Egy hátrányos helyzetű kisebbségi Bajkonurban

A kommunista korszak valamely darabkáját, de különösen az 50-es éveket cselekményesítő politikai szatírák bámulatosan rangos helyet szereztek a magyar filmtörténetben és a magyar nézők lelkében. A kíméletlen állami gépezetet működtető paranoid attitűdök sajnálatos módon legalább egy jó évtizedig oly mértékben és oly mértéktelenül uralták az életet és a halált Magyarországon, ami józan ésszel fel nem fogható, így az egyedüli menekvés a józan ész számára az volt utólag, hogy alaposan szemberöhögje. Bacsó Péternek is ez lehetett a célja, amikor leforgatta A tanút (1969) és a Te rongyos életet (1983) – referenciaként elég e kettőt említeni most –, jóllehet maga a fegyvertény, hogy a két film a Kádár-korban elkészülhetett, éppen a regnáló hatalom legitimációját szolgálta: hogy lám-lám, mi ehhez képest azért normálisak vagyunk, értékeljed, magyar!
A Lajkó – Cigány az űrben, Lengyel Balázs író-rendező első nagyjátékfilmje, most, ebben a politikai berendezkedésben más céllal készült, itt már nincs szó relativizmusról, a visszásságoknak az aktualitás tükrébe mártott értékeléséről. Illetve, a történet veleje nem ezt a célt szolgálja, hanem – mint azt a kolozsvári bemutatót követő beszélgetés keretében maga a rendező vallotta be – más szempontok hangsúlyozásával egyéb közéleti problémák tudatosítását kívánja a nézőnél elérni, amiről máris kapott visszajelzéseket, miszerint célba talált. Hogy azonban mégsem működik fergeteges vígjátékként, annak alapvetően két okát látom: egyrészt a hangzó regiszterben Lengyel öngólt lőtt, mivel a poénok felét oroszul tálalja, másrészt a látványkomikum éppen a teljesen oroszba átváltó jelenetekben szenved az igazán ütős képi utalások hiányától.

