Egy háromlábú róka dala

Fazakas Barna: Gyökerek III.
Aratás után történt, búcsújárás előtt. Mentem ki a mezőkből, Güdüc felé. Az ösvényen szembejött Rafi. Felismertem szagáról, járásáról, kopott bundájáról, mely olyasféle, mint az enyém. Ó, hány vadász lőtt rám, mert azt hitte, farkas vagyok! Sose láttak ezüstrókát. A vörös testvérek utálnak, kergetnek. A farkasok is. A medvéket kerülöm. Míg elég lábam volt a nyargaláshoz, nyúlfiókát fogtam. Rafi az egyetlen barátom, lehet én is neki, sokat beszél hozzám, szeretem a hangját. Az évek során meggyőződtem róla, nem bánt akkor sem, amikor téveteg a járása, és kutyamódra nyüszít, valamije nagyon fájhat ott belül. Nekem is vannak fájásaim, amióta egy lábamat elvesztettem az emberek útján. Négy tele annak, de még mindig fáj és lüktet az a láb, pedig halott.
Rafi azt mondja, elvarázsolt királyfi vagyok, azért értem a beszédét, mert ő is az, csakhogy, amint észlelhettem, a varázslat inkább ­rossz, mint jó. Olyan az egész, mint a földhöz vert csoda, kirepedt récetojás, lassan szivárog belőle a lényeg, s míg a végére ér, meg is romlik az egész. Nem tudom, királyfi vagyok-e, a szüleim ezüstrókák voltak, ott pusztultak el a kron­stadti állatkertben, ahová egy Kondukátor nevű ember szórakoztatására hozták őket. Rafin lehet, hogy varázslás van, azt nem tudhatom. Szeretném boldognak látni, de szerinte azt csak az angyalok láthatják, ha tényleg léteznek, és nem babonaság, mesebeszéd az egész túlvilág, békesség, igaz szeretet, a hamisság és a fájdalmak teljes hiánya. Szép lenne, ha igaz lenne, mert jól esne végre egy kis igazság, mint egy pofa finom pálinka, bor, egy ölelés. De jobb, ha nem éljük bele magunkat túlságosan.
Rafi hurkavéget adott. Finom volt. Azt mondja, még egy szűk év, és neki vége, egy újabb őszt már nem lát, mert látni sem akarja, és főként magát nem, csillámló víztükörben, vedrek alján, homályos kútmélyen. Engem is bánt lelógó bajszom és ritkuló bundám, ki tudja, átvészelem-e a telet. Megvakarászta a nyakszirtemet, gyűrögette a bundámat. Másik kezével karistolt. Aztán hangosan felolvasta, hogy halljam én, vedlett bundájú sánta ezüstróka, az ég madarai és a fák, mohák, csillagok, magányos üstökös: Magunkat esszük mostanában, kedves,/ rongy-cafat utcák és poros kövek./ A tökéletesség útjának keresésén/ a Napba dobjuk izzadságszagunk…