.svg)
In memoriam Hervay Gizella
Szomszédunkban borbélyüzlet működik.
Az áramot lopjuk, a földön alszunk. Bútoraink: ládák.
Kis vacok, de vacok, és később bújnánk mi még
fúrólyukba is, de az sem lesz.
Van egy fiunk, szemünk fénye. Mózeskosárban alszik.
Ő ebben a városban fog meghalni tizenhat évesen,
a nagy földrengéskor, de ezt most még nem tudhatjuk.
Becsületesek vagyunk és bátrak, máris
sok mindenen átmentünk, pedig nagyon fiatalok vagyunk.
Mindketten szárnyaink próbálgatjuk, külön-külön
és együtt is, mint az egyszárnyú pihik, akik
csak párban maradnak fenn a levegőben.
Egyikünk magasabbra ível, másikunk mélyebbre,
de egyenesen szólunk.
Verseinket mindegyre visszaküldik,
„mehetősebbeket”, „szebbeket”, „korszerűbbeket”,
„egy-ér-tel-műb-be-ket” akarnak.
Lapjainknak nem elég vonalas a hangunk,
de fiataljainknak épp elég a túléléshez.
Egyikünk dühödt és megveszekedett idealista,
másikunk hajlamos a keserű iróniára,
de amikor találkozunk: az igazi egymásra találás.
Gyermekünkre mindketten feltekintünk,
másikunk őrgrófnak nevezte el. Egyikünk rossz
anya, csak betegeskedésében következetes.
Hétköznapi zuhanásaink az egymásba vájt szakadékokban,
ormaink szüntelen ostroma gyorsan őröl.
Az nem köztudott, hogy másikunknak
ezalatt egy fedőnév alatt is kell élnie,
csontritkulása és idegbántalma miatt
harminchárom évesen betegnyugdíjazzák
(ez lesz az egyetlen fix jövedelme),
mint ahogy ő sem tudja egyikünkről, hogy
néhány év múlva elhiszi, amit róla mondanak,
és elektrosokkról elektrosokkra hányódik.
Beteljesítjük sorsunkat, amelynek most még csak
gyanútlan hordozói vagyunk.
„Mindig akad valami, amivel szemben védtelen az ember”,
írja majd másikunk, a lelke mélyére elásott
kínoktól mételyezve.
Hat méterrel arrébb villamosok robognak Bukarest
legforgalmasabb utcáján, az 1848 Bulevardon,
mi létezésünk tesszük a kirakatba: íme.
Átláthat rajta bárki. Kitettségünk
otthonteremtő igyekezet.
A borbélyüzlet állandó kölniszagában lopott
krumplin élünk. Egymást takaró hódunyhák vagyunk,
amelyeket egyetlen hideg éjszaka
jégpáncéllá változtat. Nem gondolunk a halálra.
Másra sem gondolunk, csak a halálra.
Ez a bukaresti intermezzó: az élet.
Előtte, utána – túlélési kísérletek.
Egyikünk másikunk születésnapján öli meg magát,
hogy másikunk mellé fekhessen újra.
És érkezett egy urna,
s benne egy maréknyi hamu.1 – írja másikunk, még életében.
Még életében olvassa egyikünk.
Jegyzet
1 Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 3. / Az őzszemű lány