Cselekménye nyilván nem a történelmi hűséget szolgálja, épp ellenkezőleg, annyira elrugaszkodik tőle, amennyire csak lehet annak érdekében, hogy az űrkutatás áltörténetébe belevihessen némi magyar vonatkozást. Ennek megfelelően tehát, ahol történelmileg hiteles maradhatott volna, sem az, így az abszurd sztori még hihetetlenebbé válhat, ezzel is kicsalva némi vidulást a nézőtéren. Így eshet meg például, hogy Serbán Lajost (azaz Lajkót), a cigány permetezőpilótát és mentorát, Karmazsin Jenő téeszelnököt az 1956-os október végi forradalom híre a legbujább magyar nyár közepén éri, kint a mezőn, egy hőléggömb kosarában, amellyel Lajkó a sztratoszférába emelkedne edzés gyanánt. Forradalom ide vagy oda, a mindvégig pókerarcú Lajkónak (Keresztes Tamás) ez nem jelent akadályt, felemelkedik, s a fölös nehezékeket a bevonuló orosz hadsereg fejére dobja ki, amiért is ágyúval kilövik. Lajkó pedig azért igyekszik az űrbe – hogy ezt a szálat is varrjuk el –, mert bocsánatot kérne a mamájától azért, amiért gyerekkorában az űrutazás megszállotjaként az árnyékszék alá erősített négyet a maga fejlesztette műtrágyarakétákból, és azok begyúlva a fabudival együtt édesanyját is felrepítették. Robbanáskor a szerencsétlenül járt asszony vérpermetté lényegülve áztatta pár percig a magyar ugart. A morbid és tragikus esemény a film legerősebb pillanata, ha másra nem is, erre örökké emlékezni fog a néző.
Lajkó nem a bitófán végzi, amin a rendszer vélt és valós ellenségei lógtak tömegesen ’56 előtt és után, hanem esélyt kap arra, hogy egyetlen magyarként részt vegyen az első, embert szállító szovjet rakétakilövési kísérletben. Az már hab a tortán, és újabb apró mókás lábjegyzet, hogy a Lajkót oroszosan Lajkának ejtik, szóval értjük és értékeljük a hivatkozást. Lajkó Bajkonurba utazik tehát Karmazsin (Gyabronka József) elvtárs és kriminálisan laza apja (a sepsiszentgyörgyi színház Pálffy Tiborja) társaságában, s míg egyik oldalon a józan ész és a túlzott óvatosság támogatja Karmazsin személyében, addig a papa mocskos szájával, tolvaj reflexeivel, káoszt teremtő börleszk alakjával mindent elront, ami elrontható.
Innen az események további abszurd mozzanatokban tobzódnak, hiszen Lajkó nem egyedül versenyzik a rakétába erősített pilótaszékért, hanem csupa hátrányos helyzetű, a rendszer ellenségeinek kikiáltott és ennél fogva pusztulásra ítélt sorstárssal: egy keletnémet náci amazonnal, egy buddhista szerzetessel és a balti partizánok közül eggyel, akik – mondanom sem kell – valamilyen formában mind alulmaradnak a „túlélőolimpia” során. A bajkonuri környezet azonban a nagyon is létezett vagy létező történelmi személyek panoptikuma is: az olimpiát Brezsnyev elvtárs felügyeli, Gagarin pilóta asszisztál hozzá, és kettejük mellett egy apró, hirtelenszőke fiúcska is feltűnik, Vologya, mert egy magát komolyan vevő szatírától úgy illik, hogy meg is tornáztassa az elméket egy elégedett mosoly learatásához.
Amíg a szövegkönyv a magyar nyelv talaján marad, s a korabeli moralitás hiányát, a vérgőzösen abszurd, félelemből fakadó megfelelési kényszert és annak gúnyát magyarul beszélteti ki a szereplőkből, a móka működik, van éle, van mélysége, és nosztalgikus értéke is van, mivel a magyar filmszatíra immár legendás, közbeszédi szövetté vált elődeit idézi. Amikor azonban a szövegkönyv átvált masszívan oroszra – a magyar néző számára legalábbis –, egycsapásra elenyészik az időzített csattanók hatása, az elbeszélés is kissé önműködőre vált (azaz előreláthatóra), ettől pedig a meglepetések is hatásukat veszítik. A történetben viszont továbbra is van lendület, melyet újabb és újabb fordulatokkal tovább pördít Lengyel, mint például Brezsnyev és Karmazsin rövid férfiszerelmi kapcsolata, amellyel Lengyel nyilvánvalóan a teljhatalmú szovjet párttitkár és Erich Honecker (NDK Államtancs-elnök) ajkain elcsattant, ikonográfiai szempontból örökéletű csókját hivatkozza le. Azonban mindez kevésnek bizonyul a rekeszizomgörcshöz. Réder György kamerája által viszont telített, színgazdag világot hoz létre Lengyel, s a rögzített, gyakran tűpontos szimmetriára törekvő keretezés wesandersonosra kozmetikázza a látványt, ami végsősoron az alkotás (nem egyedüli) javára válik.
Lengyel Balázs a kolozsvári bemutató után megindokolta, hogy miért is ábrázolja annyira markánsan vígjátékában a manapság oly sokat közbeszédesített, hátrányos helyzetű kisebbségeket (melegek, cigányok, és miért ne, a borzasztóan férfias nők), és miért alakítja úgy a cselekményt, hogy ezek a figurák egyfajta hősökként kerekedjenek felül. Azért – szólt az indoklás –, hogy a nézőt érzékennyé tegye irántuk, hogy lefaragjon kissé az előítéletekből, hogy a társadalom együttes viszolygását rövid időre félretéve meglássuk az embert a címkén túl. A humor épp a megfelelő csatornája ennek, és igen, a gúny is azzá válhat értő kezekben. Lengyel pedig ért hozzá, s ha szatírát kíván még rendezni, ajánlom, hozza közelebb a mához, anyag bőven akad, és nem szükséges érte Bajkonurig utazni.


Lajkó – Cigány az űrben, színes magyar film, 90 perc, 2018. Rendező: Lengyel Balázs. Forgatókönyv: Lengyel Balázs, Lovas Balázs. Operatőr: Réder György. Vágó: Kiss Wanda. Zene: Balázs Ádám. Szereplők: Keresztes Tamás, Gyabronka József, Pálffy Tibor, Papadimitriu Athina, Trokán Anna, Trokán Nóra, Szirtes Ági, Máté Gábor, Rajkai Zoltán, Trill Zsolt, Anna Böger.