Magának az írónak az előszava szerint is nagy hatással volt rá a kor angol humoristájának, az angol humor klasszikusának, P. G. Woodehouse-nak a stílusa is.
Az Azazel-történeteknek három visszatérő szereplőjük van: a mesélő, aki egyben az író, ő játssza a legkisebb szerepet, hallgat, időnként közbeszól, és fizeti George fogyasztását. Barátja, George Bitternut (beszélő név, habár George dán nemesi származásúnak tartja), aki megidézi Azazel démont, és akire máskülönben tökéletesen illene a „parazita” jelző: éttermi fogyasztását sosem fizeti ki, önérzetesen lejmol, mindeközben beképzelt, nagyképű, de egyúttal kisstílű cselszövő is, aki szeretné az általa megidézett démon erejét a maga boldogulására felhasználni. Ez azonban nem olyan egyszerű: nem elég megidézni a két centiméteres démont (George szerint: egy kis démon is jobb, mint a semmilyen), akit saját világában mindenki lenéz – egyszer az is kiderül, hogy rá is léptek, mivel kicsisége miatt nem vették észre. Azazel jelleme sok szempontból hasonlít a George-éhoz: ő is szeret nagyképűsködni, fontoskodni, George szerint gyakran hazudik is, hogy fontosabbnak tűnjön. És teheti is, mivel George-nak sincs semmi információja az ő világáról, csak logikájára támaszkodhat ez esetben. Az eltérő szokások a megidézés első lépésekor a legtöbbször helyzetkomikumot eredményeznek, az alábbi bekezdés egy ilyen esetet foglal össze, amikor is George egy alvó Azazelt idéz meg, akit kénytelen felébreszteni:
„A vízcsepptől azonnal felébredt, és váratlanul rettentően begorombult. Azt hajtogatta, hogy félig megfulladt tőle, és idegesítő részletességgel elmagyarázta, hogyan kell felébreszteni valakit az ő világában. Valami táncról meg virágszirmokról, lágy, halk muzsikáról és gyönyörű, táncoló szüzek ujjainak puha érintéséről karattyolt. Erre elmondtam neki, hogy mifelénk legfeljebb jól nyakon öntjük egymást, mire morgott valamit holmi tudatlan barbárokról, de végül csak lecsillapodott annyira, hogy végre értelmesen szólhattam hozzá.”
A harmadik karakter maga Azazel, akit a mesélő és az olvasó is csak George elbeszélésén keresztül ismer meg. Nem ez a valódi neve, az kimondhatatlan volna földi száj számára, ennek következtében nevezte el George Azazelnek. Végig nyitva marad a lehetőség, hogy Azazel nem is démon, hanem meglehet, hogy egy földönkívüli, aki ammóniával zuhanyozik ugyan, de alapjában véve jóindulatú, nem tart igényt az emberek lelkére (nem is tudja, hogy mi a lélek). Habár viszonyuk George-dzsal a különböző helyzetkomikumok következtében nem egészen felhőtlen, legtöbb esetben teljesíti, amit kér: kivéve akkor, amikor valamiféle sajátos szabályokat nem hághat át. Ezek közé tartozik az, hogy tetteiből a szívességet kérő személynek (George) közvetlen előnye nem származhat; ugyanakkor Azazel nem avatkozhat be ugyanabba az életbe kétszer, ha már egyszer befolyásolt valamit, azt nem teheti meg nem történtté. George az első szabályt úgy próbálja kicselezni, hogy segítséget ajánl fel, pénzért a rászorulóknak, de persze ez sosem eredményes, mert Azazel legjobb szándékú beavatkozása esetén sem válik az alany sikeressé, legalábbis nem úgy, ahogy azt előzőleg szerette volna. Ehhez általában az előreláthatatlan járul hozzá, de nem kizárt, hogy Azazel korlátozott ereje is szerepet játszik benne: George szerint „Ő egyszerűen csak akkora nímand a saját világában, hogy óriási sikerélményt okoz neki, amikor felvághat a miénkben”.
A történetek, struktúrájukat nézve, eléggé sablonosnak mondhatóak. Az író találkozik George-dzsal, aki miután letagadja, hogy valaha is beszélt volna már Azazelről, nekiáll mesélni legutolsó Azazel-es kalandját. Az alaphelyzet a következő: adott egy, a sorsával elégedetlen ember vagy pár, aki George-nak rokona vagy ismerőse, és elpanaszolja baját. George megidézi Azazelt, akivel megbeszélik, hogyan lehetne segíteni, és Azazel intézkedik. A segítség azonban mindig balul üt ki, mert minden esetben felmerül valami előreláthatatlan körülmény.
Így például, mikor a magas, de technikailag tehetségtelen kosárlabdázó, Leander érzékeit dolgozza meg, úgy, hogy minden érintése a kosárba repüljön, a gond csak az lesz, hogy „a két kosár a pályán nem egyenértékű: egyik a házigazdáké, a másik a vendégeké, és mindegyik csapat a másikét veszi célba. A labda az élettelen tárgyak sajnálatos tudatlanságával mindig a közelebbi felé ívelt, valahányszor útnak indult Leander kezéből. Ennek eredményeképp időről időre a rossz kosárban kötött ki”. Leander kosárlabdázó karrierje tönkre is megy, és mára odáig süllyedt, hogy „nyomorult Nobel-díj-várományos lett belőle”. Egy másik ismerősével olyanfajta szerződést köt George, hogy az a regényírásból származó jövedelmét megfelezi majd vele. Azazel segítségével jó író is válik Gottlieb Jonasból, aki milliomos lesz, de reklámszöveg-írással fog foglalkozni, és pénzéből George semmit sem lát. Az alkoholtól vonakodó, de máskülönben szép és sikeres Ishtar Mistik szervezetét Azazel úgy alakítja át, hogy az alkohol számára tápláló eledel legyen, de ennek következtében elhízik. Elderberry Muggs, a szobrásznő Pygmalionként szeret bele saját szobrába, akit Azazellel megeleveníttet ugyan George, de sajnálatos módon, mivel Elderberry kérése értelmében „hideg, kemény márványból puha, meleg hússá” változatja Azazel, az ideális férfi „mindenütt puha” lesz, ideértve férfiasságát is. És így tovább, nincs olyan eset, amiből George jól jönne ki a beavatkozást követően: vagy nagyon megharagszanak rá, vagy a célszemélyek sikeréből nem részesül egy fityinggel sem.
Nem tudom, hogy a Bedazzled című film forgatókönyvírója olvasta-e Asimov Azazeljét vagy sem, mindenesetre számos érdekes párhuzam fedezhető fel, a rosszul elsülő deus ex machina alkalmazása következtében. Az biztos azonban, hogy a helyzetkomikum, a szatirikus társadalom- és jellemábrázolás, a beszélő nevek – Nerdsville Tech, Al Capone Főiskola és Javítóintézet, VI. Alaistar Tobago Crump és a többiek – élvezetes, sziporkázó olvasmánnyá teszik Asimov könyvét. Kár, hogy e novellagyűjteménynek soha nem készült folytatása.


Isaac Asimov: Azazel. Metropolis Média, Budapest, 2014.